Tele vagyok sztorival! A jodo vonal és az UKIDO is rengeteg sztorit adott. Ha megengeditek, két sztorit is elmesélnék. Egyet innen, egyet onnan.
Kezdjük az UKIDO-val:
Nagyon sok gyermek járt és jár az UKIDO foglalkozásokra, a város minden pontjáról. Még régebben történt, hogy mentem a lányomért az óvodába. Mentem a folyosón, mikor hátulról valaki megfogja és átöleli a combomat. Hirtelen azt sem tudtam mi történt. Pont egy oviban nem számítottam ilyen „támadásra”. Lenéztem, és egy kisgyermek fogta át a combomat, miközben azt mondogatta: „Jani bácsi, Jani bácsi!” Mint kiderült, az UKIDO foglalkozásra járt hozzám, és megismert. Számomra ez az őszinte, gyermeki szeretet olyan élmény volt, amit szavakkal elmondani sem lehet. Míg élek emlékezni fogok rá.
A második sztorim természetesen judo-val kapcsolatos:
A jó judo edzőnek nagyon sokrétűnek kell lennie. A pszichológiától kezdve sok mindenhez (is) kell értenie. Ezeknek egy részét meg lehet tanulni, de a többi az jön az évek során. Vészhelyzetben nem számít, kinek milyen fokozata van, csak a lélekjelenlét és a felkészültség számít.
Történt egyszer, hogy az edzésen az egyik fiatal srácnak kiugrott a lábán a kisujja. De nem ám egyszerűen, szó szerint derékszögben állt a lábához képest. Még dolgozott benne az adrenalin, nem érte el a fájdalmi és a sokkos állapot a srácot. Odafutott és kétségbeesve mondta: „Mester, kiugrott a lábujjam.” Persze egyből láttam, mi a gond, de kértem, mutassa meg. Felemelte a lábát és megmutatta, mire én megkérdeztem, melyik? Hitetlenkedve nézett rám, hogy talán vak vagyok, hogy nem látom, de rámutatott. „Ez?” –kérdeztem, és azzal a mozdulattal már helyre is tettem a lábujját. Utána ráripakodtam, hogy menjen vissza edzeni, és ilyennel ne szórakozzon többet. A srác annyira meglepődött, hogy egy hang nélkül ment vissza edzeni. Semi további gond nem volt utána a lábával. Ezt követően még sokáig emlegettük az esetet.
