Első rész: az őskortól az ókorig
I.
Amikor harcművészetről beszélünk, érdemes először meghatározni azt, hogy mit is értünk harcművészet alatt. Nézőpontom szerint a harcművészet olyan fizikai és mentális gyakorlatok összessége, amelyek célja a harci képességek és az egyén szellemi, lelki és erkölcsi fejlesztése, a személyes védelem, önvédelem. Ezek a harcművészetek rendszerint különféle technikákat, formákat és filozófiai elveket ölelnek fel, és általában a következő elemeket tartalmazzák: technikai képzés, önvédelem és személyi védelem, mentális és fizikai képességek fejlesztése, etikai és filozófiai tanítások átadása, formák (formagyakorlatok) elsajátítása, fegyverek használata, etikett (viselkedési normák és szabályok), a hagyomány tisztelete, egyes esetekben versenyek és szertartások.
Valójában a harcművészet ma a jobb életminőség megteremtése és az egészség szolgálata, az önfejlesztés egyfajta útjává is vált, ahol a precizitás és az esztétikum egy kellemesebb és magasztosabb elegyével találkozhatunk. Ez mindenképpen hosszú fejlődés végeredménye a világnak mind a nyugati, mind pedig a keleti felén, aminek az elődje valamikor nem volt más, mint a puszta, filozófiáktól mentes harc. Amikor azonban valaki ma a harcra gondol, óhatatlanul különböző dolgokat társít hozzá a fejében. Egyeseknek vad barbár hordák kaszabolása jut eszébe, másoknak a spártai katonák vagy a Római Birodalom légionáriusainak fegyelmezett alakulatai jelennek meg a lelki szemei előtt, megint másoknak a lovagkor nagy hősei és csatái, avagy a szamurájok idejének kiemelkedő alakjai, a keleti országok harcosai, vagy valamilyen saját utcai tapasztalat, harcművészeti edzés, verseny, esetleg katonai kiképzés képei villannak fel és még lehetne a sort folytatni.
Mint minden korábbi időszakban, természetesen a modern kor emberének is szembe kellett nézni saját korának kihívásaival, adott esetben a fizikai erőszakkal, és meg kellett találnia rá a megfelelő választ, olykor akár a múlt tapasztalatait fürkészve, kutatva. Ma már úgy látjuk, hogy a harc feltehetően mindig is jelen volt az emberiség életében, a küzdelem egyidős a történelmünkkel. Ezzel együtt azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a harcban a győzelem és vereség több dolognak a függvénye. Ennek felismerése vezetett el hosszú évszázadok, évezredek során a harci tudományok magas szinten való műveléséhez és a harcművészetek kialakulásához, valamint a stratégiai, taktikai és egyéb jártasságok, készségek és ismeretek, illetve a szaktudás fejlődéséhez, valamint a specializálódáshoz. A fegyveres és fegyvertelen harc tudományának eltérő, mégis több ponton hasonló, egymásra számottevő mértékben ható fejlődése, akárcsak a mostani világunk szociális és szellemi állapota, valamint a fizikai környezetünk végső soron meghatározza azt, ahogy ma a harcra, illetve a küzdelemre tekintünk. Ezt a múltból induló, korokon átívelő utat szeretném megjeleníteni, valamint erre az érdekes és magával ragadó utazásra invitálok most minden olvasót. Arra vállalkozom, hogy egy cikksorozat keretében végig kalauzoljam a közös történelmi vándorlásunk során mindazokat, akik valóban szeretnék tudni, hogy honnan indult és hová jutott el az emberiség a harcművészetek terén, mindezt persze a teljesség igénye nélkül kívánom kifejteni, emészthető formában, ellenkező esetben ugyanis nem cikkeket, hanem inkább egy súlyos lexikont kellene írni a témában. A közös utazásunkat ebben az első részben az őskortól fogjuk kezdeni és a Nyugatrómai Birodalom bukásáig (Kr.u. 476) bezárólag fogunk eljutni, tehát a mai legelterjedtebb álláspont szerint az ókor nagyjából végéig.[1] A harcművészetek fejlődése mindig is szoros kapcsolatban állt a társadalmi, politikai és kulturális változásokkal, és az évszázadok során sok különböző hatás érte őket. Minden egyes kultúra és korszak hozzájárult a harcművészetek gazdag történetéhez és sokszínűségéhez, de a kialakulásukhoz, a harcnak harcművészetté való alakulásának megértéséhez egészen az emberiség korai időszakáig vissza kell nyúlnunk. Nyilvánvaló tény, hogy az embernek először az életben maradáshoz volt szüksége a harci képességére és tapasztalatára. Az őskori ember egészen korán önvédelemből és vadászat céljából már eszközökkel is képes volt hatékonyabbá tenni ezt a tevékenységet. A vadászatról, harcról és az őskori eszközökről, fegyverekről elsősorban barlangrajzokból és régészeti leletekből tudunk.
