Nagy Ákos súlyemelő junior világbajnok, az Erősember sport egyik meghatározó alakja, sportvezető, számos díj tulajdonosa. A súlyemeléssel foglalkozó rovatunk vezetője édesapja példáját követve kezdte a súlyemelést Tatabányán, egy olyan közegben, ahol a sport, életforma volt. Bár kezdetben nem tűnt tehetségesnek, szorgalmával és kitartásával hamar bizonyított.

Kedves Ákos!

Hogy lettél sportoló? Hogy lettél súlyemelő?

Szervusz, Gyula! Mindenek előtt, szeretném megköszönni a felkérésed, aminek nagyon örülök, leginkább annak, hogy ismét veled dolgozhatok, meg persze annak, hogy a súlyemelés a téma. Hogyan lettem sportoló, meg súlyemelő? A válasz viszonylag egyszerű, édesapám példáját követve, aki korábban szintén súlyemelő, majd utánpótlásedző is volt. Én 1978-ban születtem Tatabányán, ahol egy rendkívül sportos közegbe dobott le a gólya. Klasszik lakótelepi gyerek voltam, azonban már egészen kiskoromtól mindenki sportolt valamit a környezetemben. Annak ellenére, hogy édesapám is emelt súlyt korábban, egyáltalán nem ő erőltette rám ezt a sportágat, a választás elég egyszerű volt, mert rendkívül kövér kisgyerek voltam, futni utáltam, labdaérzékem nem volt, kifejezetten ügyetlen dagadt kölök voltam, azonban minden szerettem sportolni ennek ellenére. Fater és a felettünk lakó legjobb barátja a panel mosókonyhájában berendezett egy kis konditermet, amiben persze súlyzók is voltak, ez nagyon megtetszett, és én kértem hét és fél évesen, hogy vigyen le a „bányászba”, mert ezt akarom csinálni. Fater persze levitt, amikor az egyik edző meglátott, csak a fejét csóválta, nem kerülhettem be a kezdő csoportjába, a másik edző – aki aztán a szárnyai alá vett – azt mondta, na jól van, gyere, majd meglátjuk mi lesz. Így elkezdtem járni az edzésekre. Ez 1986 év elején volt. Azt még hozzátenném, hogy a világ teljesen más volt, mint manapság. Apám reggeltől estik dolgozott a bányában, édesanyám az egészségügyben, nem a szüleim hordtak edzésre, az első pillanattól egyedül – majd a haverokkal –jártam busszal. Nem vitte senki a sporttáskát sem helyettem. De az a szociális közeg meghatározta ezt az időszakot. Tatabányán rendkívüli sportélet volt a nyolcvanas években, a bányász óriási klub volt. A súlyemelők pedig kiemelkedőek voltak. A válogatottak sora volt a klubbosokénál, és mi néha ott maradhattunk csendben megnézni a felnőttek edzéseit. De jártunk NB.I-es focimeccsre, sokat szurkoltunk a válogatott játékosok tömkelegével felálló férfi kézicsapatnak, vagy a bányász bajnokságokon a bunyósoknak is. Óriási volt az egész! Szabadidőnkben mindent is csináltunk gyerekként. Volt, hogy a parkba mentünk diszkoszt meg gerelyt dobni, vagy pinyóztunk.  A lépcsőházból ez egyik srácnak volt bokszkesztűje, azokkal is püföltük egymást. Egész nyáron nyakunkban a lakáskulccsal bicóztunk, úsztunk, fára másztunk, teniszeztünk, láb tengóztunk. Télen Pedig koripályát locsoltak faterék a játszótári betonos placcra, és mi ott koriztunk, meg hokiztunk. A sulinkban a röplabda volt a sláger, azt is nyomtuk. Szóval mindent is csináltunk! Olyan volt a lépcsőházunk a lakótelepen, hogy minden emeletre jutott legalább egy magyar bajnok valamilyen sportágban, a közvetlen falszomszédunk például Csernoviczki Csabi volt, akinek a kislánya 2012-ben aztán olimpiai bronzot nyert judóban. Nem volt kérdés, hogy mindenki sportolt valamit. Én végül a súlyemelésnél kötöttem ki.

Hamar kiderült a tehetséged?

Dehogy. Kifejezetten tehetségtelen voltam szerintem mindenben, de nagyon akartam, nyitott voltam, és kitartó. Szerintem ez is egy tehetség faktor. Súlyemelésben sem voltam igazán tehetséges, de az első pillanattól nagyon szerettem a sportágat, és a közeget is, ami körülvett benne. Szerintem az a kulcs, hogy a gyerek szeresse meg magát a sportot, a sportolást. Ez nálam sikerült.

Mikor volt az első versenyed?

