Juhász József judo szakedző és gyógypedagógus több mint négy évtizede formálja a judo világát Magyarországon. Nemcsak az épek, hanem a fogyatékkal élő gyerekek számára is utat mutat, segítve őket abban, hogy a sporton keresztül egy jobb, teljesebb élet felé lépések. Az inkluzív sportok területén végzett úttörő munkáját nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is elismerték. Erről a különleges útról, sportkarrierjéről, pályafutásáról és a kutyák iránti szeretetéről beszélgettünk Józsival.

– Józsi! Elég régóta edzősködsz. Mikor kezdődött az edzői pályafutásod?                           

– 1984-ben kezdtem a Havanna Lakótelepi SE.-nél, majd a Kassa DSK-nál folytattam. 2001-ben alapítottam meg a Pestszentlőrinc-Kassa Sportegyesületet.

– Rendkívül elhivatott, tiszteletreméltó munkát végzel a tanítványaiddal. Hogy esett a választás erre a területre?

– Az épek mellett rendszeresen jöttek hozzánk fogyatékos gyerekek, akiket máshol nem fogadtak szívesen, én úgy gondoltam, ugyanolyan gyerekek, mint bármelyik másik, ezért mondtam, hogy hozzánk jöhetnek bátran. Ennek a híre elterjedt és azóta is sokan jönnek hozzánk Budapestről és a környező területekről. Megerősített ebben, hogy anno láttam egy Vitray Tamás műsort, amiben autista gyerekkel foglalkozott egy ausztrál karate edző és nagyon sikeres és mérhető volt a sportolók fejlődése mentálisan és fizikai területen is. 2002-ben kerestem meg a Bp. 18. kerületi SOFI speciális iskolát, ahol először heti két edzést, majd osztályszinten is bevezettük a judo fejlesztést. 2002-ben kidolgoztam a „judo alapú fejlesztő programot” amit sérülés specifikusan lehet személyre szabni és fejleszteni vele tulajdonképpen bármilyen fogyatékos területet. Egyetemeken, különböző szakmai konferenciákon, egyéb fórumokon tartottam előadásokat a témában és bemutattuk az inkluzív-integrált edzésekben rejlő lehetőségeket. Mindezek egyik legnagyobb elismerése az volt, amikor a japán Budo Egyetemről érkezett delegáció Kimura Toshikazu professzorvezetésével, látogatást tett egyesületünkben, tanulmányozták az itt folyó munkát, eredményeket, és rendkívül elismerően nyilatkozott az itt folyó szakmai munkáról. További fontos elismerés volt, amikor Dr. Tóth László elnök úr felkért minket, hogy tartsunk egy rövid bemutatót a Senior VB-n és a Hungária Kupán, ami óriási nemzetközi sikert aratott és kicsit legalább megismertette a hazai judós világot ezzel a területtel. (…, bár tudjuk, hogy nem tetszett mindenkinek ez az ötlet)

– Mi a különbség a para és a speciális sport között?

– Nagyon jelentős különbségek vannak. A paralimpián, főleg a judóban ahol vakok és általában a testi fogyatékos sportolók versenyeznek, „paralimpia” tehát nem használhatják az „Olimpia” elnevezést hivatalosan, míg a Speciális Olimpia használhatja az olimpia elnevezést és olimpiai jelképeket. A paralimpián lényegesen kevesebb sportoló indul, mint pl. a Speciális Olimpia Világjátékokon. Judoban például összességében sokkal kevesebb verseny van, mint a speciális olimpiában. A példa kedvéért, vakok számára évek óta nincs verseny itthon, szemben a 4-5 Speciális olimpia versennyel. (Érdekesség, hogy ennek ellenére sokszor hivatkoznak arra, hogy a kvalifikációs rendszer jobb. De ha nincs verseny, miről is beszélünk?)  Szintén lényeges különbség az állami elismerés: A paralimpia versenyző megkapja a „nagy olimpia” járandóság felét, a Speciális Olimpikon tulajdonképp semmit (Kaphat 0,2%-ot!). Sem a versenyző, sem az edző. – Vagy az egyesületi pontrendszer, a paralimpia pontok 1/3-át kapja az SO versenyző…. Ezen a területen nagyon lényeges és sürgős változtatásra lenne szükség.
Pár éve az EJU sok külföldi ország részvételével elkezdte összefogni ezt a területet „Adaptive” judo néven, ami egy nagyon jó kezdeményezés, de sajnos jelentős különbségek vannak a szabályok, és sok minden értelmezésében, alkalmazásában egyelőre, és azt kell mondjam, itthon továbbra is periférián van ez a terület. 2025.01.18-19-én volt Budapesten, egy nemzetközi Workshop, amin tőlünk a fiam, Juhász Dániel vett részt, azt gondolom, jó pár dolog tisztázásra került.

