Interjú alanyom, Mohácsy Albert, régi barátom és edzőtársam, aki a küzdősportokban és a zenében egyaránt otthonosan mozog. Mindkét terület számára nem csupán mesterség, hanem életfilozófia is. Mesélt nekünk útkereséséről, sikereiről, kihívásairól, és arról, hogyan kapcsolódik össze a mozgás és a muzsika az életében. Ez a történet egyszerre tanulságos és inspiráló mindenki számára, aki hisz a kitartásban és az önmegvalósítás erejében.
Berci! Mi volt előbb: a sport vagy a zene?
Ha sport alatt a küzdősportot (vagy a harcművészetet) értjük, akkor igazából a zene. Kövérkés kisfiú voltam, ettől függetlenül sokat mozogtam, de különösebben nem voltam ügyes semmiben. Tíz évesen lementem életem első – és utolsó – karate edzésére, ahol elvertek, ahogy illik. El is ment a kedvem tőle. Aztán kicsit később elkezdtem judozni, azt ugyan szerettem, de kifejezetten azért nem folytattam, mert féltettem a kezemet, ugyanis akkor már gitároztam is. Maradt a gimnáziumi atlétika szakkör, itt bronzjelvényes diszkoszvető lettem.
Milyen harcművészettel ismerkedtél meg elsőként?
Az említett előzmények után volt egy nagyobb szünet, majd 27 évesen találtam rá a sifu Robert Lyons vezette Chong Hop Kuen Shaolin Kung-fu irányzatra. Wekerlén laktam akkor, pár lépésnyire volt az edzőterem, bementem, megtetszett, amit láttam. Egy-másfél évig gyakoroltam, közvetlenül a második szintű vizsga előtt hagytam abba. Prózai oka volt, innen kezdve lehetett (kellett?) „szakosodni”, és az a stílus, amelyik legjobban tetszett – a daru – nem igazán az én testalkatomnak való volt.
Hosszú évekkel ezelőtt a jiudo edzéseken ismerkedtünk meg. Mikor találkoztál a jiudoval?
Néptáncos barátaim jártak jiudo edzésre, az ő biztatásukra kezdtem el 1996-ban.
Mi fogott meg ebben a rendszerben? Jársz még edzésre? Ha nem, miért hagytad abba? Milyen szinten vagy most?
A judo-s előzmények miatt hamar megtaláltam magamat benne, az álló- és a földharc is inkább nekem való volt, mint a formagyakorlatok. De ez csak a praktikus része. Ahogyan a zene sem csak hangjegyekből áll, itt is nagyon fontos a szellemiség, a mozdulatokon túli „hozzáadott érték”. Ezt a Fürtös János „Fürti” által vezetett csapatban az első pillanattól kezdve újoncként is megtapasztaltam, de a maiakon is látom, hiába cserélődött le a társaság jelentős része. Sajnos én sem járok már aktívan, a rengeteg munka, néhány sérülés, és főként a vidékre költözés miatt nem tudtam folytatni.
Jiudo-ban 1. kyu-ig jutottam, az összes vizsgámat a nemrég elhunyt dr. Jóvér Béla stílusalapító mester előtt tettem. Emellett a Testnevelési Főiskola Továbbképző Intézete szervezésében középfokú judoedzői szakképesítést szereztem, 1. dan fokozattal együtt.
Mikor kerültél kapcsolatba a zenével?
Gitározni kezdtem nagyjából tizenkét évesen. Az 1980-as évek eleje a gitárhősökről szólt, mindenféle stílust hallgattam és próbálgattam, Santanától a Black Sabbathon át a Van Halenig. A gimiben zenekarunk is volt, autodidakta módon próbálgattuk a szárnyainkat több-kevesebb sikerrel.
Aztán 1985-ben jött az a fordulat, ami azóta is meghatározza az életemet. Ekkor találkoztam először a magyar népzenével, és innen kezdődött egy új időszámítás. Amatőr zenészként kezdtem, majd hivatásommá lett a muzsikálás. Bő harminc éve pedig tanítok is iskolákban, tanfolyamokon, táborokban itthon és külföldön egyaránt.
Minek vagy kinek a hatására kezdtél el zenével foglalkozni?
