Bősz Anett nevét legtöbben a politikai körökből ismerhetik. A korábbi főpolgármester-helyettes, nemrégiben bejelentette visszavonulását a politikai életből. Azt viszont csak a szűkebb baráti köre tudja róla, hogy nagyon otthonosan mozog a tatamin és nem esik kétségbe, ha valakit „földhöz kell vágnia”. Ismerjük meg most Bősz Anettet, a sportolót!
Anett! Kislánykorod óta ismerjük egymást. Kérlek mondd el az olvasóknak, hogy kerültél kapcsolatba a sporttal, a judoval? Mikortól számítod a versenyzői pályafutásodat?
Édesanyám járt tornázni a Honvéd judotermébe, azzal a céllal, hogy formában tartsa magát kicsi gyerekek mellett, és én egyszer vele tartottam, a tatamira mutattam (ahol épp egy judoedzés folyt), és azt mondtam, „olyat akarok csinálni!” Hat éves voltam, akkor kezdtem az általános iskolát – 1993-ban járunk. A szüleim már akkor is jól ismertek, és tudták, ha valamit a fejembe veszek, azt komolyan kell venni, mert én is komolyan veszem. Ebből lett később 15 évnyi versenyjudo, ami szó szerint értendő, mert már tanfolyamosként is indultam, 1994-ben egy versenyen, ahol ezüstérmes lettem, és csak egy kisfiútól kaptam ki a döntőben. Nagy becsben tartom azt az érmet, még úgy is, hogy később nála sokkal szebbeket is nyertem. Az eszmei értéke talán a legnagyobb.
Nagyon ügyes voltál. Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
A felnőtt magyarbajnoki címre. Mindig vannak olyan versenyek, amelyek kiemeltek, és az volt az az verseny, ahol azt éreztem – még ha ma visszanézve ezt árnyaltabban is látom –, hogy úgy éreztem: benőtt a fejem lágya. Minden egyben volt, mindenben tudatos tudtam lenni, nem zavart, hogy az UTE színeiben versenyző riválisommal az UTE tatamiján csapunk össze a döntőben, nem számított, hogy a döntőbejutást követően a WADA kollégái aláíratták velem, hogy én leszek az a versenyző, akit doppingvizsgálatra sorsoltak ki a súlycsoportból, nem tudott megzavarni semmi, pedig ilyenben azelőtt nem volt részem, és mára az élmény még értékesebbé tette azt a napot. Sok ismeretlennel küzdöttem akkoriban, még a kezdődő felnőttségemmel is, és néha napján sikerült a tökéleteshez hasonlóan teljesíteni. Ez egy ilyen nap volt. Nem tehermentesen, hanem tudatosan, a terheket jól viselve versenyeztem. Az nagyon nagy menetelés volt, különösen azért, mert nem sokkal korábban, egy hajszállal maradtam le az Európa Bajnokságon való részvételről, a lelkemnek is szüksége volt erre a győzelemre. Azt is nagyon szerettem, hogy a 2008-as olimpiai keretbe meghívót kaptam, és bár kvótát szerezni nem tudtam, így nem lettem olimpikon, a mai napig megvan a meghívó, nemzeti színű szalaggal átkötve, ahogyan átvettem. Jó így most mozogni a sportpolitika világában is. Az ismerős arcok, a mosolyok a leggyakrabban nem a főpolgármester-helyettesnek, hanem a sportolónak szólnak. A sportoló kollégának. Ezek rendkívül fontos dolgok az életben!
Miért hagytad abba a versenyzést?
