Dr. Uhlár Ádám életútja példát ad arra, hogyan válhat valaki a kitartáshoz, az elhivatottság és a folyamatos önfejlesztés mintaképévé. Nemcsak tanárként, hanem kutatóként és mentorként is komoly sikereket ért el. Ismerjük meg közelebbről egy olyan szakember gondolatait, aki számára a sport és a tudomány egyaránt élethivatás!
Kedves Ádám! Küzdősportos múltad van. Kérlek, beszélj kicsit a pályafutásodról!
Szüleim mindig igyekeztek odafigyelni arra, hogy a tanulás mellett, a fizikai aktivitás se maradjon ki az életemből. Gyerekként sajnos nem tudtam kedvem szerint gyakorolni ezt a csodálatos tevékenységet, mert az egészségi állapotom ezt nem tette lehetővé. A fordulópont 14 éves korom körül, 2007 táján jöhetett el az életemben, amikor a folyamatos kiszolgáltatottságot és betegeskedést megunva, meglátogattam életem első judo edzését. Jól elkalapáltak. Aztán másodszorra is, harmadszorra is, és így ment ez hónapokon keresztül. Éreztem, döntési pont előtt állok az életemben. Vagy feladom, abbahagyom a judozást és elfogadom azt, hogy én mindig mindenben a vesztesek közé fogok tartozni, vagy csinálom tovább akkor is, ha belepusztulok is az edzésekbe. Nem adtam fel, de nagyon lassan jöttek az eredmények. Eldöntöttem, hogy legyen bármennyi sérülés, kudarc, de eljutok legalább egy közepesen magas szintre a sportágban. Már nem volt visszaút. A folyamatos munkának hála 2012-ben végül sikeresen vizsgáztam judoban I. danra, majd 2013-ban, első éves egyetemistaként 3. helyezett lettem a Magyar Egyetemi és Főiskolai Országos Bajnokság judo profi kategóriájában. 2019-ben testnevelő-gyógytestnevelő tanárként diplomáztam a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen, ahova aztán néhány hónap múlva PhD hallgatóként tértem vissza.
Az aktív sportot miért hagytad abba? Nem hiányoznak a versenyek?
Az egykori TF-en nappali testnevelő tanári szakra járni fizikailag és mentálisan is egy rendkívül megterhelő életmódot jelentett. A hat-nyolc órás napi edzésterhelés, felkészülés mindennapos volt, én nagyon aktív életmódot folytattam abban az időszakban. A sport mellett korán megjelent bennem a tudományos érdeklődés. Rendkívül érdekelt, hogy hogyan lehet legális módszerekkel a fizikai teljesítőképességet növelni, a teljesítményt optimalizálni, és az egyéni hatékonyságot növelni. Beláttam, hogy habár elég ügyes vagyok, de valószínűleg annyi nincs bennem, hogy a versenyzéssel biztos anyagi egzisztenciát teremthessek magamnak. A sportversenyzésből ki lehet öregedni, de a tudományból soha. Így inkább a sporttudományi kutatások, és a tanulás irányába fordítottam a legtöbb kapacitásomat.
A mindennapok során időnként elmélázok azon, hogy milyen remek lenne sportversenyeken indulni, azokra felkészülni, és az edzettségi állapotomat újra a legmagasabb szintre emelni. Azonban a jelenlegi életemből sem hiányzik a verseny, csak a küzdelem a dojo szintjéről, az élet gyakorlatiasabb területeire koncentrálódott. A tudományos világban folyamatos küzdelem zajlik a pályázati támogatások elnyeréséért, a tudományos eredményeink elfogadtatásáért és új ötleteink megvalósításáért is.
Mi vezetett a TF- re?
Már középiskolásként is rendkívül érdekelt a fizikai teljesítőképességünk növelésének a lehetősége. Mindig izgatottá váltam, amikor egy újabb összefüggés vált világossá számomra, vagy éppen egykori testnevelő tanáromtól arról tanultam, hogy a rendszeres sport jótékony hatásai hogyan transzferálódnak az életünk különböző területeire. Nagyon motivált az, hogy a tanításon keresztül én magam is hozzájárulhatok más emberek fejlődéséhez, a sporttudomány művelésén keresztül pedig valami új dolgot hozhatok létre.
