Magazinunk meghívást kapott a Magyar Wado Ryu Akadémia által szervezett I. Mikulás kupára, melynek a kistarcsai „Csigaház” adott otthont.

A versenyt megelőzően Torontáli Róbert, 5. danos mester, a Magyar Wado Ryu Akadémia vezetője értékelte párszóban az és eseményeit, eredményeit, majd kiosztott néhány emlékplakettet, a kimagasló eredményt elért karatékáknak és egy idős judo mesternek. Igen, egy judo mesternek. de róla majd egy kicsit később.

Ezután kezdetét vette a verseny. Két páston folytak a „küzdelmek”. Küzdelmeket említek, viszont ezen a napon a jókedvé, a vidámságé volt a főszerep. A legkisebbek, az ovisok szereplését látva a legkeményebb szív is elérzékenyült. Az apróságok nagyon komolyan vették a feladatokat és megérdemelten kaptak érmet, emléklapot. Mivel az első ilyen rendezvényről van szó, érdekelt a kezdeményezés, melyről Torontáli mester mesélt:

„Mi volt a minta? – a hagyományok, a budo szellemiség, a Wado-Ryu, a nemesség. Japánban ez a kultúra része. Sorban nem tolakodunk, metrón nem telefonálunk vagy beszélünk hangosan. Inazo Nitobe – Bushido: The Soul of Japan és sok más könyv ez több száz oldalon mutatja be. Ma már inkább sportolók, atléták a karate versenyzők és edzőik. Nagyot fordult a világ. Azt mondja mindenki, hogy amit szeretnék, az a világ ezen felén lehetetlen. De, megcsináltuk. Itt mindenki a lehető legnagyobb tisztelettel bánt egymással. Mesterek és tanítványok voltak jelen. Nem Edző és Versenyzők. A bírók mind jártasabbak voltak az általuk rangsorolt indulóknál. Döntésüket tisztelettel elfogadták. És tisztábban hagytuk magunk után a rendezvény helyszínét, mint ahogy találtuk.„

A legkisebbek a nagyobbak következtek, kihon és kata versenyszámokban. Minden induló rendesen odatette magát! Ezt követte az un. „Szivacs Kumite”. Ennek lényege 2db tépőzáras szivacsdarab a kézben és egy mellény, melyen a szivacsok megtapadnak. De erről inkább Robi mestert kérdeztem:

 „Szivacs Kumite a neve. Ezt alkalmazzák ma a legtöbb helyen. A sérülés veszély miatt a kicsik nem tudnak bunyózni, ezért találták ki. A lényeg, hogy az ütések helyett, tépőzáras szivacs labdát kell egymáson elhelyezni. Mivel csak a rájuk helyezett posztó mellényen ragad meg, így a piciket is remekül szoktatja a küzdelmen keresztül, a szabályok követéséhez, a szabályokon belül a kreatív megoldások kereséséhez. És ez Mikulás Kupa/Bolond Bajnokság volt, most a nagyok, felnőttek is szivacs kumitézhettek, és ez volt az igazi buli.”

Említettem az idős judo mestert, akik a gyerekek versenye után sikerült megismernem, és akiről kiderült, hogy Varga Tibor nemcsak judo mester, de buddhista tanító is egyben. Sikerült pár percet beszélgetnem vele:

„A judós kezdet nagyon kalandosnak mondható, ugyanis 13 évesen láttam egy filmet, amiben a főhős judo technikákkal vágott rendet a rosszfiúk közt, és ez olyan hatással volt rám, hogy azonnal judo-zni akartam. Az UTE-ban találtam is edzést, de az nagyon messze volt tőlünk. Aztán az egyik osztálytársan ajánlotta, hogy beszéljek az egyik évfolyamtársunkkal, aki a Spariban judozik. Megkerestem és onnantól lehet számolni a judo-s pályámat. Ez 1966-ban történt. Nagyon jókor kezdtem el az edzéseket, mert nagyon erős volt abban az időben a judo sport. Nem volt ritka, hogy egy Országos Bajnokságon 130-150 induló is volt, a híren-nevezetes Magyar Kupa pedig felért egy kis Világbajnoksággal. Később aztán jöttek az egyéni sikerek, mint pl. Hajtós Berci. Jómagam nagyjából 12 évig csináltam, de szívemben mindig is judo-s maradok. Így találkoztam Robi mesterrel is, akinél 3 évig edzősködtem a gyerekeknél. Nem, nem judot tanítottam. Egy különleges dolgot vállaltam el: a mesterrel közösen elindítottuk az 5-7 éves gyerekek „beszoktatását” a küzdősportba. Őket még természetesen nem ütni és rúgni kell tanítani, de még csak küzdeni sem. Viszont a rávezető, játékos elemeket bőven tartalmazó mozgást meg lehet tanítani nekik. És ebben a judo nagyon alkalmas. Főként az esés technikák, a különböző irányú mozgások, melyekre a későbbiekben a karate mozgásanyagát nagyon rá lehet építeni. Ezeken felül a gyerekeket megtanítom a figyelemre, a koncentrációra, amely szintén nagyon fontos a harcművészeteknél. Ma pedig azokat a fiatalokat látom itt a versenyen, akik nálam kezdték ovisként. Nagy élmény ez számomra!”