Az első versenyemre nagyon jól emlékszem. 8 éves voltam, 1986 májusában, amikor elvittek az Tatára egy területi minősítő versenyre, ami gyakorlatilag egy szimpla megyei bajnokságot jelentett. Jelzem, annyi súlyemelő volt akkor Magyarországon, hogy a területi minősítő verseny is három napos volt. Több versenyző volt Komárom meg Győr Sopron megyében, mint ma a teljes országban. Konkurencia volt tehát bőven, mint ahogy példakép is. Emlékszem a 67 kilóba indultam az úttörő 2-es korcsoportban, ahol mindenki idősebb volt nálam. Ennek ellenére a második helyen végeztem. Azt tudni kell, hogy ebben a korcsoportban akkor még nem a súly számított, a gyakorlatok pontos technikai kivitelezését pontozták a bírók, illetve 30 méter sprint, helyből távol és medicinlabda dobás alkotta tesztek is a verseny részét képezték. Ez utóbbi kifejezetten jól ment. A kapott ezüstérmet nagyon büszkén vittem haza, ez óriási lökést adott. Onnantól pedig még többet edzettem. Viszonylag korán felfogtam, ha bármit el akarok érni, akkor azért többet kell dolgoznom. Az edzések után éveken keresztül sok plusz gyakorlatot végeztem, és az otthoni lakótelepi kis kondit is látogattam rendszeresen, ami a pinyóban volt. Szóval nekem a tehetségem valójában a munkában, a munkabírásomban volt. Élveztem, szerettem.

Melyik eredményeidre vagy a legbüszkébb?

Súlyemelésben egyértelműen a junior világbajnoki címemre, amit 1997-ben nyertem, meg arra, hogy összetettben 410-ig sikerült eljutnom. (szakítás 185kg, lökés 225kg) 400 fölött van egy „klub”, ez olyan, mint a 10 másodperc a száz méteren, vagy a 80 méter a kalapácsvetésben. Ezekre vagyok talán a legbüszkébb.

Iszonyú súlyokat emeltél! Kérlek, beszéljünk kicsit a rekordjaidról!

Súlyemelésben versenyen sokszor emeltem 400 felett, a legjobbam az említett 410 összetett volt. Edzésen ugyan szakítottam 190-et is, de aztán erre nem volt lehetőségem már versenyen egy sérülés miatt. Az állványból, vagy feladásból lökést nagyon szerettem, itt 245 kiló volt a fejem felett. A guggolást meg a kiállást (ami az erőemelésben a felhúzás) nem nagyon mértük fel maxra, de súlyemelőként is guggoltam meg húztam már 300 felett. Aztán persze belekóstoltam az erőemelésbe meg az erősember sportba is, de ez már egy másik történet.

Hány évig versenyeztél súlyemelőként?

1986-tól 2001-ig versenyeztem. 2000-ben még megnyertem a felnőtt magyar bajnokságot, de utána lett egy sérülésem. Sajnos a klub nem állt mellém, így azt a döntést kellett meghoznom, hogy abbahagyom, elmegyek dolgozni. 2004-ben azonban visszahívtak. Talán mindenki ismeri az athéni eseményeket. Az olimpia után volt a felnőtt magyar bajnokság, amit 2 hónap komolytalan edzéssel, és szerintem egy komolytalan eredménnyel, de ismét megnyertem. Ezt követően viszont már nem motivált a súlyemelés, végleg a szögre akasztottam a cipőt meg az övet. Egy barátságos csapatversenyre még 2008-ban, vagy 2009-ben ugyan visszatértem a bányász csapatába, utolsó versenyemen még 160-at szakítottam és 200-at azért még löktem.

Mi vitt át az Erősember versenyekre?

Mindig is érdekelt. Sokat néztük kölyökként a tévében, de súlyemelőként már inkább cirkuszi virtuskodásként tekintettem rá én is, be kell, valljam. 2008-ban elkezdtem egy barátommal edzegetni, csak úgy saját kedvtelésből, aki mondta, hogy a Darázs Ádám szervez egy tehetségkutató versenyt a vértesszőlősi sportcsarnokban. Elmentem, és az utolsók között végeztem. Én voltam a legöregebb, egy kicsit későn csöppentem bele. Azonban a felhúzást 300-al megnyertem. Rákattantam erre a sportra. Elkezdtünk eszközöket gyártani, és speciálisan erre a számra edzeni. Ádám ráadásul nagyon sokat segített az első években, rengeteget köszönhetek neki, amiért csak hálával tudok rá gondolni. 2010-ben már a profik mezőnyében is versenyezhettem, de az már egy másik kávéház volt, mint a magyar versenyek. Akkor Katona Ervin segített sokat, vele is edzettem, és versenyeztem évekig a bajnokok ligájában. Később azért háromszor sikerült kijutnom a The World’s Strongest Man-re is, meg indulhattam az Arnold Classic profi mezőnyében is. Amit lehetett, a képességeimhez, lehetőségeimhez mérten elértem ebben a sportágban is, nincs bennem hiányérzet ezzel kapcsolatban.

