A 19. század második felében, a sportforradalom idején, az angol gentleman sportok és a német tornamozgalom mellett megszületett az igény arra, hogy a magyar testkultúra elemeit összegyűjtsék és rendszerezzék. Már akkor tisztában voltak azzal, hogy vannak olyan mozgáselemek, gyakorlatok, amelyek tükrözik a magyar jelleget.

A Gróf Esterházy Miksa elnökletű Magyar Atlétikai Club pályázatot írt ki 1877-ben,
hogy gyűjtsék össze a magyar labdajátékokat és azokat őrizzék meg. a MAC vállalta, hogy az
összegyűjtött játékokat megszervezi és leszabályozza a modern sport elvei alapján. (1) A
pályázatra hat pályamunka érkezett, a pályanyertes pedig Botka József nevelő lett. A MAC
felkérte Porzsolt Lajost, az első bajnokát, hogy írja meg a magyar labdajátékok könyvét a
nyertes pályamunka alapján, amit el is fogadott. Porzsolt további kutatásokat és gyűjtéseket
végzett, amivel jelentősen kibővítette az eredeti munkát, végül 1883-ban megjelent a könyv.
„Történetileg elismert tény az, hogy a magyar népfaj sajátos szokásairól már ősidőktől fogva
igen nehezen tudott lemondani, nagy tehát a valószínűség, hogy a hún-sckitha népcsaládtól
örökölt nyilazási, lovaglási és küzdő-játékok mellett, őseleink a labdajátékokat is ismerték s
azt az utódok is napjainkig megtartották…” (2) A mű több mint száz labdajátékot tartalmaz
gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Említi a métát és a csülközés (vagy csürközés) egy
labdás változatát is, amelyeket a baranta is előszeretettel használ.

A másik hasonló munka a korból Kiss Áronhoz fűződik, aki az 1883. évi Országos
Tanítógyűlésen indítványozta a magyar gyermekjátékok és dalok összegyűjtését, amit el is
fogadtak és az indítványozót megbízták a munka elkészítésével. A megbízást 1885-ben a
vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletben megerősítette. (3) A mű 1891-ben lett kiadva
Magyar gyermekjáték gyűjtemény címmel, ami több mint száz mondókát és játékot tartalmaz,
köztük a bicskázást, a csürközést, késjátékot, botvívó játékot stb., amiket a baranta szintén
művel a mai napig.

A játékok mellett a harci elemekkel is foglalkoztak a korban. Gróf Esterházy Miksa
könyvében, az Atlétikai Gyakorlatokban számos régi magyar harci gyakorlatot lejegyzett. A
műben az angol birkózást összehasonlítja a magyar birkózással, hogy formaságaiban és
szabályaiban nagyon hasonló. (4) Továbbá megemlíti a gerelydobást és a baltavetést. Mindkettőt
magyar sajátosságnak tekinti, leírja, hogy sehol máshol nem dívik ez a fajta gyakorlat, csak
hazánkban. (5) A baltavetésről a következőket írja: „A baltavetést eredeti ősmagyar játék,
leginkább Somogyban dívik. (…) A baltavetés magyar kanászmulatság, mely a hazában itt-ott
még dívik, mintegy a régi jó idők homályos emlékeként; de azon fényes hírnév, mely némely
merész és sikeres bravourvágások intézőit megyeszerte övezte, most már elhomályosult.” (6)
Esterházy ezt a gyakorlatot kanászlegények virtusának tekinti, ugyanis baltavetéssel vágtak le
disznót, vagy versenyeztek azzal, hogy ki tudja egy fa derekába állítani a baltát legelsőként. A
baltavetést a Herkules folyóirat is megemlíti. (7)