2004-ben, amikor már ötödik éve voltam korosztályos válogatott, és készültünk a junior VB évére, valahogyan minden összejött. Mindegy volt, hogy nehéz nemzetközi edzőtáborból tértem haza, fáradtan is nyertem versenyt, aztán később, zsinórban 1 hónap alatt hármat, korosztályost is, felnőttet is. Nagyon hittem abban, hogy ott leszek a VB-n, és jó eredménnyel zárok, míg nem a Magyar Bajnokság előtt eltörtem a kulcscsontom. Aztán nagyon kemény munkával visszaküzdöttem magam a válogatottságig, és addig is, hogy újra számoljon velem a szövetségi kapitány, de pontegyenlőség miatt szétlövésre került sor, ahol nekem eltölt a másik kulcscsontom is – hat hónapos időtávról beszélünk. A másodikat már műteni is kellett, amire az első megnyert verseny után rásérültem, és elkezdődött egy nehéz időszak. Négy évembe telt, mire megint ott álltam, ahol a junior VB előtt.
Sosem fogom elfelejteni azokat, akik abban az időszakban mellettem álltak, és Te is köztük voltál. De sokan voltak, akik letettek rólam, és így gyakorta nagyon magányosan róttam a köreimet a visszatérésért. Ebbe részben belefáradtam, ráadásul az idő nem állt meg attól, hogy az én versenyjudos pályámat újra és újra visszavetette valami: már harmadéves közgázos voltam, és úgy gondoltam, négy újabb évet arra tenni, hogy vagy sikerül, vagy nem, miközben letehetném a felnőtt életem alapjait, nem reális, és nem is tett volna jót nekem.
Amikor meghoztam a döntést, annyira telítődtem a kudarcélményekkel, a monotonitással, a pihenőidő hiányával, hogy eszembe sem jutott egy puha átmenet. Vissza sem akartam nézni, aztán valahogyan a tatami egy idő után visszahúzott. Megismertem életem első komoly szerelmét, jártam az utam az egyetemen és a diákszervezeti munkák, a diákmunkák, a gyakornoki munkák körében, és szép lassan újra éreztem, hogy jó lenne judogit fogni, övet kötni. Visszatértem még egy Magyar Bajnokságra és egy MEFOB-ra, és kijutottam a 2009-es Universiade-ra. Életem egyik legszuperebb sportélménye volt.
Edzőként is kipróbáltad magad. Én úgy tudom imádtak a kis judokák. Szerinted mi volt a “titok”?
Itt már 2011-et írunk, miután egy ösztöndíjjal kiköltöztem 2010-ben Berlinbe, és a Berlini Szabadegyetem hallgatója lettem. Bedobtam a bőröndbe a judoruhát – Németország végtére is judonagyhatalom –, és lementem egy egyetemi edzésre. Szoktam mondani, hogy németül a tatamin, angolul pedig berlini kocsmákban tanultam meg folyékonyan. Tudod, amikor repül feléd bemelegítés közben a labda, és odakiabál valaki egy kétszavas utasítást, hogy merre passzold tovább, vagy lődd-e kapura, akkor nem nagyon van más választásod, mint felvenni a ritmust. Ugyanez igaz a bulik forgatagára vagy egy brit cég munkanyelvére. Nincs idő nem megérteni az ügyfelet, vagy tájszólásban azt, hogy kérsz-e hagymát és csípőst a vacsorádba. Élni kellett az életet, mai szemmel nézve játszi könnyedségű feladatokkal, hiszen nem volt se kutyám, se macskám. Nyugodtan dönthettem úgy, hogy elköltözöm egy másik kerületbe, vagy hogy egy kicsit tovább maradok edzés után chillis babot vacsorázni a csapattal.