A paleolitikumban (őskőkor) az ember családokban, klánokba verődve élt, csont-, kő- és faeszközöket használt. A mezolitikum idején (középső/átmeneti kőkorszak) idején még mindig hasonló, ám finomabban megmunkált csont-, kő- és faeszközöket használtak elődeink, ebből a korszakból már találhatunk kőből készített nyíl- és dárdahegyeket is, de maradtak ránk kaparók és kések is. Mivel ez az időszak egyben átmenet a vadászó-gyűjtögető és a letelepedő életmód között, itt már találkozhatunk rátermett vezetők által irányított településekkel, ahol az embereknek már meg kellett szervezniük egy komolyabb, átgondolt védelmet a maguk számára. A csoportos harc és a vadászat jellemzően a már említett egyszerű fegyverek segítségével zajlott. Meg kellett tanulniuk együtt mozogni, ez később az ókorban is nagyon fontos tudást jelentett a hadművészetben. Alapvetően az számított, hogy az ember mennyire ügyes, fizikailag és lelkileg mennyire erős, egészséges, a fegyverek nem voltak annyira fejlettek, hogy helyettesítsék az ember fizikai adottságainak elégtelenségét, csupán némileg kompenzálni tudták azt. Puszta kézzel feltehetően az ökölharc (esetleg a lábukat is használhatták rúgásra) és a birkózás egyfajta primitív egyvelegét alkalmazhatták. Feltételezhető, hogy az emberek ekkor már gondolkodtak bizonyos technikai megoldásokon is, hogy hatékonyabbá tegyék magukat a küzdelmek során. Nagyobb fizikai erejük alkalmassá tette őket a komolyabb testi kár okozására, de technikai repertoárjuk szűk, megoldásaik egyszerűek lehettek, melyeknek egyetlen kritériuma a hatékonyság volt. A fegyverek fokozatosan váltak a közelharc kiegészítőivé. Míg jóval korábban egy nagyobb, markukba fogott kővel vagy fahusánggal támadhattak egymásra vagy az őket megtámadó vadállatokra, ebben az időszakban már valószínű a fejlettebb, az ember által készített eszközök használata is a közelharcban, ez pedig nagy valószínűséggel tovább fejlődött a nagyjából Kr.e. 10.000-től számított neolitikum (újkőkor/csiszoltkő-korszak) idején is, hiszen ennek a korszaknak a legvégén már megjelennek a fémből készített eszközök is. Itt már találkozhatunk rituális fegyverekkel, amelyeket elsődlegesen nem harcra használtak, de spirituálisan összekapcsolhatták azzal. Ugyanakkor falakat emeltek a településeik köré, amelyek gyakori konfliktusokra engednek következtetni. A védelemi stratégia szerepe még magasabb szintre emelkedett, fokozatosan egyre fejlettebbé vált a stratégiai gondolkodás, valamint jobb minőségű fegyvereket készítettek. Még mindig meghatározó volt a testi erő és kitartás, ügyesség, ez sokkal később, a modern lőfegyverek és katonai eszközök megjelenésével
[1] Nincs olyan történelmi korszak, amely egyik napról a másikra ért volna véget, számos elemében az ókor is tovább élt. Egyes történészek az ókor végét is későbbre teszik, noha nem feltétlenül vitatják a Kr.u. 476-os év korszakváltó hatását. Akadnak olyan történészek, akik I. Iusztinianosz bizánci uralkodó halálához (Kr.u. 565. november 14.) kötik az ókor tényleges végét, hiszen ő volt az a császár, aki kísérletet tett a nyugati birodalom helyreállítására, ám ez csak töredékes sikerekkel járhatott, halálával pedig mindez szertefoszlott. majd nagyon erős mértékben és talán végérvényesen megváltozik, de elkezdődött, még ha kicsiben is, az a tendencia, amely a fegyver fejlesztésével is nagyban próbálja ellensúlyozni az ember hiányosságait. Noha az őskorban a mai értelemben vett harcművészetről még nem beszélhetünk, jól láthatjuk, hogy a későbbi hadművészet és a harcművészetek kialakulásához szükséges alapvető tapasztalatokat az ember ebben a történelmi időszakban kezdte megszerezni.