„Keresd a nőt!” – tartja a francia mondás, nos, ez az én esetemben is igaz. Gimnáziumi osztálytársam kérdezte, hogy lenne-e kedvem nagybőgőzni a Váraljai Népi Együttesben. Se a hangszerről, se a műfajról nem volt fogalmam, úgyhogy természetesen igent mondtam. Pár hétre rá a május elsejei fellépésen már ott álltam a színpadon. Visszagondolva persze borzasztó nyekergés lehetett, amit műveltem, de valahogy el kellett kezdeni. Aztán ez annyira komolyra fordult, hogy zeneakadémiai mesterszakos tanári diploma lett belőle.
Mi a választott hangszered és miért pont az?
A nagybőgő a fő hangszerem – kérdik is sokan, hogy miért nem tudtam kisebbet választani. Azt szoktam mondani, hogy nem én választottam hangszert, hanem ő engem. A különböző zenekari feladatok nyomán jött aztán a többi hangszer is: a cselló, a koboz és az ütőgardon. A gitár már csak otthonra maradt, zeneíráskor használom.
Milyen stílusú zenét játszol?
Alapvetően a magyar nyelvterület hagyományos hangszeres népzenéjével foglalkozom. Azért ez az óvatos megfogalmazás, mert a magyar mellett játszom magyarországi nemzetiségi zenét éppúgy, mint a mai országhatárokon túli magyarság, sőt, esetenként az ottani többségi nemzetek muzsikáit is. Ez a történelmi együttélés miatt megkerülhetetlen, és a falusi kisközösségek szintjén általában sokkal normálisabban működő dolog volt, mint azt a nagypolitika láttatni kívánja, de ebbe most ne menjünk bele…
Milyen formációkban játszottál már?
Az első a Szélkerék volt, még Bonyhádon. Ezt 1989-tól a budapesti Méta együttes követte, 2008 óta a pedig a salgótarjáni székhelyű Dűvő zenekar tagja vagyok. Hivatásos zenészként megfordultam a Budapest Táncegyüttesben és a Magyar Állami Népi Együttesben is, 2011 óta a Duna Művészegyüttes Göncöl zenekarában muzsikálok. Időnként volt részem világzenei kalandozásban is. Heavy Méta néven működött például egy zenekarunk a kilencvenes években, olyan neves társakkal, mint Takáts Tamás énekes, Ferenczi György szájharmonikás, Sipeki Zoltán gitáros, illetve Mezőfi István, majd Molnár Gábor dobosok. Saját zenéimet, feldolgozásaimat az általam 2010-ben alapított MagyarVista Social Club játszotta, velük három lemezt is kiadtunk, a negyedik zenei anyaga egyelőre a fiókban szomorkodik már egy ideje…
Kik a példaképeid a sportban és a zenei pályán?
Kezdem a zenével. Itt a műfajból adódóan falusi – döntően cigány – muzsikusokról van szó, akiknek kezén megőrződött hagyományos zenei kultúránk számos eleme. Legtöbbet Erdélybe jártam tanulni, gyűjteni, így innen van a legtöbb személyes élményem, emberi, sőt, baráti kapcsolatom is. Ez kis túlzással olyan, mint ha személyesen tanulhattál volna Kano, Ueshiba vagy Funakoshi mesterektől. Avagy „mi még láttuk Paganinit hegedülni” – hogy zenei példával is éljek.
Harcművészetben egyértelműen Fürtös János „Fürti” nekem a Mester. Egyidősek vagyunk, mégsem volt soha kérdés, hogy mennyivel előttem jár – nem csak tudásban, technikában, hanem gondolkodásban, szellemiségben is. Lassan harminc éve ismerjük egymást, ennek körülbelül a felét töltöttem az edzésein, de egész életre szóló muníciót kaptam tőle. Nagy öröm számomra, hogy nemrégiben Suzuki Kimiyoshi mestertől átvehette a Kashima Shinden Jikishin Kage Ryu Kenjutsu Okuden Menkyo fokozatát. Méltó állomása ez elkötelezett harcművészeti pályafutásának.
Több szakmai elismerésben is részesültél. Mondanál ezekről pár szót?
A Magyar Televízió Folkzenekari Versenyének I. díja (1990) és a Magyar Rádió eMeRTon-díja (1998) még a Méta együtteshez fűződik. A Dűvővel 2017-ben kaptunk Nógrád megyei Príma Díjat, a Magyar Ezüst Érdemkeresztet pedig a Duna Művészegyüttes felterjesztésére kaptam 2021-ben.
