Mi történik, ha egy tehetséges fiatal sportolót váratlan sérülés foszt meg álmaitól? Hogyan lehet egy tatamin edződött küzdőszellemet átültetni a mindennapokba, és új sikereket építeni a sporton túl? Interjúnkban egy rendkívüli életútról beszélgettünk: arról, hogyan lehet a sportban szerzett értékeket és tanulságokat egy teljesen más pályán kamatoztatni. Egy egykori judo-bajnok mesél a gyermekként induló álmairól, a pályafutást derékba törő sérülésről, és azokról a tanulságokról, a versenysporton kívül is megtartják az útját. Inspiráló történet arról, hogyan válhat a judo többé, mint egy sport – egy életre szóló tanítássá.

Laci, kérlek mesélj arról, hogyan kerültél először a judóterembe?

Gyerekként egy közeli iskola tornatermében indultak judoedzések, amelyeket Tirala Tibor vezetett. Egy osztálytársam járt oda, és egyszer elhívott egy edzésre. Azonnal megfogott a tatami, a judogi, és az egész dojo hangulata. 9 éves voltam akkor, és nagyon gyorsan elkezdtem versenyezni nehézsúlyban. A sikerek nem maradtak el, és ezek a korai eredmények rengeteg magabiztosságot és optimizmust adtak, amit a mai napig viszek magammal.

Mikortól számítod a versenyzői pályafutásod, és mik voltak a legjobb eredményeid?

A judo klub, ahol kezdtem, a KSI judo szakosztályának utánpótlást toborzó klubja volt. Innen kerültem a KSI iskolájába ötödikben, és ezzel együtt a heti nyolc edzés világába, ami egyértelműen az élsport felé repített. A versenyzést Paulik Péter edzőm irányítása alatt kezdtem, majd a szakosztályvezető, Dr. Hetényi Antal már apai gondoskodással kísérte végig az életemet. A versenyzői pályafutásom után is, élete végéig a mentorom maradt, és bár Toni bácsi már nincs velünk, tanításai és nevelése szinte minden nap elkísérnek.

Nemzetközi sikereimet Pánczél Gábor edzői munkájának köszönhetem. Ő a tatamin egy nagyon kemény edző volt, de a tatamin kívül testvéri, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk, ami a mai napig meghatározó része az életemnek. Számomra ez a két edző nem csak dobásokat tanított, hanem az életre készítettek fel. Sosem engedték el a kezem, és a judóval együtt ők is a családom, az életem részei maradtak. Sok edző segített még Verbói Gábor például, de más klubok edzői is, keretedzők, szövetségi kapitányok és sorolhatnám a végtelenségig.

A magyar bajnoki címek is fontosak voltak, de inkább egy-egy emlékezetes randori és ellenfél maradt meg jobban, mint a helyezések. Nagy csatáim voltak, szerencsés időszakban judóztam, hiszen komoly nehézsúlyú ellenfeleim akadtak. Bár versenyeken nem mindegyikükkel mérkőztünk, de edzéseken rengeteget kaptam Csősz Imrétől, Csikész Csabától, Csizmadia Zolitól, és fiatalabb koromban Vén Zolitól is. Kovács Antitól, aki bár nem nehézsúlyú, de sportágunk olimpiai bajnoka, szintén sokat tanultam az edzéseken. Ezek a küzdelmek, ahol időnként sikerült meglepetést okoznom, számomra fontosabbak, mint a konkrét eredmények. Viszonylag fiatalon, éppen hogy a felnőtt korosztályba kerültem, amikor a judo karrierem derékba tört, így véget kellett vetnem a versenyzésnek. Addig viszont szépen haladtam előre: megnyertem Lisszabonban az EYOF-ot (Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivált), ami talán az első ilyen fiú aranyérem volt a magyar judóban. Számos nemzetközi versenyt nyertem, juniorban Európa-bajnoki címet szereztem, a világbajnokságon bronzérmet, és az Universiadén is bronzérmet hoztam haza Pekingből.

Mi vezetett oda, hogy viszonylag korán abbahagytad a versenyzést?

Sajnos egy súlyos gerincsérv alakult ki a 3-4-es csigolyám között, ami idegszál-irritációt okozott. Voltak napok, amikor percekig nem tudtam felállni, olyan fájdalmaim voltak. Emlékszem, egyszer a döntő előtt állt be a derekam, és injekcióval kellett érzésteleníteni, hogy egyáltalán fel tudjak állni a tatamira. Furcsa módon nem folyamatos fájdalmam volt, inkább zsibbadt a lábam, de ha az ideg becsípődött, akkor végem volt. Ezzel a problémával már nem tudtam folytatni a versenyzést és az edzéseket.