A Herkules Testgyakorlati Közlönyben, amit Porzsolt Jenő és Porzsolt Kálmán
szerkesztettek 1884-től, számos cikk jelent meg a botvívással kapcsolatban. Egy 1884-es
cikkben írnak először a botvívásról, ahol azonnal különbséget tesz a szerző a verekedés és a
botvívás között. A különbség az, hogy botvívás közben nem csak támadni kell, hanem
folyamatosan fedezni is kell magunkat a bottal, illetve, hogy nem az ellenfél harcképtelenné
tétele a cél, hanem a meghátrálásra késztetés. Megemlíti azt is, hogy ha a küzdő felek túl
közel kerülnek egymáshoz, akkor botjukkal deréktájon átkarolják egymást és megpróbálják
feldönteni a másikat. Az egyik legfontosabb állítást is megteszi a szerző, hogy a botvívás
alapja a botforgatás. (8) Mindezeken túl a botvíváshoz szükséges gyakorlatokat is közöl,
valamint tárgyalja a helyes ütések, védések irányait. Szintén a Herkules folyóiratban található
egy olyan írás, ami 1912-ben foglalkozik a sportforradalom következményeivel. Ebben a
cikkben azt olvashatjuk, hogy sem a német torna, sem az angol sportok nem egyeznek a
magyar nemzet sajátságaival. Ahogy azt hangsúlyozza is, nem az a baj, hogy ezek a sportok
megjelentek hazánkban, hanem, hogy nem lettek átformálva a magyar testkultúrára. „Mint a
magyar költészet is a népies elemek felkarolásával erősödött és fejlődött igazi magaslatra,
úgy a tornázás is csak akkor tehet igazán nemzeti kedveltségre szert, ha a nemzeti népies
játékokból meríti frissítő erejét.” A szerző úgy gondolja, hogy ez a folyamat károkat okozott a
magyar testkultúrában, hiszen az oktatásba is bevezették őket átformálás nélkül. (9) (10) A baranta
szempontjából, azért fontos ez a cikk, mert teljesen illeszkedik a baranta szemléletébe,
ugyanis a baranta nem zárkózik el sem a nyugati sem a keleti gyakorlatok elemeitől, azokat
képes asszimilálni és beilleszteni a saját testkultúrájába, ezzel is gyarapítva azt. Ehhez
kapcsolódva nagyon meghatározó a baranta számára a következő idézet, amit Kodály
Zoltántól származtatnak 1939-ből: „A magyar kultúra örök harc a hagyomány és a nyugati
kultúra között. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei
szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s ezt is szervesen magába olvasztja…”