Jól tudom, milyen sokat tettél bele. És most itt a DOKTORI CÍM!
Mindig is úgy tekintettem a PhD időszakára, mint egy olimpiai felkészülési ciklusra, aminek a záró felvonása maga az olimpiai bajnokság megvívása. A két dolog rendkívül hasonlít egymásra. A doktori fokozat megszerzésekor az járt a fejemben, hogy hány és hány embernek lehetek hálás azért, hogy idáig eljutottam. Mennyi volt belőle az én munkám, és mennyi a közösségé, amely felnevelt. Az biztos, hogy kiváló mesterek, tanárok, mentorok, példaképek és a család nélkül nem jutottam volna idáig. Elmondani is nehéz, hogy 2019 szeptemberében mennyire szürreálisnak, távolinak és irreálisnak tűnt, hogy egyszer tudományos fokozatot szerzek. Rajtam és rajtad kívül, nem is sokan hittek benne. Sőt, talán voltak pillanatok, amikor te jobban hittél bennem, mint én saját magamban.
Kérlek, beszélj az útról, amit bejártál!
A PhD-s évek életem talán legintenzívebb, legfárasztóbb, legizgalmasabb, és egyben legtöbb magassággal és mélységgel megáldott évei voltak. Az első évben rengeteg tudományos kutatási feladatban vettem részt, témavezetőm kiváló professzorhoz méltóan belenevelt a kutatói szerepbe. Vitt magával mindenfelé Európában, a nemzetközi tudományos konferenciák állandó résztvevője voltam. Akkor tanultam meg, hogy már az is óriási dolog, ha lehetőséget kapok elszántságom és tehetségem bizonyítására. Folyamatosan voltak lehetőségek, melyeket igyekeztem maximálisan kihasználni. A sporttudomány művelésén keresztül eljutottam Athénba a Sportorvosi Világkongresszusra, majd Sevilla-ba az Európai Sporttudományi Társaság éves kongresszusára, és még sok-sok helyre. Persze mindenhova versenyzőként, azaz előadóként voltam hivatalos. A külföldi utak sorozatára a Stuttgarti Egyetem Edzés-és Sporttudományi központjában tett vendégkutatói út tette fel a koronát, ahol szerepet kaptam egy nyugat-európai tudományegyetem sportkutatási programjába. Hatalmas élmény és tapasztalat volt, de talán a legnagyobb próbatétel is a PhD-s évek alatt.
Mire tanított meg téged ez az út?
Arra, hogy ha őszintén el akarunk érni valamit, nemes a cél, amiért küzdünk, saját munkánkkal másokat szolgálunk, akkor a körülmények meghajolnak előttünk, és ilyen magasra is el lehet jutni egy külvárosi általános iskolából és egy alsó-középpolgári családból. Megtanultam azt, hogy mennyire fontosak a kiváló mesterek, tanárok, akik segítenek minket előre jutni az úton. Megtanultam, hogy a fáradtságnak mennyiféle fajtája van, és mennyire könnyen tönkre tehet egy kis hiba is egy egész éves munkát. Gondolkoztam azon is, hogy mi lehet az oka azoknak az eredményeknek, amiket elértem eddigi életemben. Biztosan több tényezős a történet, de meggyőződésem szerint kellett hozzá az a serdülőkori döntés, hogy nem hagyom abba a judot, bármennyire elvernek is, inkább belepusztulok. Nagyjából ugyanez a viselkedés mintázat jött elő a PhD legnehezebb időszakában is. Nem biztos, hogy sportágban, de különösen a labdajátékokban napjainkban jelentősen megugrottak a nem-kontaktusból származó térdsérülések, keresztszalag szakadások esetei. Ez az élvonalbeli magyar kézilabdázásban már olyan méreteket öltött, hogy a szakkomentátorok is foglalkoznak a kérdéskörrel. Remek lenne, ha a szakmai stábok ingerküszöbét is elérné a kérdéskör fontossága, és lépéseket tennének a probléma megoldása irányába. Ezek a sérülések a 15-30 év közötti korosztályban a leggyakoribbak, jellemzően akkor érkeznek, amikor a sportolók éppen a felnőtt korosztályban kezdenek versenyezni, és a magas felkészültségi szintüknek köszönhetően már nemzetközi szinten is sikeresek lehetnének. Egy 18 éves sportoló nevelési költsége a 20 millió forintot is eléri, a befektetett munkáról nem is beszélve. Meggyőződésem, hogy a kiugróan magas sérülésszám jelentősen csökkenthetővé válna az edzésgyakorlatok biomechanikai hatásainak megértésével, és a helyes modelltechnika szakszerű oktatásával és elsajátításával. Pontosan ismerjük azokat a gyakorlatokat, protokollokat, amivel olyan szinten iskolázhatóak a sportág jellemző mozdulatai, amely jelentős prevenciós hatást gyakorolhat az egyénre. Fontos feladatomnak tekintem, hogy ezen a területen valamilyen paradigma váltást tudjak eszközölni napjaink sportfelkészítési és edzőképzési területein.