A műtét opció lett volna, de az orvosok azt mondták, hogy sajnos a műtét sem garantálna teljes gyógyulást, és azt javasolták, hogy az athéni olimpiát engedjem el. Ez különösen fájdalmas volt, mert akkoriban a világranglistán is talán az első ötben voltam. Nem akartam kockáztatni még egy olimpiai ciklust egy rossz gerinccel. Ezen kívül a magánéletem sem volt egyszerű. A szüleim éppen válófélben voltak, én már megszereztem a diplomámat, de munkám nem volt, és bár kaptam sportösztöndíjat, az nem volt elég a megélhetéshez. Ezért úgy döntöttem, hogy előre menekülök, és ahelyett, hogy műttettem volna a hátam, 23 évesen letettem a judogit és elkezdtem dolgozni. Őszintén szólva sosem fogom tudni, hogy jól döntöttem-e, de akkor ezt láttam a legjobb lehetőségnek.

Hogyan kerestél magadnak munkahelyet? Lépésről lépésre haladsz, haladtál. Hogyan alakult az életed a judo után?

A judo után először egy nemzetközi marketing szakirányú közgazdász diplomát szereztem, majd egy kis műszaki lapkiadónál kezdtem dolgozni. Az építőipari lapok világába csöppentem, és az első feladatom egy épületgépészeti „kikicsoda” könyv elkészítése volt – mondhatni, egy offline céges Facebook. Ez egy nagyszerű tanulási lehetőség volt, mert személyesen megismertem a teljes magyar épületgépész piacot. Szinte minden piacvezetővel interjút készítettem, és számos cégbemutatót írtam. Ez segített abban, hogy ezen a területen megismerjenek, és ez a kapcsolati háló a mai napig hasznos számomra.

Később a Merkapt Zrt. épületgépészeti kereskedőhálózat igazgatósági tagjaként tevékenykedtem, ahol marketingvezetőként részt vettem a cég arculati megújulásában és piaci növekedésében. Emellett egy időre betekintést nyertem a szlovák épületgépészeti piacba is, ahol a cég leányvállalatának működését felügyeltem.

Azóta a VGF szaklap mellett több mérnöki online folyóiratot is kiadunk. Emellett a Magyar Napelem Napkollektor Szövetség alelnöki teendőit látom el, és szakmai eseményeket is szervezek, például a Szolár Konferenciát. Egy éve a cégcsoport, ahol dolgozom, és amelynek társtulajdonosa is vagyok, épített egy rendezvényközpontot a régi Lechner téglagyár területén, Kőbányán. A Lechner Rendezvényközpontban nemcsak szakmai, hanem kulturális és zenei eseményeket is szervezünk, és a központ működéséért és rendezvényeiért én felelek.

A projektjeim között szoros összefüggés van: például a HopTop Sörfőző Zrt. legnagyobb eseménye is a Lechner Rendezvényközpontban zajlik. Ez a Hoptoberfest, egy háromnapos kézműves sörfesztivál, amely zenei programokkal és különleges szakmai bemutatókkal vonzza az érdeklődőket. Ez egy nagyon népszerű esemény, és büszke vagyok rá, hogy a központtal együtt ilyen rendezvények otthont tudunk adni.

A sport is meghatározó maradt az életemben: a cégcsoportunk megvásárolt egy sportközpontot is a Lechner Rendezvényközpont mellett, amely elindította a sportszervezői lábunkat. Mi alapítottuk és szervezzük a Nagy Sportágválasztót, amely évente kétszer, alkalmanként közel 20,000 gyereket, iskolákat és családokat vonz, hogy több mint 100 sportágat próbálhassanak ki egy ingyenes sportfesztivál keretében és ez egészült ki egy ideje a Nagy Hangszerváltóval, ahol a sport mellett a zene is elérhető a gyerekek számára. A legújabb projektünk pedig a Geogo, egy mobilalkalmazás, amely segít az embereknek életmódváltásban. Egy egészségügyi modul segítségével ösztönzi a felhasználókat, hogy kezdjenek el mozogni – akár kerékpározni, túrázni vagy futni. Az alkalmazás jelenleg több mint 1600 útvonallal támogatja az embereket abban, hogy megtegyék az első lépéseket egészségük megőrzése érdekében.

Rengeteg feladatod van a mindennapokban. Kik segítik a munkádat?

Elsősorban a tulajdonostársaim és a cégcsoport alapítói, Halgas Csaba és Szemán Róbert, akik olyanok számomra, mint a szponzoraim – csak ők fizetésnek hívják, amit kapok. Nemcsak barátok és társak, de igazi partnerek is, nem főnökök. Ők alapították a cégcsoportot, és két nagyszerű épületgépész mérnök, akik a családjaikkal együtt segítik a munkánkat. Az évek során néhány középvezetőt is kiemeltek, akikkel közösen építjük a cégcsoportot igazgatókként.

Nemcsak a vezetőkre tudok támaszkodni, hanem arra a közel 200 emberre is, akikkel nap, mint nap együtt küzdünk. Ők olyanok, mint egy hatalmas sportcsapat, akik együtt járnak „edzésre” és „versenyre” hétről hétre. Hálás vagyok nekik, mert bár a judóban egyedül kellett harcolnom, itt, a cégnél tanultam meg, milyen erő van a csapatmunkában. A csapatmunka megtöbbszörözi az egyén képességeit, és ez az, ami igazán előrevisz minket.