Érzékletes példája az életbe oltott nyelvleckéknek, amikor egy új srác jött edzésre, és én nem tudtam a nevét. Az egyik barátom a csapatból, Robert már névvel hivatkozott rá, amikor sorolta, kik jönnek az edzés utáni sörözésre. Kérdeztem, hogy ő ki. És akkor Robert elmondott egy olyan szerkezetű mondatot, amiben a nyelvtankönyvek összes, számomra addig homályosnak tetsző táblázatát megvilágította. A mondat így hangzott: „Tom az a fiú, akinek a küzdelem közben elszakadt a nadrágja.” Szerettem a nyelv és az új életem egyidejű végtelen egyszerűségét és bonyolultságát, a lehetőségeket, amik korábban – amikor jóval kevesebbet láttam és értettem a világból –, fel sem merültek számomra,
Észrevétlenül nőttem bele azokba a dolgokba, hogy munkám, egészségbiztosításom és nyugdíjmegtakarításom legyen, miközben a judo és a tatami segített benne, hogy őszinte, szerető barátaim legyenek, akiknek fontos, hogy ott vagyok-e edzésen, vagy hogy jövök-e utána velük egy kicsit beszélgetni. Jól tervezhető heteim voltak, rengeteget utaztam – mint nagyon sok berlini –, akkor váltam nagyvárosi bringássá, és bár rengeteg dolgom volt, sosem éltem meg teherként. Lett egy magyar barátnőm is, Zsuzsi, egy építészmérnök lány, akinek teljesen más habitusa van, mint nekem, de a tény, hogy egyszerre voltunk szívesen látott idegenek a német fővárosban, a közös történeteink, a táncházak, a nagy séták, beszélgetések, a karácsonyi vásárok forrócsokijai, a nehézségek közepette való egymásra figyelés és segítség nagyon összekovácsolt minket.
Szerettem a berlini életem, és a berlini életem is szeretett engem. A város magába szippantott, én pedig elhatároztam, hogy a diplomaszerzésem után is ott szeretnék élni. Az egyik első munkalehetőségem volt, hogy gyerekeknek tarthattam edzést. Aztán jött az edzői tanfolyam, és a szürkének nem nevezhető hétköznapok. Egy brit cégnél dolgoztam home office-ban, és a lelket a gyerekek jelentették a mindennapjaimban. Azt hiszem, ez átment. A gyerekek mindig tükrök. Akkor is, ha angyalok, akkor is, ha zsákbolhák aznap. Minden alkalommal, amikor valami nem akart sikerülni (akár egy-egy gyereknek, akár a csapat nem találta igazán az edzés ritmusát), önmagamba néztem, hogy én mit rontottam el.
Nem hiszem, hogy ez „titok” volna, de talán ezt érezték. A mai napig, ha gyerekekkel vagyok, komolyan veszem őket, de figyelek rá, hogy a szemünk egy vonalban legyen. Ha ehhez az kell, hogy én letérdelek mellé, akkor az lesz. Lényeg, hogy a szó legnemesebb értelmében lássuk egymást. És ez néha nagyon-nagyon nehéz. A szülőségben is nagyon nehéz, hiszen mindenki vállát milliónyi teher nyomja, ahogyan a gyerekekét is. Azt kell tudnunk, hogy a másik társaságában biztonságban érezhetjük magunkat.
A legkisebbektől kezdve, a legnagyobbakig, fontos, hogy jól is érezzék magukat az edzésen. Nagy tanulság nekem, amikor már hazaköltöztem, és óvodásoknak kezdtem el edzést tartani, hogy amikor az egyik ovis ünnepség után fent ragadt egy lufi a plafonon, hogyan reagáltak rá a gyerekek.
Akkor mindenki mindenféle farsangon, télbúcsúztatón, efféle helyeken volt, volt, aki beteg volt télvégén, és összesen három gyerekkel álltam ott a teremben, a tízfős csapatból. És nem tágítottak, le akarták szedni a lufit a plafonról. Héliumos volt, nem adta könnyen magát. Mindennel próbálkoztunk, a nyakamba ültek, feldobtam őket, próbálták megfogni a madzagot, hoztunk partvist, én is ugráltam… semmi sem működött. Egyszer – láss csodát – elkaptuk, és nem eresztettük. Jóideje tudtuk már akkor, hogy a judós sosem adja fel! És mi nem adtuk. Amikor az órámra néztem, azt láttam, hogy 20 perc elment az edzésből, és szörnyű edzőnek éreztem magam, aki elkótyavetyélte a közös időnk harmadát. Csak később jöttem rá, hogy mindez balgaság. Rengeteget nevettünk, volt egy közös projektünk, mindenünket bemelegítettük mindannyian, közösen gondolkodtunk, terveztünk, és végül sikerrel jártunk – együtt. A gyerekek hónapokig emlegették, milyen volt, amikor fent ragadt egy lufi, és mi leszedtük.
