Pécelen különleges hagyomány vette kezdetét 10 évvel ezelőtt. A shihan Kalmár Csaba (5.dan) vezette kyokushin karate dojo-va volt hivatalos szerkesztőnk. A dojo karatekái időről -időre egy családi edzésre gyűltek össze, ahol gyerekek, szülők és testvérek együtt gyakorolták a stílust. Szerkesztőségük december 06-ra, Miklós napjára kapott meghívást.

A 35 éve működő dojo immár generációkat nevelte fel a Kyokushin szellemében, amely a kitartásra, tiszteletre és önfegyelemre tanít. A Shihan az edzések a régi, tradicionális tanítást részesíti előnyben. Megköveteli a fegyelmet, a tiszteletet, a tanítványokkal betartatja a hierarchiát, és ez nemcsak az edzésen, de a mindennapi életben is elkíséri a tanulókat, szüleik, tanáraik nagy megelégedettségére.

Természetesen megkérdeztem a shihant, mi a titok? Van-e titka a dojonak?

„Nincs titok. Kyo karatét kell csinálni. Oyama nagymester által megteremtett hagyományokat kell őriznünk és megfelelően továbbadni a tanítványoknak. Ha ez megvan, minden megy magától. „

Arra a kérdésre, hogyan kezdődött a kyo oktatása Pécelen, a shihan a következőt válaszolta:

 „35 évvel ezelőtt a mesterem azt mondta, nyissak saját dojo-t. Mikor megtaláltam, egyetlen tanítvánnyal kezdtem el az edzéseket. Ez a tanítvány bár már nem aktív része a dojonak, de gyakran visszajár edzeni közénk. De számomra semmi nem változott az évek alatt: ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a cél. Kyokushin karatét tanítani, méghozzá a lehető legjobban.”

Természetesen kíváncsi voltam, hogyan kezdődött a shihan harcművész élete:

„Nem a kyoval kezdtem, hanem a Ju-jitsu volt az első az életemben.  A Madách téri dojoban, Kelemen mester vezetése alatt tanultam a mozdulatokat. Aztán egy barátomat elkísértem egy karate edzésre. Az első alkalmat egymás után követte a többi is, így lett belőlem kyo-s. Ami megfogott ebben a stílusban, az a vele járó életérzés.”

A shihan elmondta azt is, hogy számára az a legfőbb cél, hogy a rábízott gyerekekből tisztelettudó, becsületes emberek váljanak, és nemcsak a dojoban, de azon kívül is tudják, hol van a helyük

A családi edzés végén ünnepi hangulat járta át a termet, amikor megérkezett a várva várt Mikulás. A gyermekek mosolyogva fogadták a tömött zsákot cipelő télapót. A zsákból egy kis közös éneklés után előkerültek a csomagok. A dojo vezetői pedig egy évközi vidám pillanatokat tartalmazó fényképes naptárral lepték meg a tanítványokat.  Felemelő és meghitt pillanatok következtek, mikor a családtagok közösen, mosolyogva lapozták a naptár lapjait, és emlékeztek vissza a képeken látható történésekre.

Az aulában egy kis büfé várta a gyerekeket és a felnőtteket.  Ekkor adódott lehetőségem, megszólaltatni az egyik legrégebbi tanítványt, Zsuzsát is:

„93 szeptemberében, 5-es iskolásként kísértem le a tesóimat az edzésre. Megtetszettek a mozdulatok, a légkör, a családias hangulat, így végül kipróbáltam én is az edzést. Sajnos azóta volt egy komolyabb kihagyásom, de úgy egy éve ismét rendszeresen tudom látogatni az edzéseket. Nagyon családias a dojo-nk, és ez elsősorban a shihan érdeme, aki egyfajta apaként terel minket a helyes út felé. Az edző leadja az edzést és ezzel elvégezte a feladatát. A Mester összetartja a közösséget, tereli a tanítványait, segít, ha kell és nemcsak a dojoban, azon kívül is. És a shihan igazi Mester! Az edzésen túl nagyon sok közös programunk van a dojo-n kívül is, ami még jobban összekovácsol bennünket.„

Dr. Takács László, az egyik szülő, aki részt vett az edzésen, szívesen állt diktafonunk elé:

„Első alkalommal veszek rész ilyen családi edzésen. Egyszer már beálltam egy edzésre, de az jóval keményebb volt, viszont ennek jobb volt a hangulata. Hatalmas volt kicsi lányunktól, illetve vele együtt „tanulni” a mozdulatokat. Rendesen elérzékenyültem. J Nem régen kezdte az edzéseket, de nagyon szereti, és szívesen jön, de néha szüksége van némi motivációra. Szülőként jó tudni, hogy a gyermekem jó kezekben van és jó dolgot tanul egy nagyon jó mestertől. Még az is lehet, engedek gyakori kérésének, és párszor beállok edzeni.”

Még egy apukát sikerült megszólaltatnom:

„Urbán Norbert vagyok, és már a második alkalommal veszek rész a családi edzésen. Bár nem volt erős edzés, de elfáradtam. Magával a mozgással nincs gondom, de sajnos a lábaim nem nagyon bírják a térd alatti megpróbáltatásokat, mint pl. a seizában való ülést. Bendegúz fiam és Frozi lányom 3 éve járnak le az edzésekre. Minden elismerésem a shinannak és a sempainak, mert nem egyszerű ennyi gyermeket a megfelelő úton tartani. Nekik valahogyan sikerült.„

A rendezvény jól példázta, hogy a Kyokushin Karate több mint harcművészet: egy életre szóló út, amely generációkat köt össze, akkor a fegyelem, a tradíció és az ünnepi öröm több helyet kap.

Osu!