Dr. Béres György, a judo válogatott egykori csapatorvosa és a sportsebészet kiemelkedő alakja, több évtizedes pályafutása alatt rengeteget tett a sportolók megőrzéséért és a sérülések kezeléséért. Az olimpiai élményektől kezdve a saját orvosi intézmény alapításáig, Dr. Béres története az elhivatottságról, kitartásról és a sport iránti mély szeretetről szól.

Kedves Főorvos Úr! Milyen szerepet játszott/játszik az Ön életében a sport?

Egész életemben fontos volt a mozgás. Gyerekkoromban úsztam, a kamasz éveimben öttusáztam, majd párbajtőr vívóként a korosztály vívó válogatottba kerültem. 21 éves koromban az egyetemi feladatok miatt lemondtam a válogatottságról, de az egyetem végéig elsőosztályú versenyzőként vívtam. Az utolsó vívó edzésre a diplomaosztás napján mentem, mert a szakmára koncentráltam ezért rendelkezésemre álló szabadidő csökkent. Később az „Aranyjelvényesek az olimpiára” mozgalom szervezője és aktív réészvevője lettem, majd triatlon versenyen indultam, marathóni futásokon vettem részt, síztem, rendszeresen futottam, de 78 évesen ma is napi 1 órát sportolok.

Mi inspirálta arra, hogy orvosi pályára lépjen, és ezen belül miért pont a traumatológia és a sportsebészet területét választotta?

Szívem szerint testnevelő lettem volna, de édesanyámnak azzal szerezhettem örömöt, hogy orvosegyetemre jelentkeztem. Egyetemista koromban a mentális betegségek gyógyítását választottam volna. Végzés után urológiára pályáztam, de sebészeti státuszt ajánlottak, ugyanakkor legjobb barátom ugyanabba a korházba jelentkezett sebészeti osztályra és urológiára kapott állást. Később a szakmai tevékenységem nagy részét a sportsebészet, általános sebészet töltötte ki és sebészeti szakvizsgát szereztem. 4 éves sebészeti gyakorlat után hívtak meg az ország akkor legjobb baleseti sebészetére, a Péterfy kórházban folyó kiemelkedő szakmai színvonal miatt választottam ezt a szakterületet.

Hogyan kapcsolódott össze az orvosi pályája a sporttal, különösen a judóval? 

1975-tól a női tornász válogatott, később a nűi junior röplabda válogatott orvosa voltam. 1980-ban hívtak meg a judó válogatotthoz vezető orvosnak. Korábban csak a televízióban találkoztam a cselgánccsal, de akkor még nem kötött le az a gyönyörű sportág.

Mi volt a legnagyobb kihívás a Magyar Cselgáncs Válogatott vezető orvosaként?

Beilleszkedni tőlem eltérő karakterű emberek közé, vigyázni a sport tisztaságára és megtanulni, hogy mikor nincs tovább és a küzdelmet fel kell adni.  A sportolók önfeláldozó emberek, nem törődnek az élsport késői következményeivel, kemények, szerethető karakterek. Nekem mindig nagy élmény volt, amikor én is ihletett állapotban segíthettem a mentális megerősítést. A Barcelonai olimpia sporotvosi pályám csúcsa volt. 

Hogyan hatottak a judósok speciális igényei, a sportsebészeti munkájára? Van olyan eset, amely különösen emlékezetes maradt?

 Baleseti sebészkén volt lehetőségem arra, hogy sérült sportolók ellátására folyamatosan és azonnal rendelkezésre álljak. A sérülések ebben a sportágban gyakoriak. Sok extrém helyzet adódott. A versenyeken – főleg sérülések esetén – az orvosi döntéseket azonnal meg kell hozni. Sok, mai tapasztalataim szerint vitatható, de eredményre vezető döntést hoztam.

A judo komoly fizikai és mentális terheléssel jár. Mennyire volt fontos a sportolók mentális állapotának figyelembevétele az orvosi munkában?

 Mentális támogatás nélkül sok versenyző nem jutott volna a csúcsra, másoknak, más mentális felépítésű versenyző a támogatást nem igényli, mert személyiségvonásai alkalmas arra, hogy segítség nélkül teljesítsenek. Úgy érzem, hogy amikor a sportolókkal kapcsolatos empátiám a csúcson volt, sokat segítettem a versenyen jelenlévő kedvezőtlen feszültség oldásában.

Több mint 20 évig volt a válogatott vezető orvosa. Hogyan látja, mennyiben változott ez idő alatt a sportorvoslás szerepe?

