Sokat gondolkodtam, hogyan is kezdhetném a következő interjú bevezetőjét. Balog Zoli életéről és munkásságáról lehetne írni, hogy milyen nagyszerű judós volt, hogy edzőként is kiemelkedő eredményeket ért el, és hogy milyen magasságokba juthatott volna, ha nem történik az a bizonyos baleset, amely látszólag véget vetett sportolói karrierjének. De vajon valóban véget vetett? Vagy inkább egy új, még mélyebb és tartalmasabb fejezetet nyitott az életében? Hiszen bár a tatamira már nem léphet fel versenyzőként, az általa szerzett tudást, tapasztalatot és életszemléletet most sokkal szélesebb körben oszthatja meg. Történetei és írásai inspirációként szolgálhatnak mindazok számára, akik nem csak a judóból, hanem az életből is tanulni szeretnének.

Milyen gyerek volt a kis Zolika?

Nem volt jó gyerek, bár a tanulással sosem volt gondja, de a csibészségért nem kellett a szomszédba mennie. Emellett rossznak sem mondanám, inkább csak nagyon eleven volt. Ha labdát látott, azonnal belerúgott. Sőt, úgy gondolta, hogy nagyon menő, kemény focista. Olyannyira az volt, hogy párszor még apró kavicsot is tett a cipőjébe, amitől persze csupa seb és vér lett a lába. Ebből is látni lehet, hogy sokáig a futball bűvöletében éltem az életemet. Később jött a szertorna, asztalitenisz, kézilabda, de aztán 11 évesen beszippantott a judo. Ezt követően aztán a vékony, cingár Zolika szépen elkezdett izomzatot magára szedni a judo edzéseknek köszönhetően. Egy olyan lökést kapott ezáltal, ami sok évvel később még a kerekeszékben is komoly magabiztosságot adott számára.

Erről a „beszippantásról” mondj néhány szót, kérlek!

Nagyon szívesen. Tisztán emlékszem mindenre. 1977-et írtunk.  Január eleje volt, éppen véget ért a téli szünet és mentünk be a suliba. Beérve szinte azonnal a szemem elé került a kiírás, miszerint judo tanfolyam indul Illés Mihály vezetésével, akiről később aztán kiderült, hogy a Tatabánya nehézsúlyú magyar bajnoka volt. Szép, nagydarab ember volt, pont olyan, aki ha ránk nézett, egyből tudtuk, mihez tartsuk magunkat. Emellett azonban olyan apai gondoskodás, szeretet is jellemezte, hogy maximálisan megbíztunk benne. Imádtunk az edzéseire járni.  Tökéletes edzőt, mestert kaptam, kiváló indítás volt judo-s pályámon, de ezt követően is kitűnő edzőim voltak.

Ne hallgassuk el az ő nevüket sem, hiszen az irányításuk alatt nagyon szép eredményeket értél el. Persze ezekre az eredményekre is kíváncsi vagyok.

Illés Mihályt Sápi Miklós követte, aki komoly rendszerességre szoktatta a csoportot. Nem mintha addig nem lettünk volna azok, de valahogy olyan érzésünk volt, hogy ritmusa volt az ő edzéseinek. Miki kitűnő edző volt és kiváló munkát végzett velünk, mivel már az ő irányítása alatt is jöttek az eredmények: országos versenyeken, Magyar Bajnokságokon, Országos Diákolimpián rendszeresen dobogós helyen végzett valamelyikünk a csoportból. Többen közülünk eljutottunk az IFI válogatottságig, Juniorban is megvolt pár arany, én pedig 1986-ban elsőosztályú minősítést szereztem. 14 éves korunkig a Debreceni Sportiskola nevelt minket, aztán átkerültünk a „nagyokhoz”, a Debreceni Dózsába. Persze túlságosan nem viselt meg bennünket a váltás, hiszen már jól ismertük új társainkat, így nagyon hamar kialakult egy roppant összetartó és jó kedélyű, vidám judo-s közösség. Sokszor nem is csak a judo miatt jártunk le az edzésre, hanem a társaság miatt is. Az elért közös sikerek aztán még jobban összekovácsolták a csapatot. Akkoriban nagyon kemény csapatok voltak, így a csapatversenyek is ennek megfelelő keménységgel zajlottak. De így is több csapatversenyt megnyertünk. Bár technikás, jó judo-snak számítottam gyerekként, ifiként, de felnőttként voltak nálam kimagaslóbb egyéniségek is.

