A judo nem csupán sport, hanem életút. Beszélgetőpartnerem ezúttal a hazai, és a nemzetközi judo kimagasló alakja, Csősz Imre. Háromszoros olimpikon, olimpiai, világbajnoki bronzérmes, Európa bajnok, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Bár a versenyzést idő előtt abbahagyta, a judo szeretete és „szolgálata” továbbra is élete része maradt. Inspiráló történet, kitartásról, fejlődésről és a sport iránti örök hűségről.

Imi! Hogy lett belőled judos? Kik voltak az edzőid?

Mivel verekedős gyerek voltam, mindenképpen küzdő sportolni akartam, így hát azt kezdtem el keresni. Nem volt túl nehéz dolgom, mert a judo terem melletti utcában laktunk. A teremben volt ökölvívás is, és én eredetileg arra neveztem volna be, de édespám lebeszélt róla. Így végül elkezdtem 9 évesen judo-t tanulni.  Első mesterem Tarjáni László volt, de a következő nyáron már Sápi Miklós kezei alá kerültem. A tanfolyamot kb. 115-en kezdtük el, egy év elteltével már csak 60-an maradtunk. Később abból is elment a fele. Akik viszont a Debreceni sportiskolában maradtunk, egy nagyon erős csapatot képviseltünk, hiszen mindenki komoly eredményeket ért el közülünk: korosztályos magyar bajnokságokon magyar bajnok, később páran EB indulók voltak. A megmaradt 30 fő tehát kiemelkedő teljesítményt nyújtott egy kiemelkedően jó egyesületben, a Debreceni Dózsában, ahol Fekete Zsolt mesteredző szakmai irányítása alatt folytattam az olimpiára való felkészüléseimet, a mindenkori keretedzőkkel.

Már fiatalon is eredményes voltál. Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

Akkoriban még nagy misztikuma volt a csapatversenyeknek, de azokat is sorban nyertük a különböző korosztályokban. Fontos kiemelni, hogy itt mindenki saját kinevelésű, helyi versenyző volt, nem átigazolt csapattagok. Egy Spartacus, egy Dózsa, egy Honvéd, mindegyik saját nevelésű csapattal álltak ki.

A legbüszkébb talán a legelső, még úttörő olimpiai érmemre vagyok, ami valójában nem is érem, inkább amolyan plakett volt. Életem első érme volt és nagyon örültem neki, hogy végre nyertem és érmet is kaptam érte. Amúgy a mai napig megvan és vigyázok rá. Akkor úgy éreztem, elértem valamit. 10 éves voltam.

Kimondottan technikás versenyző voltál. Sok ipponerős technikával rendelkeztél. Hogy készültél a versenyekre?

Így utólag ha visszagondolok, az lehetett az erősségem, hogy szemben az akkori klasszisokkal, akik átlagosan 4-5 technikára hegyezték ki tudásukat, én ezt teljesen másként gondoltam. Eléggé megszállott voltam és szerettem minden technikát tudni, ismerni. Ez később igazolt engem, mert a versenyen akár az utolsó pillanatban is elő tudtam venni egy válldobást, egy kisbelsőt vagy akár egy bokadobást. Ez utóbbi amúgy az egyik specialitásom volt.

Miért döntöttél a visszavonulás mellett? Elfáradtál, vagy már mást kerestél?

Valójában a szervezetem fújt visszavonulást. Egyszerűen elfáradt. Barcelona, Atlanta, Sydney. Mindhárom olimpián kint voltam. 1988-ban Szöul-i olimpián felkészülésében is részt vettem mint junior, de csak edzőpartnerként. Aztán egyszer az edzésen, fekve nyomás közben egyszerűen nem bírtam kinyomni az 50 kg-ot. Az egyik kezem nem vitte ki. Két héttel, az olimpia előtt. Teljesen blokkolt a szervezetem. A túl sok edzés és verseny megbosszulta magát. Akkoriban még nem voltak bombabiztos szisztémák arra, hogy tudjuk, mikor kell visszább venni. Persze vissza lehetett volna venni a lendületből, visszafogni az edzésből, de akkor én ott hoztam egy döntést, miszerint ennyi volt a judo. Vége. Persze a versenyt még végig vittem, de amikor vesztesként jöttem le a tatamiról, Kovács Anti barátomtól azt kértem, ha valaha judu gi-t akarnék felvenni, minden eszközzel akadályozza meg.

Egyébként így visszagondolva nem csodálkozom, hogy a szervezetem letiltott. Anno többsúlycsoportban is indultam egy-egy világversenyen: +95-ben, +100-ban, és abszolút kategóriában is. Tehát valójában minden versenyen minimum dupláztam. Volt olyan EB, ahol csütörtökön nehézsúlyú selejtező, pénteken abszolút, majd szombaton a nehéz döntője, vasárnap pedig az abszolút döntője volt. 4 napon át versenyeztem. A 60 kg-nak pedig 1 nap alatt lement a verseny.