Öt, tíz, tizenöt év múlva, hogy képzeled magad?
Gondolkoztam már ezen a kérdésen, de nem tudok olyan pontos célt meghatározni, mint ahogy a PhD megszerzését elhatároztam annak idején harmadéves egyetemistaként. Csinálom a feladatomat nap nap után, azon dolgozok, hogy ha csak egy hajszálnyival, de minden nap végén több legyen a világ az általam elvégzett munka révén. Amennyiben úgy alakul, hogy mások tudják kamatoztatni a tudásomat és a tapasztalataimat felsőbb szinteken, akkor örömmel részt veszek magasabb szintű felkérésekben, de ha az oktatás és kutatás marad 15 év múlva is a mindennapi valóságom, akkor azzal is teljesen elégedett leszek. Fontosabbnak tartom azt, hogy 5-10 éves perióduson belül, már saját családdal büszkélkedhessek.
Régen ismerjük egymást, tudom, hogy maximalista vagy. Mikor leszel elégedett?
Szerintem két féle perspektívát szükséges váltogatni ahhoz, hogy az ember ne boldogtalanságban és elégedetlenségben élje az életét, ugyanakkor ne aludjon ki benne a folyamatos fejlődés utáni láng sem.
Sok embert látok, akik állandó elégedetlenséggel, megalomániával, összeszorított fogakkal élik le az egész életüket. Nem állnak meg, nem élvezik a befektetett munka gyümölcsét, nem adnak hálát az elért eredményekért. Kergetik a nagyobb házat, a drágább autót, a bankszámlán felhalmozott pénzmennyiséget. Állandó belső elégedetlenség a mindennapi valóságuk. Szerintem a harmonikus élethez időnként meg kell állni, ünnepelni kell, feltöltődni kell, barátkozni kell a hála érzésével. Számba kell venni, hogy mennyi minden megadatott a számunkra, mennyi siker van a hátunk mögött. Miután belehelyezkedtünk az elégedettség tudatállapotába, feltöltődtünk, kiélveztük a pillanatot, utána átkapcsolhatunk egy távolabbi perspektívára. Nekem azon szokott járni az eszem, hogy az életemet meghatározó rendszerek hatékonyságát hogyan lehetne javítani. Miként lehetne a minőségét vagy a színvonalát fejleszteni a munkámnak, vagy az általam létrehozott produktumoknak. Ugyanakkor, ha nagyon beszippant a tervezőmunka folyamata, kell egy horgony, ami segít visszatérni az elért eredmények által közvetített megelégedettség érzéshez. Ahogy azonban fentebb már említettem, jelenleg a legtöbb sikert és elégedettséget tanítványaim fejlődése jelenti a számomra. Ezt pedig tudományos módszerekkel elég nehéz mérni. Szóval, ha az egyik szemüvegemet teszem fel meglehetősen elégedett vagyok, ha a másikat, akkor igen sok társadalmi feladat van, aminek a megoldására szívesen ráfordítanám a képességeimet.
Szívből gratulálok eddigi eredményeihez és sok sikert kívánok az elkövetkezendő terveidhez! Köszönöm a beszélgetést!
Dr. Uhlár Ádám elérhetősége, ha kérdése lenne, vagy támogatni szeretné a munkáját:
linkedin.com/in/adam-uhlar/