Bocs, hogy közbe kérdezek, de volt kedvenc technikád?

Szerencsém volt, mert a már említett első edzőm, Illés Mihály jobbra-balra tanította a technikákat számunkra. Ez nagyon jó és praktikus volt, mert ennek köszönhetően igen erős kétoldalú judo-val rendelkeztünk, így mindkét oldalra hatékonyan tudtunk dolgozni. Nekem egyébként a balra comb, balra támasztott gáncs, majd abból vissza jobbra egy válldobás, vagy kar feltolásos csípődobás nagyon sokszor bejött. Nagyon sok technikát tudtam és sokat használtam is belőlük, de a kétoldalúság is komoly fölényt tudott jelenteni és nagyon meghatározta a küzdőmodoromat, mert mindig elő tudtam venni valamit abból a bizonyos tarsolyból. És erre szükség is volt, mert mint említettem, nagyon erős volt a mezőny akkoriban. Amit lehetett megoldottam technikából, ami nem ment, azt erőből. Nagyon örülök, hogy meg tudtam kapaszkodni és az I. osztályú minősítést is megszereztem. Erre vagyok talán a legbüszkébb, mert nagyon sok munkám van benne. Nem adták könnyen. De ez már a katonaéveim alatt volt.

Merre voltál katona?

Békéscsabán. Judo-sként jó életem volt, Sarkadi János lett az edzőm. Nagyon jó időszak volt az is. Leszerelés után még 2 évet maradtam edzőként Békéscsabán.

Hogyan kerültek képbe a gyerekek?

Sápi Miki észrevette, hogy nagyon hamar megtalálom a hangot a gyerekekkel, így nem sokkal a bevonulás előtt kaptam egy gyerekcsoportot. Aztán ez Békéscsabán is megtörtént, amikor megtudták, hogy gyerekeket edzettem. Mondjuk elég sűrű volt akkoriban az életem. Nem sok idő maradt a magánéletre. Aztán 89-ben hazahívott a Debreceni Sportiskola, én pedig némi gondolkodás, mert nagyon szerettem a csabai csapatommal dolgozni, után elfogadtam. 

És ezt a virágzó, pezsgő sportéletet, kezdődő sportkarriert szakította ketté a baleseted. Mi történt pontosan?

1992-ben átmentünk Ungvárra egy edzőtáborba a Debreceni Sportiskola judo-saival. Az utolsó napon este kocsival hazavittem az ukrán edzőket, mivel nem akartam, hogy a koromsötétben kelljen gyalogolniuk a hegyen. Beültünk az autóba és elindultunk. A sötétben későn vettem észre az utat, ahol le kellett volna kanyarodnunk. A sötét miatt a tükörből semmit nem láttam, így kiszálltam, hogy visszasétálva nézzem meg, mennyit kell visszatolatnom. Aztán lecsúsztam egy 3-4 méter mélyen lévő hegyi patakba. Egyből elvesztettem az eszméletemet. Onnan szedtek össze a többiek. A fejem felszakadt, erősen vérzett. Azt hitték „csak” ennyi a sérülésem, így betuszkoltak a Zsiguli hátsó ülésére és elindultak, hogy korházba vigyenek. Egy közeli faluban találtak egy falusi orvost, aki nagyjából összevarrta a fejemet, majd ismét betettek a Zsigába, és vittek Ungvárra, a korházba. Ott aztán hamar kiderült, hogy a fejsérülésem a „legkevesebb”, mivel két nyaki csigolyám kiugrott. Mivel ehhez ők is kevesek voltak, mentőhelikopterrel szállítottak Debrecenbe, az idegsebészetre. Ott már én is tudtam, komoly a baj. Ráadásul az Ukrán orvos által összevarrt fejsérülésem elfertőződött, így 3-4 napig szó szerint élet-halál közt lebegtem. Három hétig voltam az intenzíven, majd mikor lehetett, átvittek a rehabra.

Nincsenek szavak. Ez durva.