Nehéz a munka-magánélet egyensúlyt létrehozni?

Igen, ez talán a legnehezebb dolog. Mindkettő teljes embert kíván, és egy nap sajnos csak 24 órából áll. Az életem egyik legnehezebb időszaka volt, amikor elváltam a két nagylányom édesanyjától. Ez érzelmileg rendkívül megterhelő volt, de igyekeztünk a legjobbat kihozni a helyzetből a gyerekek érdekében.

A válás után megismertem egy lányt, akit később feleségül vettem, és együtt újraépítettük az életemet. Családot alapítottunk, és rengeteg szeretetet kapok tőlük. Két kisgyermekünk született: egy 4 éves tündérkislány és egy 11 hónapos kis „vasgyúró.”

A feleségemre rengeteg feladat hárul, és sajnos estére, amikor hazaérek, sokszor kevés időm marad velük. Éppen ezért próbálok minden szabadidőt a családomra fordítani, még ha ez annyi is, hogy kocsival viszem a lányokat iskolába, hogy közben tudjunk beszélgetni, vagy reggelente rollerrel viszem a kisebbiket óvodába, hogy pár közös pillanatot megéljünk. Az egyik célom, hogy több időt tudjak otthon tölteni, és érdemi segítséget nyújtsak, ne csak a játékokban vegyek részt.

Mai napig sportolsz. Hetente mennyi időt töltesz fizikai aktivitással?

Minden másnap futással kezdem a napot, és rendszertelenül, de járok konditerembe is. Korábban korcsolyáztam, sőt, lovagoltam is 1-2 évig, valamint jártam úszni is. Most a futás a mindennapi mozgásformám.

A judo nem hiányzik?

A judo hiányzik annyiban, hogy abban éreztem magam a csúcson. Rengeteg tudást szereztem a tatamin, amit sajnos nem volt alkalmam tovább fejleszteni vagy átadni. A judo volt az a terület, ahol a legnagyobb sikereket értem el, és talán túl fájdalmas volt számomra, hogy a karrierem nem teljesedett be, ezért maradtam távol tőle fizikailag. Lelkileg azonban nem távolodtam el tőle – rendszeresen álmodom például, hogy judózom, versenyzek. Valamit még kezdenem kell azzal a bennem ragadt judóval az életben.

Az edzősködésen nem gondolkoztál?

Érdekes, de sosem gondolkodtam rajta, és soha senki nem kérdezte ezt meg tőlem korábban. Nem kerestek meg, és én sem indultam el ezen a vonalon, még fejben sem. Ez tényleg elgondolkodtató…

Van hobby, aminek hódolsz?

Igen, szeretek főzni, kenyeret sütni, és éppen a nápolyi pizza készítését tanulom. Emellett én felelek a Billog Food Truck kommunikációjáért és márkaépítéséért, ami egy izgalmas projekt. A Billogban is alapító tulajdonos vagyok, és prémium bölényburgereket készítünk. Ez egy nagyon érdekes vállalkozás számomra, sok szívvel és energiával csinálom, és így kicsit a vendéglátásba is belekóstolhatok, még ha csak marketingesként is.

Rengeteget fogytál. Hogyan csináltad?

Tudatossággal. Csináltam egy böjtöt, ahol 4 hónapig csak minden másnap ettem. Hihetetlen belső kaland volt, tele önismerettel, küzdelemmel, bátorsággal és önkontrollal, valamint testi-lelki felfrissüléssel. Megtartani nehezebb lesz, de egyértelmű, hogy a mindennapi élet sokkal könnyebb, ha nem cipeled a túlsúlyt. Ez nemcsak fizikailag, egészségügyi szempontból igaz, hanem lelkileg is.

Emellett már 6 éve vegetáriánus vagyok, ami különösen érdekes, tekintve, hogy egy food truckot üzemeltetek. Nem véletlenül van vega burger is az étlapon!

Akik most, vagy mostanában tervezik aktív pályájukat befejezni, mit tanácsolsz nekik? Hogyan csinálják?

Nincs két egyforma ember, és nincs két egyforma élethelyzet, ezért én nem szívesen adok tanácsot. Inkább példát szeretnék mutatni. Nem biztos, hogy minden területen jó példát, de nagyon igyekszem! Hibázom, de próbálok tanulni belőle, és fejlődni, hogy legközelebb már más hibákat kövessek el, amikből szintén tanulhatok. Csak az hibázik, aki dolgozik, ezért nem félek a hibáktól. A judóban sem féltem az eséstől – egyszerűen csak a dobásra és a győzelemre koncentráltam.

Az élet, akár a judo, tele van váratlan fordulatokkal, de a legfontosabb, hogy mindig talpon maradjunk, tanuljunk, és merjük újraépíteni önmagunkat, mint ahogyan ezt te is tetted. Köszönöm a beszélgetést és további sok sikert!