– A két terület jóban van egymással?

– Azt gondolom nem mindig feszültségmentes a viszony. A különböző törvények, besorolások, hol a „Paralimpiába” hol nem sorolják a Speciális Olimpiát. Mivel sok esetben pénzről van szó, különösen nem mindegy, igaz ez pl. a judo területén is, de általában is. A kettő megítélése, „súlya” az előzőek miatt lényegesen eltér a paralimpia javára. 

– A szövetség elismeri, támogatja a munkátokat?

– Talán mondhatom, a több évtizedes munka meghozta gyümölcsét, ma már elmondhatjuk, hogy a jelenlegi vezetéstől komoly háttértámogatást kapunk a szövetség részéről erkölcsi, szakmai és pénzügyi területen. Aki csinál valamit, fontos, hogy elismerjék a munkáját, és ez érezhető több oldalról, (J.J. „A Magyar Judoért Aranyfokozat”, J. Dani a „bronz fokozat”, Több versenyzőnk „év sportolója”, „év edzője”)…. a versenyzőinket szívesen fogadják a keretedzéseken úgy az edzők, mint a versenyzők, segítik a felkészülést, és ma már el tudunk utazni legalább egy-két nagy nemzetközi versenyre, ami pár évvel ezelőtt kizárólag saját zsebből volt elérhető. Összességében én ezt rendkívül nagy eredménynek érzem, persze hozzátéve, hogy ez még lehetne e jobb is… pl. az erre a területre fordítható éves összeg továbbra is rendkívül csekély a szövetség költségvetésében, de, hogy ezt kapjuk, még ez sem tetszik mindenkinek.

– Milyen körülmények között edzetek?

– Régebben a Kassa utcai iskola volt a fő bázisunk, kb. 100nm tatamival, tornateremben, szűk időkeretben, de annál drágább bérleti díjért. Eljutottunk oda, hogy a heti 9 óra edzést lehetetlen volt kifizetni, ezért találnunk kellett egy más megoldást. 2020-ban, komoly egyeztetések után a 18. ker. Önkormányzattal sikerült megállapodnunk egy rendkívül romos, régi „felvonulási „épületről, hogy átadják használatra, amennyiben felújítjuk. A felújítás költsége kb. 40 millió forint lett volna. Kaptunk, ugyan ígéretet, hogy kapunk 25 millió forintot, de a végén sajnos annak is csak a 25%-át sikerült megkapnunk, így ejtenünk kellett pár igen fontos projektet, de így is sikerült gyönyörű, jól funkcionáló 250nm-es tatamival borított edzőtermet létrehoznunk. (Sajnos nyílászárók, kazán, radiátorok cseréje, szigetelés már nem fért bele egyelőre)

– Ha egy edző kolléga szeretne csatlakozni, milyen feltételeknek kell megfeleljen?

– Nyilván elvárható, hogy legyen egy edzői képesítése, min 1. kyu vizsgája, legyen „szakmai hozzáértése”, magyarul legyen profi a judo területén, legyen jó pedagógus, és itt nem a végzettségre gondolok… Persze előny, ha van némi gyógypedagógiai, anatómiai, és esetleg fejlődéstani ismeret is mögötte, de ez nem alapfeltétel. Az viszont már igen, hogy tájékozódjon egy-egy „kórkép” sajátosságairól. Pl. más egy autista és más egy Down szindrómás gyermek fizikai és mentális háttere.

– Hányan vagytok, hány versenyzővel dolgozol?

– A mi egyesületünkben hárman vagyunk edzők, és mindösszesen óvodástól- felnőttekig kb. 60-70 sportolónk van, természetesen több korcsoportra osztva és több helyszínen. Mint SO szakágvezető azt kell mondjam, a speciális versenyzők országos szinten jóval többen vannak, de számomra érthetetlen okból nem igazolják le őket, sem az SO-ban, sem az MJSZ-ben. Nem hozzák versenyekre őket. Egyszerűen nem értem, miért nem adják meg a náluk sportoló gyerekeknek a versenyzés lehetőségét, örömét és gyereknek, megfosztva ezzel a gyereket és szüleiket attól a felejthetetlen pillanattól, amikor láthatja a dobogón állni a gyermekét.