Mióta ismeri a világ a súlyemelést, mint sportot?

Kis túlzással amióta világ a világ, van valamilyen formában súlyemelés, de szervezett, kvázi modern sportként a 19. század második felében jelent meg világszerte. Magyarországon az első említése az 1840-es évekre tehető, az iskolai testnevelésben, illetve később az atlétikában jelent meg elsőként. Nekem évtizedek óta az egyik „kattanásom” a sporttörténet, régóta kutatom a nemzetközi és a hazai súlyemelés fejlődés-történetét is, amiből szerintem sokat tanulhatunk, tanulhatnánk ma is.

Milyen rekordokat rögzítettek hajdanában?

A rekordok természetszerűleg együtt fejlődtek magával a sportággal. Sajnos itthon nem ismert, hogy az első nyilvántartott világrekord hazánkhoz kötődik. 1878-ban Bécsben őrgróf Pallavicini Alfréd – aki arisztokrata, magyar felsőházi képviselő is volt – elsőként emelt 100 kilót két karral fej fölé. Ezt tekinti a nemzetközi sportágtörténet az első világrekordnak. Azóta persze a mozgásanyag, a sportági technika, a versenyszámok, és maga a súlyzó is óriásit fejlődött.

Hogy alakultak a súlyemelés versenyszámai az elmúlt években, évtizedekben?

Nagyon érdekes ez is. A 19. század végén már az atlétika egyik versenyszáma volt, és olyan versenyeket is rendeztek, amelyen más számokkal – például magas vagy távolugrással – is kombinálták. A korabeli egykezes súlyzókat ma inkább kettlebell-nek hívjuk. Az oldschool versenyszámok között megtalálhatjuk az egykezes szakítást, lökést, nyomást is, a később teret nyert kétkezes gyakorlatverziók mellett. A 20. század elejére kristályosodott ki már a kétkezes nyomás, a szakítás és a lökés is, amelyet sokáig ollózó technikával teljesítettek. A 20. század közepére ezt felváltott a beülés, az ollózás szinte eltűnt a szakításból és a felvételből is. 1972-ig három versenyszám volt az olimpiákon is, a nyomás, a szakítás és a lökés, viszont 73’-óta azonban már csak e két utóbbi maradt, nagy sajnálatunkra, hiszen mi magyarok tradicionálisan nagyon jó nyomók voltunk. Számos oka van a nyomás eltörlésének is, erről majd hosszabban is szeretnék beszélni, írni.

Neked mi volt a fő erősséged?

Ez az aktív pályám során párszor változott, az első években sokkal jobban kedveltem a szakítást, 16 évesen +75 kilóban 130-al serdülő Európa csúcsot is szakítottam. Azt azonban tudni kell, hogy lökéssel lehet megnyerni igazán a versenyt, a nagy klasszisok általában mindkettőben jók, de különösen lökésben. Később erre nagy hangsúlyt fektettem, fektettünk az edzőimmel, és egészen jó lökő vált belőlem. Amúgy ezt különösen szerettem, mert tudtam lökni és csak, kevés rontásom volt az utolsó aktív éveimben.

Mit profitálhatnak a küzdősportos versenyzők a súlyemelésből?

Szerintem sok mindent. Nehéz egy dolgot kiemelnem. Szerintem minden sportban helye van, helye lehet, ahol a maximális erőnek, robbanékonyságnak, vagy az erő egyéb fajtáinak, például az erő-állóképességnek szerepe van. Ismerni kell, és akkor nagyon jól alkalmazható szerintem minden sportágban.

Milyen gyakorlatokat ajánlasz szívesen?

Nehéz kiemelni egy két gyakorlatot, nem is tenném. A súlyemelés sportágspecifikus alkalmazásáról azt gondolom, hogy nyilván nem súlyemelőt kell nevelni egy birkózóból, vagy judokából, de a maga szintjén mindenki profitálhat belőle. A súlyemelés mozgásanyagára úgy tekintek, mint egy szerszámosládára, az edzőnek, erőnléti szakembernek ismerni kell, és az adott sportágra, az adott sportolóra, az adott felkészülésre a legjobb „szerszámot” kivenni belőle.

Nem veszélytelen a súlyemelés. Ha valaki rosszul tanulja meg, sérülésekhez vezet. A felkészítő edzők hogy tudják elsajátítani a mozgást?

Ez is egy negatív sztereotípia. A súlyemelés az egyik legbiztonságosabb egyéni sportág, ezt nemzetközi statisztikák, kutatások igazolják. Egy non kontakt sportról beszélünk. Nem a súlyemelés veszélyes, szerintem inkább gyengének lenni veszélyes. A sportág sérüléseit nem a súly, a súlyzó okozza, hanem az ember magának. Ezért kell jól tanítani, megtanulni és alkalmazni a gyakorlatban.