Nem hiányzott soha a judo? Nem vágytál vissza a tatamira?

Csak annyiban, hogy a régi, elrontott meccseimet fejben újra végig játszom, javítva a hibákat. De a judo, mint verseny, nem hiányzik. Már nincs bennem bizonyítási vágy.

Látom, sok régi versenyző indul senior, veterán versenyeken, és ez nagyon jó dolog. De én nem akartam öreg-visszatérő lenni. Többségük annak idején nem tudott élvonalba kerülni, így nem kopott el a szervezetük olyan mértékben, mint a miénk. Viszont most a veteránok közt eredményeket érhetnek el, sikerélményük lesz, és ez jó dolog. De ez már nem az én utam.

A versenyzés befejeztével hogy alakult az életed? Hamar megtaláltad az új irányt?

Szerencsém volt. sok versenyző szembesül azzal a problémával, hogy amikor abbahagyja a versenyzést, nincs hova menekülnie. Annak idején volt egy komoly szponzorom aki, amikor abbahagytam felkínálta, dolgozzak nála. Hamarosan jött a felkérés a politikából, és Debrecenben elvállaltam az egyéni választó kerületes képviselői pozíciót. Két cikluson át, 2002–2010-ig dolgoztam a városi képviselő-testületben, négy évig voltam az Ifjúsági Ház igazgatója. Kialakítottunk a Sportcentrum KHT-n belül, a várossal összefogva egy 400 nm-es rugós tatamival ellátott termet is. Tehát a sportban végig jelen voltam, városomban folyamatosan és maximálisan támogattam és segítettem a küzdősportágakat: a judo-t, karate-t, ökölvívást, birkózást, de még az MMA-t is.

Soha nem gondolkodtál azon, hogy főállású edzőként dolgozz? Miért döntöttél máshogy?

Ez egy sokrétű kérdés. Lehetnék, hiszen a TF-et elvégeztem, a szakedzőim megvan. Viszont az edzői pálya teljes értékű pálya, ami mellett gyakran nincs család, nincs semmi, hiszen hétvégeken versenyek vannak, ahol ott kell lenni velük. Az edzéseken ott kell lenni velük, az edzőtábotokban szintúgy. Ezeket szem előtt tartva döntöttem, hogy nem vállalom be az edzősködést.

Mostanában sokat utazol a munkád miatt. Mesélnél erről? Hogyan kerültél ebbe a pozícióba?

Az ellenőri megbízásra gondolsz? Az IJF, a Nemzetközi Judo Szövetség felkért, hogy legyek a szövetség sport commissio-jának tagja. Nagyon szerteágazó ez a feladat. Minden versenyen ott kell lennem és figyelni minden apró részletre: a csapatok megérkezésére, elszállásolására, a mérlegelésre, a versenylebonyolításra, a doppingvizsgálatokra, az öltözők és a bemelegítőterem állapotára, de elsősorban a csarnok megfelelő berendezésére, az IJF-szabályok szerint. A feladat sok munkával, utazással jár, a világszövetség által szervezett versenyeket a helyszínen kell felügyelnem. Hatalmas megtiszteltetés ez számomra.

A családod hogyan viseli a gyakori távollétedet? Többet utazol, mint versenyzőként?

Ez már nem okoz problémát, hiszen nagyobbik lányom már 34 éves és a két fiú unokámnak édesanyja, a kisebbik 31, ő most készül családalapításra. Mivel már Babarcszőlősön élünk, távol a nagyvárosoktól, így csak a feleségemmel kell a távolléteimet egyeztetnem, de ő elfogadja a munkával járó életvitelemet.

Edzőképzést is szerveztek. Hogyan született meg az ötlet, és kikkel dolgoztatok együtt?