Az is nagyon helyes volt, amikor az edzőkollégám kislánya beállt egy edzésre. Nem jött később, és csak akkor értettem meg egy újabb szeletet az óvodások lelkéből, amikor hónapokkal később megkérdezte az egyik kisfiú, hogy nem jön-e többet a kislány. Megértettem, hogy hullámokban törnek rájuk az emlékek, vagy éppen annak a vágya, hogy megosszák ezt valakivel, de a legmélyebb bizalmukba avatnak be egy-egy ilyen kérdéssel, amikor elmondják, hogy mit szeretnének igazán. A titok valójában nem bennünk, hanem bennük van, és az nem más, mint hogy feloldódnak a jelen pillanatban, amivel hegyeket tudnak megmozgatni, miközben észrevehetetlenül adnak át nekünk újra és újra kis kincseket önmagukból. Például, hogy hiányzik nekik valaki, vagy hogy bántották őket az óvodában.
Hogy kanyarodott az életed a politika felé?
Azt mondom, hogy én szerintem már iskolásként is politikus voltam. Diákönkormányzati elnök, iskolaszéki tag voltam már ötödikesként. Volt egy projektünk a többi DÖK-össel, hogy a felsősök is maradhassanak egy osztályteremben, ne kelljen vándorolniuk a tanárokhoz, a tanárok jöjjenek hozzánk – mondtuk –, mert nekünk úgyis van nehéz hátizsákunk, meg sokunknál még edzéscucc, kabát, ilyenek, a tanároknál meg egy füzet és egy napló, miért nem ők jönnek.
Ez volt az első közösségért folytatott küzdelmünk. Elbukott. De bennem mindig megmaradt, hogy küzdeni kell egy jobb világért – már ha abban hinni tudunk, és létezhet. Így kanyarodtam ide. Később HÖK-elnök is voltam, aztán SZDSZ támogató tag, majd a párt tagja, és lényegében azért jöttem haza Berlinből, mert meghívtak a Liberális Párt alakítására. Akkor még nem sejtettem, mekkora fába vágtam a fejszémet, és azt sem, hogy 2013-ban – az én olvasatomban – még mindig mennyivel jobb állapotban volt ez a társadalom és a közélet is, most, mint 11 évvel később.
Nem lehet egy könnyű szakma politikusnak lenni. Segít, segített a judos múlt? Mit kaptál a judotól, amit kamatoztatni tudsz?
Nagyon sokat. Leginkább a hosszútávú szívósságban, de abban is, ha épp egy helyzetből ki kell szabadulni, vagy bele kell állni egy ütközetbe. Mindenre kiváló a judós múlt. Szerintem egy judómeccsben – pláne egy egész sportpályafutásban – ott az egész élet. A sikerekkel, a kudarcokkal, a mérhetetlen munkával, amit ebbe az ember beletesz, és azzal is, hogy néha egyáltalán nem rajtunk múlik, hogy a befektetett munka abban a sikerben realizálódik, amit megálmodtunk magunknak egyszer. Fel kell állni, ha elestünk – ez egy judósnak evidens. Akkor úgy éreztem gyakran, hogy igazságtalan volt velem az élet, hogy egy pillanat alatt vett el tőlem több éven át vágyott és megdolgozott, lehetséges sikereket. Ma már az életem egyik ajándékaként fogom fel, hogy ez a tudás a birtokomba került már kamaszként. Fiatalabb koromban – mint törött „szárnyú” ember –, kapaszkodtam John Lennon mondatába, miszerint „fogd ezeket a törött szárnyakat, és tanulj meg repülni”. Ma már erősen kétlem, hogy egyáltalán lehet repülni olyan szárnyakkal, amelyek sosem törtek el. Ezt gyakoroljuk mind, és a sport teremtette keménység abban segít, hogy akkor is tovább menjünk, amikor más feladja. Ez egy nagy ajándéka annak a – most már – közel harminc évnek, amit a tatamin tölthettem.
