Az én sztorim a Sütő utcában található, emblematikus dojohoz kötődik. Sajnos már nem dojo-ként üzemel a terem, de a 70-es években sok stílusnak adott otthont. Így a kempo-nak is, melyet akkor én is oktattam. A teremről annyit tudni kell, hogy az ablakai a Gerlóczi utcára nyíltat, és általában nyitva is voltak, így az arra járók beleshettek, mi is folyik odabent. Szóval pont kempo edzést tartottam, amikor az ablak előtt megállt az ablak előtt és nézték a benti történéseket. Egy kis idő elteltével megkérdezték, milyen edzés folyik bent. (Ne felejtsük el, hogy abban az időben még nem voltak fellelhetőek a harcművészeti stílusok. A judon kívül –hivatalosan- nem is nagyon volt más.) Mondam nekik, éppen kempo-t gyakorlunk, mire eléggé nagyképűen megjegyezték, hogy ők vannak olyan jó bunyósok, hogy mindenkit összepakolnának itt. Mondták bárkivel, akár az edzővel is szívesen megküzdenének. Sok ügyes tanítványom volt akkoriban, de Benedek Feri kimagaslóan jó harcos volt. (Csak zárójelben említem meg, hogy Juhász Feri is a tanítványaim közt volt, aki aztán később magasabb szintre emelte a kempot hazánkban.) Szóval benedek ferit megkérdezte, mit szólna egy kis gyakorláshoz, mire örömmel elvállalta. A két srácnak szóltam, amennyiben komolyan gondolták, jöjjenek be. Közben Ferinek odasúgtam, nem kell nagyon megverni őket. A két fiú közül az egyik közben bejött és elkezdődött a küzdelem. Bár nem lehet igazán annak nevezni, mert kb. 5 másodperc múlva már a földön is volt a srác. Majd ez még háromszor megismétlődött. Ezt követően rákérdezett, járhatna-e az edzésre. A válaszom egyértelműen elutasító volt, hiszen a bemutatkozásából kiderült, valójában milyen is volt. Miután eltávozott a barátjával együtt, sokáig nevettünk a srácokkal és még évek múltán is elmosolyodtunk, ha eszünkbe jutott az eset.