Természetesen rákérdeztem a buddhista vonalra is:

„Egész életemben a szakrális világ, a filozófia határozta meg a létemet. Ennek ellenére sosem kerestem az ilyen jellegű tanokat. A buddhizmus egyszerűen rám talált. Megláttam egy plakáton egy arcképet, ami megmagyarázhatatlanul nagy hatással volt rám. Olyan ragyogószempár „nézett” rám a képről, hogy az leírhatatlan. Jobban szemügyre vettem a képet, amiről kiderült, hogy 17. Karmapa, a tibeti buddhizmus egyik legnagyobb tanítója látható rajta. Ráadásul a sors úgy hozta, hogy rá 3 hónapra személyesen is találkozhattam vele Bécsben, egy általa tartott előadáson. Hatalmas élmény volt, hiszen egyből a legnagyobbat láthattam, hallhattam élőben. Nem sokkal később pedig az a megtiszteltetés ért, hogy Láma Ngawang Rinpocse-val is találkozhattam, aki onnantől 21 éven át szellemi vezetőm, tanítóm volt, aminek köszönhetően 2018-ban megkaptam a világi tanítók legmagasabb fokozatát, így egy buddhista kolostor által elismert tanító vagyok Magyarországon. Minden dicsekvés nélkül mondhatom, hogy olyan magas szintű meditációs technikát tudok tanítani, amit idehaza, csak nagyon kevesen.”

Mikor elbúcsúztam Tibor mestertől, feltűnt egy idős úr a versenyzők közt. Robi mesternél érdeklődtem iránta, mire azt a válasz kaptam, érdemes megismerni az „öreg” Kania Pista bácsit. Csak ennyit. Már indultam is az idős karateka felé, akiről hamarosan kiderült, hogy:

„Ha megélem a január 04-ét, betöltöm a 80. életévemet.”

Mikor megamhoz tértem első meglepetésemből, természetesen kíváncsi voltam arra, mikor és hogyan kezdett Wado karatét tanulni:

„Az unokám járt le Robi mesterhez, én pedig párszor lekísértem és néztem az edzést. Egyre jobban megtetszett a mozgás, és egyszer tréfásan megkérdeztem a mestert, 70 év felettiek is járhatnak-e az edzésre. Kötelező – jöütt a válasz. Nem mertem visszakozni, így másnap lementem az edzésre és beálltam. Ennek már 2 és fél éve. Azóta minden edzésen részt veszek. Bár fiatalon elég sokat sportoltam, de az élet más utat szánt nekem, így hamar kikerültem a sport világából. Most viszont ismét lehetőséget kaptam és nagyon élvezem. Örülök, hogy rátaláltam a karate-ra, mert ez a legjobb sport a világon, és még csak kiöregedni sem lehet belőle. J A fiatalok is hamar befogadtak és sok mindenben segítettek már az elején is. Remélem, még sokáig a csapat tagja lehetek!”

Természetesen a versen végeztével kíváncsi voltam, hogyan értékeli a napot a főszervező, Torontáli Róbert mester.

„Nincsenek rá szavak. Mindenki, együtt, egymást segítve, egymásért. Napokig jöttek a köszönő hívások, üzenetek. (Mint pl. ez is: Nagyon köszönjük ezt a mai napot nektek…  … teljesen elfáradt a végére, de ti mindig olyan pozitívan álltok a gyerekekhez, a tanításhoz, hogy fáradtan, de boldogan jöttünk el végül! Annyira jó látni, hogy manapság van még ilyen pozitív, jutalmazó tanítási technika! (nem az érmekre gondolok, hanem egész évben amit csináltok!) Az ilyen visszajelzésekért már megérte.”

Robi mester a végén visszakérdezett, hogy én mit láttam, hogy éreztem magam. Úgy gondolom, az I. Mikulás Kupa nemcsak egy verseny volt, hanem egy olyan közösségi esemény, amely a budo szellemiségét – a tiszteletet, az összefogást és az egymás iránti alázatot – állította a középpontba. A nap végére mindenki gazdagabb lett: a gyerekek, a mesterek. Gazdagabbak egy közös élménnyel, amely ráadásul megmutatta, hogy a harcművészetek ereje messze túlmutat az érmek és a győzelmek világán. Ahogyan Torontáli Róbert mester fogalmazott: ‘Mindenki, együtt, egymást segítve, egymásért.’ Ez az igazi budo.