A szabályok, felkészülési folyamat változása a sportorvosi munkát is folyamatosan alakítja. A felkészülést kiszolgáló szakemberek közötti párbeszéd, edukáció ma már fejlettebb, mint korábban, amikor a „varázsló” sportorvos szakmai képzettsége, karaktere alapján kicsit misztikusabb pozíciót foglalt el. Ma már a keretorvos nem képes az összes szakterületen kiemelkedő szinten teljesíteni, ezért jó esetben csapatorvosi munkacsoport szervezésével, irányításával folyamatos információ gondozással dolgozik. A mentális felkészítést, fizikai állapotfelmérést, sportsebészet, rehabilitáció stb.összefogása szükségs. A szakmán belül a határterületek ismerete egyre fontosabb.

Mit jelentett Önnek az, hogy több olimpián részt vehetett az orvosi delegáció tagjaként? Hogyan működik a sportolók teljesítményét ilyen szintű versenyeken?

Én a bojkott olimpián vettem először részt nagy világversenyen: Mivel Los Angeles helyett Varsóba mentünk, a sportolók a helyszínt Los Varsónak, a formaruhákat pedig otthonkának hívták. Én abban az időben baleseti sebészként az az orvoslás árnyékos oldalán dolgoztam és nagy élmény volt az a csalódott világverseny, ahol csak a szocialista országok sportolói vettek részt. Szöul már igazi katarzis volt. Aki betegek között éli az élete nagyobb részét, az olimpiai faluban csodálkozik a sok egészséges, szép, formaruháját büszkén viselő fiatal láttán. Az ötödik olimpiámon már megszokott volt ez a forgatag, viszont a „szolgálat” súlya nem változott. Az ötödik olimpia után már leveszett bennem az a lelkesedés, ami hatékonnyá tett, ezért a csapatorvosi tevékenységet lezártam.

Mi volt a legemlékezetesebb verseny közbeni beavatkozása?

Amikor tatamin sikeres újraélesztést végeztem.

Milyen volt a kapcsolat az orvosi stáb és a sportolók között? Hogyan tudta fenntartani a bizalmat és a hitelességet?

Csak azokról a közösségekről mondok véleményt, melyekkel folyamatosan kapcsolatban voltam. Elmondhatom, hogy megszakítás nélkül tanultunk egymástól, ismertük egymás életét, családtagok voltunk és vagyunk. 25 éve adtam át a cselgáncs vezető orvosi feladatkorét, de az ott eltöltött 20 év alatt megismert sportolók nagy része változatlanul engem kér a sportsérüléssel vagy az élsporttal is összefüggő betegség gyógyítására. Több magyar és külföldi edző küldi hozzám az értékes tehetségű fiatalokat, akik sportsérülést szenvedtek.  Az idősebb cselgáncsosokat változatlanul gondozom. Az élsport, jelentős egészségügyi kockázat, ennek jele, hogy nagyszámú korábbi versenyzőnél nagyízületi protézis beültetésre volt szükség.

Volt kedvenc versenyzője?

Erre nem válaszolok, mert nem szeretnék megsérteni senkit, de csaknem egy tucat korábbi versenyzővel tartok kapcsoltot. Néhánnyal közülük nem csak akkor beszélek, találkozom, ha a segítségemre van szükségük.

Van olyan sportoló vagy csapat, aki különösen szoros szakmai kapcsolatot alakított ki a pályafutása során? Volt olyan, akinek a története különösen megérintette?

Minden sportoló vagy csapattal fenntartott kapcsolatom az együttműködésünk idején szorosnak nevezhető. Voltak különleges pillanatok, időszakok. közös élmények, de az érintettek megkérdezése nélkül ezekről nem beszélhetek. Jelenleg is szeretettel és odafigyeléssel gondozom a vak cselgáncsosokat és az ország különböző területein dolgozó edzőkkel is munkakapcsolatom van. A Paksi sportolók gyakran kérik a segítségemet, ezért az egyesülettel szerződéses jogviszonyban is vagyok.

Hogyan hatott a sportsebészeti tapasztalata az általános sebészeti és traumatológiai munkájára?

Az orvosi tekintélyem egy részét a sportsebészetnek köszönhetem. A tengerentúlon, amikor a gyógyításban elfoglalt helyzetemről beszéltem, a legtöbb ismerősöm szemében a legfontosabb elem az volt, hogy egy sportág országos vezető orvosa voltam. A betegeim egy része a megnevezésem mellé odabiggyesztette, hogy a „cselgáncs válogatott orvosa”.

Miben különböznek judósok számára gyakori sérülések más sportágak sportolói sérüléseitől?