– Mi a soron következő cél?

– Több „vasat” is tartunk a tűzben.  Sajnos a következő SO Világjátékokon, ami Chilében lesz, nem leszünk ott, mivel a rendező ország kivette – több más sportág mellett – a judót is a programból. Úgyhogy SO vonalon a nemzeti versenyekre és esetleg ha megrendezik az EB? VB-re koncentrálunk. AZ EJU Adaptív judo irányban szintén nem szeretnénk szakítani a hagyományainkkal ismét a dobogó teteje a cél, az EB-VB-is. És idén a „Siketlimpián” is érdekeltek leszünk, reméljük ott is dobogóról tudunk beszélni.  

– Mennyivel más, más- e egyáltalán egy edzés, mint az épek edzése?

– Tulajdonképpen semmivel. Az elvárás, a követelmény lényegében ugyan az mindegyik csoportnál. A különbség inkább a magyarázatban, a bemutatásban és persze a megértésben, gyakorlásban, mutatkozik. Egy értelmileg akadályozott, de akár egy mozgássérült, siket sportolónak sokkal precízebben, többször kell ugyanazt bemutatni, több türelemmel kell lenni a megértésben, tanulásban, vagyis képesnek kell lenni a „differenciált” oktatásra, hogy az is megfelelően motivált legyen, aki gyorsabban tanul, és az is, aki lassabban sajátít el egy-egy mozdulatot, technikát.

– A mozgás tanításában akadnak eltérések?

– A különböző mozgások más-más nehézséget okoznak a különböző anamnézissel érkező gyerekeknél. Általában minden mozgást szabad és lehet tanítani, de van, ami kifejezetten veszélyes lehet pl. Downoknál a gurulások, stb. Náluk az egyik alapfeltétel a negatív „Atlanto Axiális” vagyis a nyakcsigolya kapcsolódása, ezáltal az ő esetükben nagyon figyelni kell a laza ízületekre. Szintén fontos, hogy sokuk nem képes az „absztrakt” gondolkodásra, nem tudják a sokrészből álló gyakorlatsorokat összekapcsolni, ezért több részre kell bontani egy-egy mozdulatsort. Nem jók a motorikus képességek, nem jók a koordinációs képességek, ezért pl. a szem-kéz koordináció sem működik jól mindig. Ezeket tehát apróbb részekre bontva kell tanítani, nem pedig úgy, mint a többségi gyerekeknél. Autistáknál, viszont hajszálpontos fogalmazás szükséges, stb.

– Magam is foglalkoztam kihívásokkal küzdő gyerekekkel. Rengeteg szeretetet kaptam tőlük. Sose felejtem el. Az edzések, versenyek érzelmi oldaláról beszélnél kicsit?

– Már a kérdéstől is kirázott a hideg, de a legjobb értelemben. Minimális kivételtől eltekintve egy óriási szeretetbomba szinte mindegyik sportoló, persze, mint más területen ez is más-más módon kerül kifejezésre. Van, aki a nyakadba ugrik még 40 évesen is, van, aki elmegy melletted és megsimogat, stb. Nem nagyon tapasztaltam egy csepp rosszindulatot sem köztük, rengeteg energiát adnak és visznek is, de ez teljesen rendben van. …és igen Ők is sírva fakadnak örömükben egy-egy győzelem, dobogós helyezés után. Egy példa, ami jól szemlélteti talán: Down szindrómás versenyzőm, a pályája elején, versenyen: jól megfogta és egy válldobással megdobta az ellenfél, ippon. Az én versenyzőm, amikor érezte, a jó fogást, szinte beleugrott a dobásba, mintaszerű esést mutatott be és utána örömmel ölelte át a győztest gratuláció közben. Mint edző: gutaütés és minden más… először. De utána mosoly, majd nevetés… megöleltem, mikor azt kérdezte: szépen csináltam J. bácsi? Mondtam, hogy legközelebb szeretném, ha ez fordítva lenne. Évekig nem kapott ki utána versenyen. Szintén fontos, hogy őszinték, nincsenek hátsó gondolataik, megmondják, ha tetszik valami, de ha nem azt is… J

– Mit szeretsz legjobban az edző munkában?

– Szeretem a „fiatalságot” minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Azt gondolom ez engem is fiatalon tart, minden szempontból. Szeretem megismerni mindegyik korosztály „másképp” gondolkodását, és szeretem megérteni Őket, hogy mi, miért van úgy, miért működik amúgy. Szeretem a „csibészségüket”, amibe hála az égnek még engem is bevonnak sokszor.