Az volt. Szerencsére a rehabon Dr. Furka Tibor kezei alá kerültem, aki nagyon sokat segített, hogy el tudjam fogadni az elfogadhatatlant. Többek közt azt is el tudta intézni, hogy megfelelő felügyelettel és mentővel meglátogathassam tanítványaimat, az Újpest termében, ahol éppen ifjúsági bajnokság volt. Nagy volt az öröm, de a bánat is. Ezt követően pedig soha többet nem voltam judo teremben, sem versenyen. Természetesen a TV-ben és a neten megnézek mindent, illetve tervezem, hogy mivel idén nálunk lesz a VB, kimegyek, ha tudok. A baleset után felmerült ugyan, hogy maradjak edző, segítsem tanácsokkal a srácokat, de te is tudod, hogy a judo-t nem lehet székből tanítani. Sokszor csak centiken múlhat egy fogás eredményessége, meg ugyebár a csibészségeket sem lehet könyvből megtanulni. Fent kell lenni a szőnyegen és mutatni, gyakorolni, javítani. Tisztelettel tehát, de visszautasítottam a lehetőséget. Tudtam, hogy ez a része az életemnek végérvényesen lezárult. Természetesen a judo iránti szerelmem ugyanúgy megvan. Képben vagyok a történésekkel, nyomon követem a versenyeket, eseményeket. Itthonról. Pontosan tudom, kik azok a tehetséges gyerekek, akikből később akár komoly eredményeket elérő versenyző is lehet. Figyelemmel kísérem az edző kollégák munkáját is. Igyekszem követni az eseményeket.

Hogyan tudtad elfogadni, egyáltalán el lehet fogadni, ha az ember egyik pillanatról a másikra ilyen helyzetbe kerül? Te mennyi idő alatt békéltél meg ezzel?

A beleset után 9 hónapig tartott a rehabilitációm. Közben volt időm gondolkodni sok mindenen. Egyszerűen szembe kellett néznem azzal, hogy soha nem lesz ugyanaz az életem, mint előtte. Láttam másokat is, akik hasonló helyzetben voltak. Tudod, az elején még vannak „rózsaszín” álmok, és hiába tudod, hogy borzalmas helyzetben vagy és minimális az esélyed, de hátha… hátha te leszel az az egy a 100000 –ből, akinél valami csoda folytán visszaáll minden az eredeti helyzetbe, és újra mozogni, szaladni tudsz majd. De aztán rá kell jönnöd, hogy ez nem fog megtörténni. persze csodák vannak, de én nem kerültem bele ebbe a kategóriába. Nálam minden maradt úgy. Ha hiszed, ha nem, ma sem úgy tekintek magamra, mint egy kerekesszékesre, de sajnos a tükör kijózanít. Igyekszem tehát kihozni az adott állapotomból, amit csak lehet. Persze kevés lehetőségem maradt, de ezzel kell gazdálkodnom.

Sokszor hallani azt, hogy kerekesszékben is lehet teljes életet élni. Kérlek, erősítsd vagy cáfold meg ezt!

Nem akarom megbántani azokat, akik ezzel a hitvallással élnek, de szerintem ez nagyon nem így van. Persze ehhez azt kell tudni, hogy tetrás vagyok, tetraplég, ami azt jelenti, hogy négy-végtagom bénult. Még pontosabban fogalmazva még az ujjaimat is korlátozottan tudom használni.

Keresem a szavakat, de nincsenek. Csak annyit tudok mondani, minden tiszteletem a tiéd. Nem egyszerű állapot.

Valóban nem az. Az elfogadásában Furka dokin kívül hatalmas szerep jutott drága feleségemnek. Ha ő nincs, valószínűleg nem így állnék az élethez. Sokan mondják, példakép vagyok, példát állítok. Ilyenkor csak mosolygok magamban, mert ha tudnák milyen is vagyok valójában… Ma már könnyebben veszem ezeket a dolgokat, de ez nem mindenkinek lehet opció. Abban is biztos vagyok, hogy sokan nem bírják ezt az életet elfogadni. Egyszerűen nem tudnak a kialakult helyzetükkel mit kezdeni. De ezt is meg lehet érteni, mert ez valóban nagyon kemény helyzet.

Viszont azt is mondják, ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik…

Igen, és ekkor csak rajtad és a környezeteden múlik, mit kezdesz, mit tudsz kezdeni a lehetőséggel. Abban az állapotban, amiben én vagyok, ez nagyon nem egyszemélyes történet. Ehhez Társ kell. Egyedül nem működik, akármilyen ajtó is nyílik ki. Ha találsz egy megfelelő társat, akkor tudsz valamit kezdeni a sorsoddal. Nekem szerencsém volt, mert volt társam.

Milyen ajtó nyílt ki számodra?