 A judo sérülés szempontjából a veszélyes sportok közé tartozik. A cselgáncsedzésen, versenyen elszenvedett sérülések időnként inkább a baleseti sebészet rutinját, nem csupán a sportsebészet tárgyát képzik. Más sportágakban a törés, váll, nyak és fej sérülés, mellkas sérülés, boka és lábtörés ritkább.

Mi adta a motivációt 2003-ban egy saját intézmény létrehozásához?

 Pályám kezdete óta foglalkoztatott a fejlesztés, amely nem csak orvosi eljárásokra, műszerfejlesztésre vonatkozott. Fontos volt és mai fontos hogy egészségügyet szolgáló rendszerek optimalizálásán gondolkozzak. Rendszereztem azokat a nehézségeket, amelyek sok évvel ezelőtt a magyar egészségügyet jellemezték és 1989-ben kidolgoztam egy modellt, amely ezeket a nehézségeket kezelte. Az alapelvek nem változtak, de a megvalósításuk pénzügyi háttere hiányzott, ezért a fejlesztés megkezdésére vonatkozó döntést 13 évvel a kidolgozás után hoztam meg. Életművem jelentős része, hogy nagyszámú segítőkész partner bizalmát élveztem és Velük dolgozhattam együtt.

Mik voltak a legnagyobb kihívások a klinika nyitásával kapcsolatban?

Az elképzelésem alapelemei – 23 évvel ezelőtt – már az akkor megszokott rendszertől eltértek. A magántulajdonú intézetben megvalósuló közfinanszírozott fekvőbeteg ellátás bevezetése abban az időben csak a Varga Péter Pálnak és nekem sikerült. A hálapénz kivezetésével (2007!) olcsóbb és magasabb színtű szolgáltatást nyújthattunk, mint az állami kórházak, és a felszereltség színvonala is megfelelt az adott időszak követelményeinek, a beteg barátságos, összetartó, elkötelezett rendszert érzett. Sok szerencsés körülmény segített abban, hogy az elképzeléseim megvalósultak. Április 1. után 8 hónapos korszerűsítés után ismét a betegellátás szolgálatába áll a Tatai Sportsebészeti Központ, ahol a teljes szakdolgozói és orvosi munkacsoport folytatja a korábbi magas színvonalú munkáját.

Hogyan sikerült egyensúlyt teremtenie a sportsebészeti hivatás és a vezetői szerepei között, például a Kastélypark Klinika megszervezése és irányítása során?

Lemondtam minden olyan hivatalos kötelezettségről – például a judo válogatott vezető orvosi tisztségéről – amely a koncentrált orvosi és vezetői feladatoktól elvonhatott volna.

Sokfelé tanította az orvostudományt. A jelenlegi munkatársai között megtalálhatóak a régi tanítványai közül?

Egyetemi oktatói munkám alatt közel 30 orvosi szakdolgozat témavezetője voltam, tantermi és szakorvos képzésben felkért egyetemi előadásokat tartottam, kongresszusokat szerveztem, Magyar Arthroszkópos társaság elnöki munkáján kívül 45 éve rendszeresen fogadtam gyakorlati feladatkat tanuló kollégákat, de csak 2 munkatársam van, aki szakmai gyerekkora óta velem van.

Hogyan lett térdspecialista és miért pont a térdet választotta?

Munkába állásom után rövid idővel a Sportkórházban helyezkedtem el, ahol a térdsebészet volt a legfontosabb szakmai célpont.  Mire baleseti sebész lettem, már térd specialistának éreztem megam.

Nem hiányzik Önnek a régi pörgés? Hiszen rengeteget utazott a csapattal.

 A régi pörgés nem sokat csökkent, a sebészeti aktivitásomat megtartottam.  A sportolókkal már nem utazom és ezt a „pörgés” nem is hiányzik.

Ha egy tanácsot adhatna a fiatal orvosoknak, akik sportorvosként szeretnének dolgozni, mi lenne az?

Akkor válasszák ezt a szakterületet, ha elhivatottnak érzik magukat abban, hogy a sportot és sportolókat szolgálják, mert ez a feladatkör szolgálat. Aki nem érzi a választott sportág napi életét, az ne legyen keretorvos, csapat orvos, hanem sportorvosként tevékenykedjen valamely speciális szakterületen. Nagyon jó és hasznos sportorvos lehet aki csak a műtőben vagy az állapot felmérés, mentális felkészítés stb. területén végez kiemelkedő szakmai munkát.

Kedves Főorvos úr! Az Ön pályafutása példázza, hogy a sport és az orvostudomány határterületein való jártasság nemcsak szakmai, hanem személyes elköteleződést is igényel. Köszönöm, hogy megosztotta velünk történeteket és tapasztalatait. Kívánok Önnek minden jót a jövőre nézve, sikeres és egészséges éveket, még több elért célt!