A baranta másik nagyon fontos forrásanyaga a tánc. A táncok számos harci elemet
megörökítettek, hiszen amikor a fegyvertől és a harci gyakorlatoktól eltiltották számos
esetben a magyar embert, akkor azokat az elemeket a néptáncban elrejtve tudták
továbbgyakorolni. Ebből születtek meg a botoló táncok, amik párbajszerű módon zajlottak
eszközzel. „Az eszköz fogásmódjai, forgatás-, vágás-, ütésmódjai, ha sok esetben játékos,
stilizált formában is, de mindig fegyverszerűek. A lábmozgások táncszerűségét nagymértékben
háttérbe szorítja a küzdelem, s a megszokott, határozott ritmusú, kikristályosodott motívumok
helyett laza ritmusú, időtartamú és tempójú lépések, előre-hátra rohanások, ugrások,
térdelések, guggolások és forgások, néha hosszú megállások alkotják a táncfolyamatot a
párbaj pillanatnyi helyzeteitől, fordulataitól függően.” (11) Jól látható, hogy a néptánc e
típusában a bottal való vívás, forgatás és birkózás milyen gazdag forrásanyagként szolgál a
baranta számára. Minden bizonnyal az elrejtés miatt valamilyen szinten torzultak a harci
elemek, így azokat teljesen archaikus formájukban már sosem fogjuk tudni rekonstruálni,
azonban egy képet kaphatunk arról, hogy milyen támadási és védekezési irányok voltak a
fokossal és a karddal. A botolás nagyon elterjedt volt a pásztortársadalomban, hiszen a nép
körében a virtuskodásnak fontos szerepe volt mind a párválasztásban, mind a társadalmi
elismertségen. „Igen gyakran botoltak cigányok és pásztorok is egymással, vásár, mulatság
stb. alkalmával. A pásztor és cigány párbajszerű botolása között nem volt eltérés. A ma
legjobban botoló cigányok gyakran vallották mesterükül egy-egy híres pásztorembert, s több
cigány adatközlő szerint legkülönbül a juhászok botoltak.” (12) (2-4. kép) A magyar eszközös
táncokban gyakran nem csak bot fordult elő, hanem kard és fokos is, ezeket leggyakrabban
hajdútáncnak nevezték. A hajdútáncot nem csak a pásztorok és a nép emberei ismerték és
gyakorolták, hanem a főnemesek is. Első jelentős költőnk, a nemesi származású Balassi Bálint
virtuóz pásztortáncával kelt feltűnést egy pozsonyi koronázási ünnepségen 1572-ben. 1615
ben a magyar nádor, Thurzó György a wittembergi egyetem egyik ünnepségére küld egy
észak-magyarországi táncoló hajdúcsoportot. Gróf Zrínyi Miklós költő és hadvezér,
Horvátország bánja a XVII. század közepén a török elleni küzdelemről szóló barokk
eposzában állít emléket a hajdútáncnak is. Esterházy Pál, Magyarország egyik leggazdagabb
főura, a későbbi nádor és jelentős zeneszerző, az 1647-es országgyűlés alkalmával a királyi
udvarban fegyveres hajdútáncot mutatott be. Az utolsó erdélyi fejedelmek egyike, Kemény
János pedig a XVII. századvégi emlékiratában érzelmesen emlékszik vissza hajdani dajkájára,
egy székely katona-asszonyra, aki igen jó hajdútáncos volt. (13)

A magyar testkultúra anyagait rövid ideig a katonatisztek is gyűjtötték a két világháború
között. A judo Magyarországra érkezésekor nagy érdeklődést mutattak rá az emberek, főleg a
katonák. A katonatisztek kiképzési anyagához is hozzátartozott a judo rövid ideig, azonban
hamar rájöttek, hogy a magyar tiszteknél az nem hatékony. A judohoz hasonló gyűjtésbe
kezdtek, hogy a magyar népi elemeket illeszthessék bele a kiképzésbe, azonban nagyon lassan
és rövid idejű volt a gyűjtés. Azt a kevés anyagot, amit gyűjtöttek a leventemozgalom
kiképzési anyagába építették bele kísérletképpen. Ennek eredményeként láthatjuk azt, hogy a
leventék egy csapata, mikor Rómában jártak, akkor fokos gyakorlatokat mutattak be. (14) (6.
kép)