Valóban. Babarcszőlős a Villányi hegység lábainál elterülő kis település lakosai számát tekintve nem tartozik az élvonalba. Mindössze 60-70 fő lakik a faluban. Közülük hárman, viszont szakedzők. Rajtam kívül még Kun Szilárd is itt él, aki Kovács Anti edzőpartnere volt és több éven át segítette a paksi cselgáncs sport munkáját, így a matek szerint is nagyjából húsz emberre jut egy szakedző, köztük a kisebbik lányom is. Már évek óta beszélgetünk arról, hogy ki lehetne, ki kellene használni a létszámunkat, tudásunkat és. hogy adva van egy csendes, gyönyörű környezet, ahol a világ zajától „elvonulva” ideálisan lehetne tanulni. Minden összejövetelünk alkalmával beszélgettünk arról, hogy azt a tudást, azt a komoly alapot, amely benne van a rendszerben össze kellene fogni és továbbadni, megörökíteni azzal, hogy felvesszük és mindenki számára elérhetővé tesszük. A beszélgetéseknek, tervezgetéseknek aztán tavaly az lett a vége, hogy megszületett az elmélet, hogyan kellene megvalósítani az edzőképzést. Szerencsére a Magyar Judo Szövetség vezetőségében teljes partnerre leltünk. Nagyon sokat beszélgettünk a szövetség elnökével, dr. Tóth László úrral arról, hogyan lehetne ezt megvalósítani, lemenedzselni a képzéseket. A szavakat, megbeszéléseket tett követte, és a programsorozatot idén április közepén rajtolt. A képzésnek mi adtunk otthont Babarcszőlősön. Az egész olyan volt egy kicsit, mint amikor a buddhista szerzetesek elvonulnak elmélkedni. Azóta pedig már több oktatás is volt, melyen szép számú résztvevő vett részt. A videó anyagokat a judoinfo oldalán vissza lehet nézni. Szerintem jól sikerültek és nagyon hasznosak.  

Az idei Olimpia nem hozta a várt sikereket judóban. Hogyan látod a történteket?

Az, hogy a magyar judo, hogyan szerepelt a párizsi olimpián, nem tudom véleményezni, de kritizálni sem. Nem az én tisztem. A véleményem az, hogy voltak olyanok, akik nagyon sokat tettek azért, hogy a judo ott tartson, ahol jelenleg tart. Volt, aki kiadott magából mindent, és amit lehetett megtett azért, hogy jól szerepeljen. Szerintem nem is a hozzáállással volt a baj, vagy a teljesíteni akarással. Egész egyszerűen rendkívül gyorsan fejlődik a mezőny. Látom, milyen dinamikusan fejlődik a versenyzői állomány világszerte. A környező országok versenyzői, akik eddig nem nagyon jeleskedtek a világversenyeken, ma már egyre több érmet zsebelnek be az olimpiákon. Ezzel szemben a magyar judo-nál egy kis megtorpanást érzek. Pontosan ezért is hívtuk életre az edzőképzést, hogy fellendítsük az edzők motiváltságát. Ez nem könnyű, de igenis változtatni kell, ha eredményeket akarunk elérni. Úgy gondolom, a párizsi olimpián is csak egy kis plusz kellett volna, a jobb eredményekért. Most ezt a pluszt kell kidolgozni és koncentrálni a következő olimpiára, és több érmet elhozni, mint eddig valaha.   

Mi a véleményed a hazai utánpótlás helyzetéről? Merre tart a magyar judo?

Az utánpótlásuk mindig is jó volt. Mindig voltak olyan kisebb klubok, szorgalmas, felkészült edzők, akik sikeresek voltak a nevelésben. A továbbképzésen is volt sok olyan edző, akik nagyon pozitívak és lelkesek voltak. Felismerték a gyengeségeket és a képzésbe rejlő lehetőségeket, emellett készek is tenni a fejlődés érdekében. Ha meg tudjuk találni ezeket a lelkes embereket, rajtuk keresztül eljuthatunk azokba a kis klubokba, melyek készek tenni a siker érdekében. Bízom abban, hogy a kezdeti lelkesedés nem csappan le.

Büszke nagypapa vagy. Hogyan sikerül egyensúlyozni az unokákkal töltött időt a munkáddal?

Csak megfelelő szervezés kérdése. Igyekszem, hogy mindenre kellő időm maradjon. Bízom abban, hogy később ők is jeleskedni fognak valamilyen sportágban, mint tette azt a két lányom is.

Milyen terveid, céljaid vannak a közeljövőre? Van olyan álmod, amit még szeretnél megvalósítani?

Természetesen vannak terveim, álmaim. Ha minden jól megy, maradok az IJF-nél. Felkérést kaptam a következő olimpiai ciklusra, így továbbra is segíteni tudom nemcsak a nemzetközi, de sportdiplomáciai kapcsolataimmal a magyar judo sportot is. Posztomnál fogva a versenyzőinkkel vagyok a mérlegelésnél és közvetlenül a tatamira lépésük előtt is. Mint volt versenyző tudom, hogy ilyenkor mennyit tud segíteni pár jó szó, egy jó vicc. Ha már csak ennyivel tudok hozzájárulni a sikerükhöz, már boldog vagyok.

Köszönöm a beszélgetést! Kívánom, hogy teljesüljenek a terveid és kívánom, hogy az általatok megálmodott és szervezett edzőképrés sikeres legyen, edzőink, versenyzőink eredménye pedig igazoljon titeket!

Ha tetszett az írás, tetszik az oldal, kérlek támogass minket egy megosztással és ajánlj minket ismerőseidnek! Köszönjük.