Segít a zenében a harcművészeti múlt?
Egyértelműen. Mindkettőben ott van a hagyomány és a kreativitás is. Egyiket sem elég másolni, mindig át kell szűrnöd magadon a tanultakat, és a saját képedre formálnod, különben nem lesz igazán a tiéd. Muzsikálás és kenjutsu formagyakorlat közben egyaránt elérhető a „flow” érzés, ami segít magasabb szintre emelni a gyakorlást, bármilyen fárasztó legyen is az. A jó ritmusérzék, a megfelelő helyzetfelismerés, a gyors alkalmazkodás képessége úgyszintén fontos a színpadon és a tatamin egyaránt. Nálam ezek egymásra ható tevékenységek, igyekeztem egyikből a másikba átmenteni, amit csak lehetett.
A zenészek a kezükkel dolgoznak. Nem okozott problémát ezzel kapcsolatban a küzdősport gyakorlása?
Fura módon nem. A sérüléseim általában nem a kezemet érték, egyszer a fejem tört be, kétszer a térdszalagom szakadt el, néhány orrba vágás, monokli, ilyenek persze voltak. Tulajdonképpen egész jól megúsztam. Sőt, visszafelé is működik a dolog. Az egyik edzőtársam anno földharc közben meg is kérdezte, hogy mi van beépítve a kezembe, mert a bőgőzéstől megerősödött fogásommal nem igazán tudott mit kezdeni.
Lehet kérdezni a családodról?
Az első házasságomból van egy 22 éves nagyfiam, Lőrinc, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre jár. Meglepő módon ő is nagybőgős, az akadémián jazz tanszakos, de népzenét is játszik egy kolozsvári (!) zenekarban. Itthon a triótól a big bandig többféle formációban muzsikál, de látni színházi produkciókban is, szóval megy a szekér.
Márciusban lesz négy éves Gézu, aki időnként már rászabadul az otthon hegyekben álló hangszerek valamelyikére, de még nincs „elrontva”. Neki a legózás, vonatozás, újabban pedig a sakkozás a kedvence. Meg a dackorszak, de az állítólag elmúlik. Nem sok ember tud kibillenteni a nyugalmamból, de neki néha azért sikerül. Több buddhaság kellene, ahogy Lin-Csi is mondta…
Mire vagy a legbüszkébb?
Nem vagyok különösebben büszkélkedő alkat, aki ismer, az tudja ezt rólam. De ha már, akkor nem is valamire, hanem valakikre, azokra a zenész tanítványaimra, akikből muzsikus, sőt, tanár kolléga is vált az évek alatt. Ebben persze az ő munkájuk is benne van, én leginkább abban próbáltam segíteni nekik, hogy ki tudják hozni magukból a legjobbat.
Ha lehetne, változtatnál valamin eddigi életedből?
Erre is van egy mondásom, miszerint semmit sem bántam meg, de a mai eszemmel néhány dolgot bizony máshogy csinálnék. Legfontosabb talán, hogy nem hagynám abba az edzésre járást. Amíg heti kétszer estem-keltem, kúsztam-másztam a szőnyegen, semmi bajom nem volt. Most azért egyre többször fáj itt-ott – persze ez nyilván a korral is jár… A szellemiségből szerencsére sok minden megmaradt a hétköznapokra is, de a tatami illata nagyon hiányzik.
További terveid?
Nemrég fejeztük be egy egész estés színpadi előadáshoz készített népzenei összeállításaim felvételét a Göncöl zenekarral, annak a bemutatóját várom nagyon. Aztán a fiókban lapuló saját zenéimmel is kezdenem kellene valamit – de ez már tényleg csak rajtam múlik. A Kung-fu edzések mottója volt, hogy „ahol az akarat, ott a mód is”. Várni nagyon tudok, most már akarnom kellene inkább, azt hiszem…
Beszélgetésünkből kiderült, hogy az élet nem feltétlen a tökéletes döntésekről, hanem a tanulságokról, a folyamatos fejlődésről és a szenvedélyről szól. Legyen szó zenéről vagy harcművészetekről, az út, amit választunk, mindig rólunk mesél. És ahogy te is fogalmaztál: ‘ahol az akarat, ott a mód is’. Berci, nagyon köszönöm a beszélgetést, további sok sikert kívánok számodra az élet minden területén!
További Harc-Művész cikkek