A magyar testkultúrában, mint minden más nemzetnél, a birkózás a legrégibb
mozgásforma, hiszen az ember történetével egyidős. A képi ábrázolás és a legendák, mondák
gyakori eleme a birkózás. Az első történeti forrásunk a birkózásra Ekkehardtól származik, aki
a Sankt Gallen-i kaland (926) kapcsán jegyzi le, hogy „(…) a magyarok táncolnak és
birkóznak vezéreik előtt. Mások meg fegyveresen összecsapva bemutatják, milyen járatosak a
hadimesterségben.” (15) A birkózás továbbá megjelenik két másik régi legendánkban is, a
Botond mondában (16) és a Szent László kun vitézzel való legendájában (17) is. A Herkules
folyóirat szintén foglalkozik a magyar birkózással. Ebben a magyar birkózást a szerző
elkülöníti a többi nemzetétől és leírja, hogy a magyar birkózásnak még nincsenek kötött,
hivatalos szabályai, azonban szokása van. Ez a szokás a leírás alapján a következő: a két fél
hajlított lábakkal, törzsüket előre döntve átkarolják a másikat a hát mögött és azt elengedni
nem szabad. (5. kép) A győztes az, aki a másikat fekvő vagy ülő helyzetbe kényszeríti. (18) Egy
másik szerző már a magyar birkózáson belül megkülönbözteti a műbirkózást a
pásztorbirkózástól. A műbirkózás ugyan az, mint az előbb említett, ám a pásztorbirkózásban
nincsen kötött fogás és bármely testrész (talp és tenyér kivételével) talajhoz érése vesztes
pozíciónak számít. (19) A baranta a pásztorbirkózási formát követi övbirkózás néven. A
pásztorbirkózás és az ölre menés formái nem voltak népszerűek a korban, mivel az ilyen fajta
küzdelmek nagyon sokáig el tudtak húzódni és kevésbé voltak látványosak. Magyarországon
a kor legnépszerűbb birkózási formája a klasszikus görög-római birkózás volt, aminek
legjelesebb képviselői a Czája testvérek voltak, akik erő- és birkózómutatványaikkal
cirkuszokban szerepeltek. A baranta birkózó elemeinek legnagyobb része a lezajlott néprajzi
gyűjtésből származik, mivel a nép körében a polgári és nemesi elit érdektelenségének ellenére
számos birkózási forma fennmaradt. A kunságban és a jászságban zajlott gyűjtések során
birkózó játékok sora került elő. Ilyen volt a kobakolás, a derékhúzás és a botbirkózás is. (20) A
további gyűjtésekkor számtalan birkózási formát találtak: két vállra fektetés, ölre menés, lovas
birkózás, kötélbirkózás. (21) A baranta övbirkózás néven rendszerbe foglalta a gyűjtött
birkózások formáit és elemeit. Ennek a szabályrendszere megegyezik a Herkulesben említett
pásztorbirkózással.

Függelék

(1) Porzsolt Lajos: A magyar labdajátékok könyve. Budapest. 1883. Előszó. VI. (PORZSOLT 1883)
(2) PORZSOLT 1883. 5.
(3) Magyar gyermekjáték gyűjtemény. Szerk. Kiss Áron. Budapest. 1891. Előszó. XI.
(4) Gróf Esterházy Miksa: Athletikai gyakorlatok. Budapest. 1879. 20. (ESTERHÁZY 1879)
(5) ESTERHÁZY 1879. 75.
(6) ESTERHÁZY 1879. 76.
(7) Porzsolt Jenő: A népies sportok hazánkban. Herkules. 3. (1886) 50. sz. 2.
(8) Porzsolt Jenő, Porzsolt Kálmán: Botvívás. Herkules. 1. (1884) 21. sz. 4.
(9) L. M.: Magyar testgyakorlat. Herkules. 29. (1912) 8. sz. 57-58.
(10) A szerző neve monogram formájában szerepel a cikk végén, azonban sajnos a szerző nevét feloldva sehol sem
találtam, ezért maradt L. M. a hivatkozásban is
(11) Martin György, Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és
módszertani tapasztalatai. Ethnographia. 69. (1958) 3. sz. 428.
(12) Andrásfalvy Bertalan: Párbajszerű táncainkról. Ethnographia. 74. (1963) 1. sz. 56.
(13) Martin György: Népi tánchagyomány és nemzeti tánctípusok Kelet-Közép Európában, a XVI-XIX. században.
(1984) 3. sz. 357.
(14) MNL OL K99 Római követség, 101. csomó, 1941, 141/biz-41. Összefoglaló politikai jelentés az 1940. évről.
(15) Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Budapest. 1978. 75.
(16) Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Budapest. 1978. 81.
(17) 1. kép
(18) Hamvay István: A magyar birkózás. Herkules. 2. (1885) 13. sz. 5.
(19) Porzsolt Lajos: Birkózási szabályok. Herkules. 12. (1895) 8. sz. 66.
(20) Kovács Sándor Pál, Dósa István: Grundbirkózás: kunsági küzdő játékok. Budapest. 2004. 73.
(21) Kopecsni Gábor: A magyar népi birkózások. Egyházgelle. 2015.

Kozma András írása