Férjhez mentél, gyermeketek született, dolgozol, rendszeresen futsz… család, háztartás… hogy hozod mindezt össze?
Azon keresztül, amiket most elmondtam. Gyerekkorom óta tudom, hogy az ember idejének beosztása döntés, és nem szerencse kérdése. A magunk alkotta szabályok világa teszi lehetővé, vagy buktat el minket épp a hétköznapok menedzselésében. Ha én munka előtt futok, akkor a kisfiam születése óta azt reggel 6 és 7 közt teszem. Ehhez 5-kor kelek, előtte írok, olvasok – milliók élnek így. Nem olyan nagy dolog. Kérdés, hogy kinek mi a fontos. Ami változott, hogy én felelősséggel tartozom a munkámért, a családomért, a mentális és fizikai egészségemért, a lelkem épségéért, és mivel ezek az 1 órák, amiket az edzéssel töltök, ennek zálogai, eszemben sincs kihagyni őket. Néha nagyon nehéz felkelni, de akkor arra gondolok, hogy nyújtás közben mennyire hálás vagyok az 1 órával korábbi önmagamnak, hogy még a kisfiunk felkelése előtt megjártam a mezőt a kutyusunkkal. Kicserél engem egy ilyen, teljesen.
Melyek azok a legfontosabb értékek, melyek mentén neveled gyermekedet?
Nagyon sokat vagyunk a természetben, szeretek Patrikkal és Árnyékkal, a kutyusunkkal felmenni az ártéri erdőn át a Sánchegyre. Az csodálatos meglepetéseket tartogatott számunkra mindig is. Patrik alig volt fél éves, amikor elkezdtünk együtt járni, a hordozóba tettem őt, a hátamon hátizsák, ő puszitávolságra rám kötve, és indultunk felfelé. Nagyon jókat levegőztünk, időnként két órákat sétáltunk, nekem sokat segített az erőnlétem visszanyerésében, és abban is, hogy amikor lenéztünk a Dunára, néztük az eget, megettük az elcsomagolt gyümölcsünket, kekszünket, mindenki ivott eleget, akkor jó volt eggyé válni a természettel. Pati nagyon szeret játszóterezni, játszóházazni, hintázni a kertben, könyveket lapozgatni, vonatokkal, autókkal játszani… nekem nagyon sokat jelent ez a kikapcsolódás együtt. Időnként úgy éreztem, amikor megérkeztem munkából, hogy úgy éreztem, szinte szó szerint meg tudtam mártózni a végtelen jóságában, a sok mocsok után, ami a jelenlegi politikai folyamatokat jellemzi.
Én ismerlek, és bevallom, elfogult vagyok Veled. Egy ilyen kedves, őszinte nő, aki Te vagy, hogy tud alkalmazkodni a tv- ből ismert politikai csatározásokhoz?
Sehogy. Valójában sosem vettem bennük részt. Mindig nagyon fontos volt számomra a szakmai tartalom, és sosem mentem bele parttalan vitába. Mindig céllal indultam a csatába, és a sárdobálásban sosem vettem részt. Ezzel – persze – nagyon sok ellenséget szereztem. Azt is megtanultam, hogy olyan típus vagyok (nem függetlenül a judós múlttól), hogy az sem látszik rajtam, amikor nehéz időszakon megyek keresztül, és ezzel itthon az ember elképesztő nagyon nagy gyűlöletet szabadít a saját fejére. Megtanultam vele együtt élni, alkalmazkodni hozzá nem fogok tudni sosem. És ez nem is baj.
Ha magánemberként kifognád az aranyhalat, mi lenne a három kívánságod amit kérnél tőle? Egészséget, türelmet és békét.
Köszönöm szépen!