Az írásé. Néhány depresszióval teli évvel a balesetem után egy barátom jelezte, hogy hírszerkesztőt keres egy weboldal. Kissé félve álltam, akarom mondani ültem hozzá, de végül elfogadtam, legnagyobb meglepetésemre volt tehetségem hozzá, így hamarosan egyre többet írtam. Nem fogod kitalálni, de az első interjú alanyaim a judo-s barátaim közül kerültek ki. Egyre jobban belejöttem az írásba, megtaláltam az egyéni „hangomat”, ráadásul megvolt a kapcsolatrendszerem és tudtam mi zajlik az öltözőben, az edzőteremben, így egyre több helyre hívtak és kérték az írásaimat. Sasvári Tomi barátom adott először lehetőséget arra a „Monokli”-nál, hogy egy országos érdekeltségű küzdősport magazinnál írhassak, aztán a K-1 Gálákat szervező Katona Attiláék is felkértek, hogy legyek a sajtósuk, amit természetesen örömmel vállaltam el. Nem sokkal később már a TEK Gálákról is én írtam. Ezután került képbe a Presztízs lapcsoport, melynek egészen 2021-ig dolgoztam, amikor is a lap a covid áldozatává vált. Azóta szabadúszó vagyok, e mellett sport újságírást tanítok, illetve írogatom a történeteimet.

A történetekre vissza fogok kérdezni, de előbb kérlek, mondj pár szót a Presztízs Sport magazinról!

Igazi csoda volt az életemben. 9 évig működő csoda, amely szerintem az egyik legszebb magyar, havi rendszerességgel megjelenő sportmagazin volt. 96 lapszámot élt meg, és valami fantasztikus újságírói csapata volt! Én szerkesztőként dolgoztam a lapnál. Minden sportágról írtam, de persze volt, hogy magam felé hajlott a kezem, így három címlapsztori is a judo-ról szólt, 10 oldalon keresztül. Nagyon elegáns megjelenésű, rendesen, profin befotózott, igen magas színvonalú magazin volt. Újságíróként életem egyik legjobb időszaka volt.

Az újságírás az eredeti szakmád?

Nem. Eredeti szakmámat tekintve judo edző vagyok. Az irodalomhoz viszont egész kisgyermek korom óta vonzódtam. Imádtam a könyveket, nagyon szerettem olvasni. Napi vendég voltam például a környéken lévő antikváriumnak, ahol egész egyszerűen nagyon jól éreztem magam. Úgy gondolom, ez az olvasottság vezethetett ahhoz az irodalmi műveltséghez, amely aztán a második foglalkozásom alapjául szolgálhatott. Azt szokták mondani, az ember sokat olvasson, és keveset írjon. Nekem viszont szakmám lett az írás. Nagyon sokat tudtam meríteni a régi klasszikusokból is.

Klasszikusok. ezzel vissza is kérdeznék a történeteidre. Ezek a történetek egy könyvben, pontosabban egy novellás kötetben jelentek meg, melynek címe: „Kapáslövés”. Mi alapján választottad a témákat, illetve miért pont novella?

Hol kezdjem? A témaválasztás. A könyv címe egy vadászati, illetve egy futball szakkifejezés, amely utóbbinál a játékos nem hagy időt a labda lepattanására, még azt megelőzően, a levegőben tovább lövi azt. Nos, valójában pontosan ez jellemzi az én életemet is, hiszen én sem várom meg a „lepattanást”, ha jön valami és meg kell csinálni, azonnal megcsinálom.  Már judo-sként is ilyen voltam. A kötet alapját – mily meglepő – a sport szolgáltatta. Persze vannak köztük olyanok is, melyeket nem a sport inspirált, de a zömüket a sportból merítettem. A témát pedig csak meg kell látni, mert az mindenütt ott van. Ahogyan régen mondták: „A téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte.” És valóban. Amikor a székemmel gurulok az utcán és látok egy érdekesebb mozdulatot, esetleg hallok egy érdekesnek tűnő párbeszédet, az agyam azonnal elkezd dolgozni, és mire hazaérek, már nagyjából le is skicceltem, és ha megfelelőnek találom, le is írom. De olyan is van, hogy éppen akkor valami miatt elvetem az írást róla, de elraktározom magamban, aztán egyszer, amikor kell, előveszem és megírom. Mindenről lehet írni, akár egy elsózott levesről is. Meg kell látni benne a témát, amely érdekelheti az embereket. Ha az embernek megvan a nyitottsága, a kreativitása, bármiről írhat. Én szeretek a sportról írni, bár a tervezett második kötetemben kevesebb sportos anyag lesz.