A súlyemelés vonatkozásában mik a mozgástanulás fázisai?

Többféle oktatási módszer is létezik, sokfélét láthatunk a neten is.., de én a parciális oktatásban hiszek. Ebben a komplexebb súlyzós gyakorlatokat részenként tanítjuk, majd a mozgássort kvázi „összefűzve” építjük fel. Ezután folyamatos visszajelzéssel csiszoljuk a sportági technikát, és a gyakorlatok gyorsítása, a súlyterhelés emelése csak ez után következik. Ha jól van tanítva, alkalmazva, bárki meg tudja tanulni. Tanítottam már meg vak sportolót is súlyt emelni, és a legfiatalabb sportolóm a kisfiam volt 6 évesen, míg a legidősebb meg egy amatőr 60 éves crossfitter volt. Jelzem, ezt sem lehet könyvből, vagy az internetről, vagy autodidakta módon hatékonyan megtanulni, sok más sporthoz hasonlóan.

Máig tanulsz, képzed magad. Amellett sokat dolgozol. És ott a szép családod is . Hogy tartod egyensúlyban az életed?

Elcsépeltnek tűnhet, de szentül hiszek az élethosszig tanulásban. Egy vezetőm mondta pár évvel ezelőtt: Ha azt hiszed te vagy a legokosabb ember a szobában, akkor bizony rossz szobába mentél be! Szerintem az élet minden területén – különösen a sportban – nagyon fontos, hogy folyamatosan képezzük magunkat. Ez edzői, sportvezetői pálya bizonyosan ilyen. A sport környezete rendkívül gyorsan változik, fejlődik, amit minden szakembernek követnie kellene. Aki ezt nem teszi, végzetesen lemarad. Talán munkamániás is vagyok, legalább is a feleségem biztosan ezt mondaná rólam, ha megkérdeznénk. Persze minden háttere a család, nélkülük minden értelmetlen lenne, az ő támogatásuk, szeretetük ad erőt mindenhez. Az egyensúlyt néha bizony nehéz megtalálni, ez is az élet egyik kihívása a mai világban.

Mit tanulsz?

Sportfanatikus vagyok, jelenleg a harmadik, egyetemi szintű sport diplomám megszerzésén munkálkodom, sportmenedzsmentből szeretném megszerezni az MSc fokozatot jelenleg. Három egyetemen szoktam mellette órákat adni időnként. De további tanulási céljaim is vannak, nem tudok, és nem is akarok ebben megállni.

Mit lehet tudni a családodról?

Fantasztikus családom van, amiért nagyon hálás vagyok a sorsomnak. Második házasságomban élek, az első házasságomban született fiam végzős egyetemista, szintén a sport vonalán. Serdülő magyar bajnok volt judóban, az utóbbi években szabadfogásban birkózik, mellette dzsicuzik és mindenféle küzdősportban remekel, mindkét alap-sportágában dobogós volt tavaly a MEFOB-on, kiváló ember, mérhetetlenül büszke vagyok rá. Feleségemmel két csodálatos kislányunk van, Liza most négy éves, a ritmikus gimnasztikával ismerkedik, életünk legkisebb ajándéka Rozika pedig most múlt négy hónapos, minden reggel mosolyogva ébred, egy igazi csoda. Mérhetetlenül nagy motivációt adnak minden nap.

Milyen céljaid vannak rövid, közép, és hosszútávon?

Számos célom van természetesen az életem több területén is, de ami a legfontosabb, szeretném, ha egészséges és boldog lenne a családom, minden más csak utánuk következik. A világot, a sportot, és a súlyemelést nem én fogom, és nem is akarom megváltani, de ha csak egyetlen ember életét is pozitív irányban meg tudom változtatni a sporttal, a munkámmal, akkor már nem élek, nem éltem hiába.

Mire számíthatnak az olvasók a rovatban? Hogy tervezed?

Mint már mondtam, kattanásom a sportág története, filozófiája, biztos, hogy ezzel is fogok foglalkozni. Hiszem, hogy ez az alapja mindennek. Számos sztereotípia hallható, olvasható a súlyemeléssel kapcsolatban, akár gondoljunk csak annak gyermekkori alkalmazásáról, ami mindennapi téma a különböző fórumokon, amelyek szerintem sokakat érdekelhetnek. Természetesen ne várja senki, hogy majd innen fog megtanulni súlyt emelni. A célom sokkal inkább a szemléletformálás, a sportág, a sport hasznosságának hangsúlyozása.

Kívánok további sok sikert, jó egészséget, boldogságot! Köszönöm a beszélgetést!