Én alapvetően eredménycentrikus és eléggé maximalista vagyok, magammal szemben is, de a sportolóimmal szemben is. Tudom nem mindig jó ez a tulajdonság, de eddig még nem bizonyította senki az ellenkezőjét. Szeretem, amikor a versenyzőm ott áll a dobogón, és a könnyeivel küzd az örömtől, pláne, ha olyan sportoló, aki előtte el sem hitte, hogy Ő egyszer egy dobogóra állhat. És szeretem, amikor a szülők szemében látom a könnycseppet, akik szintén nem hitték, hogy az Ő gyermekük valaha is dobogóra áll egy nemzetközi versenyen. Talán ezt bizonyítja, hogy a versenyzőim hazai, nemzetközi, sőt világversenyeken is 99%-ban kizárólag dobogós helyezéseket értek el. De, nagyon fontos és szerettem pl. olyan autista gyerekekkel dolgozni, akikkel egy évbe telt, hogy páros lábbal felugorjon egy dobogóra, és felugrásnál, leugrásnál forduljon a levegőben… ez is felért egy olimpiai éremmel számomra.

– Éves szinten sok versenyetek van?

– Általában 5 hazai verseny, amiből átlag hármat mi rendezünk, és 2-3 nemzetközi versenyre jutunk el. Sajnos ez jelentősen forrás függő. Évente még rendezünk minimum két edzőtábort, ezek 2 hét napközis tábor pesten, 1 hét vidéki edzőtábor.

– A privát életedben kutyákkal foglalkozol. Milyen kutyákkal? Mióta? Hogy jött az életedbe a kutyázás?

– A judót 1967-ben kezdtem, a „kutyázással” 1969-ben találkoztam. Akkor még egy keverék kutyám volt. 1971-ben úgy hozta a sors, hogy választhattam születésnapi ajándékot, én egy törzskönyvezett kiskutyát, egy csodálatos kis Boxer kölyköt választottam.  Budáról, persze busszal-villamossal egy sporttáskában vittem haza, és azóta tart ez a szerelem. Azóta több Boxerem, óriás Schnauzerem volt, jelenleg pedig egy Tibeti Mastiff „kiskutyám” van.  A Pestlőrinci Kutyakiképző Iskolát 1969-ben hozták létre, aminek már az alapításkor tagja voltam, és azóta sok-sok kutyát képeztem különböző területekre, nemzetközi vizsgákra. Aranykoszorús Mesterkiképzőként jelenleg is a PKKI vezetője vagyok, ami 2012 óta önálló sportegyesületként működik, és több sportágban büszkélkedhetünk itt is válogatott versenyzőkkel. Pl. Agility, Puller versenyzőink VB helyezettek voltak 2024-ben, többszörös Magyar Kupa és Magyar Bajnoki első helyezéssel, de más vizsgákon, versenyeken is rendre dobogósak a versenyzőink.

– A 24- es évvel elégedett vagy?

– Azt gondolom, összességében igen. A versenyzőink a hazai és nemzetközi versenyeken általában jól szerepeltek, jól debütáltak az „újonc” sportolóink szintén, a fiam remekül átvette a ráeső feladatokat az egyesületünkben. A prognózisokkal ellentétben szerencsére nem romlott az egészségi állapotom. Itt vagyok és teszem a dolgomat. Mi kellhet ennél több?

– Van segítséged klubbon belül?

– Szerencsére a fiam, Juhász Dániel, komoly segítség, sőt már inkább én segítek neki, a munka oroszlánrészét Ő végzi, az edzésekben is és az egyesület vezetésével kapcsolatban is. Edzőként szintén nagy segítség Pomázi Attila, aki külső helyszínen, Vecsésen tart edzést.

–  Ha egyszer majd nyugdíjba mész, szerinted mit fogsz majd csinálni?

– Ha egyszer…. ja, már amúgy nyugdíjas „vagyok”, de egyelőre nem tudom mi az, hogy „nyugodt nyugdíjasnak” lenni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az életem jó részben azt csináltam, amit én akarok, és örömöt lelek a munkámban. Egyelőre még örömmel csinálom, amit tudok, így nem tervezem a „semmittevő” nyugdíjas éveket… J

– Szívből kívánom, hogy még sokáig sikerrel járd az Utadat és sok fogyatékkal élő fiatalt segíts fel a dobogóra! Köszönöm a beszélgetést!