Mi volt a másik kérdés? Miért a novella? Úgy érzem, ebben a műfajban tudom legjobban kifejezni magam. Sokan mondták, hogy a „Kapáslövés”-ben volt több olyan írás is, amiből simán lehetne kisregény vagy akár regény is. De én szeretek sűríteni, tömöríteni. Szeretek novellát írni. Ezen kívül azt is tudni kell, hogy számomra az írás nemcsak szellemi munka, hanem egyben fizikai is, hiszen csak két ujjal tudom leütni a billentyűket, és egy idő után még az ülés is megerőltető lesz. Viszont azt a pillanatot nagyon szeretem, amikor megszületik a végeredmény. Türelmetlenül várom, mikor kerít magába az érzés, kész lettem egy-egy történettel. Látod! Már azért sem regényezek, mert biztosan nem tudnék eltölteni 2-4 évet egyetlen regény megírásával.

E mellett szerintem nem könnyű novellát írni. Nem könnyű 8-10.000 karakterbe besűríteni egyetlen történetet úgy, hogy minden benne legyen, amit szeretnél. Én amúgy is szabadon értelmezem a novella műfajt, mivel van olyan történetem, amibe 35 év történését sűrítettem bele. Viszont nemcsak írni, de olvasni is szeretem a novellákat. Például Örkény egyperceseit… Mi kreativitás, micsoda élettapasztalat van bennük! Hatást kiváltani az olvasókból óriási dolog, ez a célom nekem is.

Említetted egy fél szóval, hogy újabb kötetet tervezel. Lehet valamit tudni róla? Mikorra várható a megjelenése?

Még nem tudom. Az igazság, hogy kicsit elkényelmesített az első kötetem sikere, fogadtatása. Nagyon sok leskiccelt anyagom van, több, mint amennyi kész írásom. Azokat fel kell dolgoznom, de a már említett körülmények miatt nem egyszerű. Igyekszem kicsit összekapni magam, és intenzíven beleállni az írásba. Amikor az első kötet jól teljesít, az nagy öröm, de ugyanakkor nagy terhet is jelent, mert a másodiktól is legalább ugyanazt a színvonalat várják. Az pedig nem olyan egyszerű.

Egyéb további tervek?

Persze, hogy vannak! Egyfelől el vagyok kényeztetve a szerető családom felől, és egy olyan gyönyörű helyen élünk, ahol nagyon jól érezzük magunkat. A hely egyszerűen megihlet, inspirál az írásra, úgyhogy még jó néhány írással kapcsolatos terv van a fejemben, melyek zöme novella, de van pár kisregény ötletem is. Szeretnék még jó néhány évig sportújságírást, médiaelemzést tanítani a fiataloknak. Nagyon jó hatással van rám, hogy fiatalok közt lehetek, velük foglalkozhatok. Emberekkel foglalkozni szerintem a világ egyik legnagyszerűbb dolga. És erre is a judo által éreztem rá.

Mint ilyen, milyen üzeneted lenne a fiatal judósoknak, gyerekeknek?

Mindenek előtt az, hogy ha egyszer valami oknál fogva bekerülnek egy dojo-ba, egy judo terembe és lehetőségük is adódik kipróbálni ezt a nagyszerű sportágat, akkor a Világ legjobb helyére kerültek. A megfelelő edzők, mesterek irányításával pedig egy olyan életélményt kaphatnak, ami az egész életükre kihatással lesz még akkor is, ha csak rövid ideig gyakorolják a judo-t. Fantasztikus fizikai és mentális állapotot, olyan erős stabilitást fognak kapni ettől a sporttól, ami egész életüket végig fogja kísérni. Ja, és nem mellesleg életre szóló barátokra is szert fognak tenni.

Zoli! Szoktál a judo-val álmodni?

A judo-ról, a judo-val álmodni jó. És igen szoktam. A balra comb még mindig megy …

Zolival való beszélgetésem után újra és újra arra a kérdésre jutottam, hogy mi is a valódi siker? Az érem csillogása? A dobogó legfelső foka? Vagy talán az a képesség, hogy a legnehezebb helyzetekből is új célokat építsünk, és másokat is inspiráljunk? Az ő története mindannyiunk számára üzenet: nem az számít, mit vesz el tőlünk az élet, hanem az, mit kezdünk azzal, ami megmarad.