Az írásos kultúra megjelenésétől kezdve azonban már nem csupán a barlangrajzok és régészeti leletek állnak a rendelkezésünkre a korszakok harci stratégiájának és az ember harci tudásának, ismereteinek, képzettségének feltérképezésére. Az ókor kezdetétől (nagyjából Kr.e. 3000) a sumér, egyiptomi és Indus-völgyi civilizációkban bonyolult társadalmi rendszerek és fejlett írásbeliség alakult ki. Ez a korszak felbecsülhetetlen a harcművészetek kialakulásának feltérképezésében, ugyanis az első írásos utalások a harcművészetekre, illetve hadművészetre az ókori Mezopotámiában kialakult sumér kultúrából származnak. Az egyik legkorábbi ismert írásos emlék a harci technikákról a mitikus elemeket tartalmazó sumér Lugalbanda-eposzés más sumér irodalmi művek, amelyek említéseket tartalmaznak a katonai kiképzésről és a harci eszközökről. Ezek az írásos dokumentumok nagyjából a Kr.e. 2000 körüli időszakra datálhatók. Többek között ezekből tudjuk, hogy a sumérok főként harci szekeret, éles kő- és fémkardot, lándzsát, dárdát, íjat és nyilat, páncélt és sisakot használtak. A sumér elitnek valószínűleg volt külön harci képzése. A sumér társadalom hierarchikus felépítése alapján az elit, különösen a katonai és vallási vezetők, valószínűleg speciális képzést kaptak. A nagyobb városállamokban és a palotákban a harcosok és katonai egységek gyakorlott tagjai különleges képzéseken vettek részt, amelyek magukban foglalták a harci technikák, a fegyverek használatának, valamint a taktikai és stratégiai ismeretek elsajátítását. Emellett a katonai elit gyakran részt vett harci gyakorlatokon és szertartásokon is, amelyek célja nemcsak a harci készségek fejlesztése, hanem a társadalmi és vallási rangjuk megszilárdítása is volt. Itt már beszélhetünk egyfajta harcművészetről, az egyénnek nem csupán a katonai alakulatokban levő harci tudásának, hanem a személyes önvédelmi ismereteinek a fejlesztéséről, a katonák, illetve harcosok kiképzéséről. (Folytatjuk)
[1] Nincs olyan történelmi korszak, amely egyik napról a másikra ért volna véget, számos elemében az ókor is tovább élt. Egyes történészek az ókor végét is későbbre teszik, noha nem feltétlenül vitatják a Kr.u. 476-os év korszakváltó hatását. Akadnak olyan történészek, akik I. Iusztinianosz bizánci uralkodó halálához (Kr.u. 565. november 14.) kötik az ókor tényleges végét, hiszen ő volt az a császár, aki kísérletet tett a nyugati birodalom helyreállítására, ám ez csak töredékes sikerekkel járhatott, halálával pedig mindez szertefoszlott.
A második részhez katt:
