Torontáli Róbert 5. dan
Valamikor régen történt az eset, amikor még a karate „romantikus korszaka” volt. Tudod, akkor még egy edzésen 60-80 fő edzett. Én maximum 14 éves lehettem, a tinédzserek összes nyűgjével. Anyukámmal mentünk a Keleti pályaudvar metró mozgólépcső felé. Ekkor, Anyukám megpróbált odébb húzni, mert szembe jött egy börtönőr aki pórázon vonszolt maga után egy rabot. A látvány sokaknak lehetett rémisztő, ilyet ritkán lát az ember. Majd amikor pár lépésnyire voltak tőlünk, a börtönőr megált, felém fordult és ahogyan az a karatés társadalomban (a miénkben mindenképp) szokás volt, meghajlással köszöntött. Amit én természetesen, ahogy illik viszonozzam. A börtönőr edzőtársam volt, pár fokozattal alattam. Majd a legtermészetesebb módon, mindenki indult tovább. A rab sokkos állapotban csoszogott tovább, a tömeg pedig döbbenten megnyílt előttem és a nyomi tini hirtelen valami hőssé lépett elő arra a pár pillanatra. Majd amikor már elmúlt a pillanat varázsa, Anyukám olyan röhögő györcsöt kapott, hogy alig bírtam bevonszolni a metró ajtón.
Az esemény visszatekintve extrém módon vicces és abszurd. De nagyon jó lenne, ha…
