Már kapható a boltokban a 2019-ben kiadott, nagy sikerű könyv folytatásaként elkészült – klasszis sportolóink gyermek- és fiatalkorát feldolgozó – portréinterjú-kötet, az Így lettünk bajnokok 2.0. A MediaBook Kiadó gondozásában a Magyar Sportújságírók Szövetsége Nagy Béla-programjának támogatásával megjelentetett, sztorikkal, tanulságos, megható és megmosolyogtató történetekkel teli kiadvány szereplői között vannak a tekvondós Márton ikrek is: az olimpiai bajnok Viviana és a világbajnok Luana.

Mártonék – az édesanya, Kiss Barbara szakképzett masszőr, az édesapa, Márton Zsolt vállalkozó – két évvel az ikrek születése, 2006 februárja előtt telepedtek le Tenerifén, ahová korábban többször is csupán nyaralni mentek, de annyira megszerették a Kanári-szigetek legszebbikét, hogy ott is ragadtak. A gyerekek pedig természetesen sportolni kezdtek.

„Próbálkoztunk mindennel, tánccal, ritmikus gimnasztikával, futballal, de egyik sem fárasztotta le őket annyira, mint a taekwondo„

– idézi fel a könyvben a csaknem másfél évtizeddel ezelőtti időszakot az édesanya. – A fordulópont 2013-ban jött el, amikor levittem a lányokat a Granadilla de Abona-i városi tekvondóiskolába, Domingo Delgadóhoz.”

A mester úgy emlékszik a lányokra, mintha tegnap történt volna a találkozás, pedig azóta eltelt tizenegy év.

„Azonnal beilleszkedtek, pillanatok alatt beküzdötték magukat a versenyzőink közé, pedig alig látszottak ki a földből, emlékszem, a derekamig sem értek – nevet Delgado. – Rögtön kitűntek a többiek közül energikusságukkal. De engem még annál is jobban megragadott az a fegyelem és az a munkakedv, amellyel belevetették magukat az edzésekbe. Nem kellett szakértőnek lenni ahhoz, hogy észrevegyem: őstehetségek.”

De nem ám csak a tekvondóhoz volt érzékük. Bár hétévesen mindketten győztek a saját kategóriájukban életük első versenyén, egy évvel korábban Luana megnyerte a korosztályában a tenerifei félmaratont Viviana előtt, majd a rá következő évben Viviana is győzött a valamivel több mint 21 kilométeres távon, és Luana lett második.

„Brutálisak voltak” – mondja az apa, hozzátéve, hogy majdnem mindegy volt, milyen sportágat választanak.

„Elmentünk röplabdázni, a lányok életükben először voltak ilyen edzésen. A végén a tréner megkérdezte, melyik klubban sportolnak. Semelyikben, mondtuk, ez az első röplabdaedzésük, azt sem tudják, mik a szabályok… Ugyanez megtörtént akkor is, amikor az első úszóedzésükre vittem őket, ott is az iránt érdeklődött az edző, hogy melyik klubban versenyeznek.”

A lovaglásban hasonló volt a helyzet, míg Luana – már a tekvondó mellett – évekig fiúcsapatban focizott, a 10-es mezben, gólvágóként.

„Rendezett a klub egy vacsorát, és a végén az edző azt mondta, örömhírrel szolgál, Lua ősztől a felnőtt női csapattal edzhet, azzal, amely akkor a spanyol első osztályban szerepelt. Erre én megjegyeztem, hogy mi is készültünk egy bejelentéssel, mégpedig azzal, hogy ősztől Luana már nem jár edzésekre, mert teljes erejével a tekvondóversenyekre összpontosít” – eleveníti fel a nem is annyira régi sztorit az édesapa.

És hogy milyen gyerekek voltak a még mindig csak 18 esztendős ikrek, amikor nem tekvondóztak vagy futballoztak?

Nos, olyanok, mint a többi, csak sokkal tehetségesebbek.

„Anya magyaros kajákat főzött, imádtuk a rántott húst, a töltött káposztát, gondot fordított arra, hogy ne csak mindig halazzunk – mondja Viviana. – Persze egészségesen táplálkoztunk, és ez most is így van. Én nyugodtan ehetek annyit, amennyi belém fér, Luának viszont vigyáznia kell, mert muszáj tíz kilóval könnyebbnek kell lennie, mint én, hiszen nem egy súlycsoportban versenyzünk.”