A küzdősportok világában minden győzelemnek és vereségnek megvan a maga története, de van egy különleges kapcsolat, amely minden mérkőzést felülmúl: az apa és fia közötti kötelék. Mi történik azonban, amikor apa és fia is harcosok, és ahol a szülő nemcsak a család támasza, hanem a harcművészetek vezető edzője is? Az alábbi interjúban betekintést nyerhetünk egy ilyen rendkívüli családi kapcsolatba, ahol szeretetteljes támogatás és a közös szenvedély segíti a fiatal harcost, hogy felnőtté váljon. Durkó Zoli (8. dan Zen Bu Kan Kempo) és fia, Márk egy különleges szimbiózisban élik mindennapjaikat, egy olyan kötelékben, amely mind a sportot, mind a családot összekapcsolja.
Zoli! A közösségi média felületeiden látjuk, hogy a fiaddal együtt szoktatok versenyezni. Hogy és mikor kezdődött ez az egész?
A nagyobbik fiam Márk gyakorlatilag beleszületett a küzdősportba. Én tíz éves korom óta edzek, és versenyzek Zen Bu Kan Kempo Karate sportot. A feleségem, amikor megismertem tudta, hogy nekem a küzdő sport a második életem. Szinte minden versenyre elkísért és bíztatott, szurkolt a versenyeken. A mikor a Márk megszületett, akkor alig telt el három hónap és ugyanúgy jött a feleségem a versenyeimre, immár az ölében a Márkkal. A nagyfiam úgy nőtt fel, hogy az apja küzd, harcol, vagy adott esetben forma gyakorlatozik a páston. Természetesen minden edzésen is ott volt a családom. Aztán ahogy a már egyre nagyobb lett elkezdett mászni, aztán járni és edzésen, amíg én tartottam a nagyobbaknak az oktatást ő játszott a tatamin, felmászott mindenhová, futkározott. Láttam rajta, hogy nagyon jól érzi magát az edzésen. A kezdetektől szívta magába a Harcművészet az edzőterem hangulatát. A nyári edzőtáborokba mindig eljöttek a feleségem és a fiam is. Amikor kicsi volt, akkor ugyanúgy ott nézte az edzéseket. Volt olyan, hogy a feleségem babkocsival odatolta az edzés helye mellé a Márkot ős pedig a babakocsiból nézte végig, ahogy apa edzést tart.
Mikor kezdett Márk edzeni?
Két éves kora körül vettünk neki egy kis karate ruhát. A karate ruhába már beállt az edzés elején a sorba és onnantól fogva már részt vett a bemelegítésben. Arra figyeltem, hogy engedtem játszani, ha ahhoz volt kedve. De azért a technikákat is tanítottam neki. Egy kisgyermeknél nagyon fontos, hogy játszva tanulja meg a mozgásformákat és játékosan haladjon előre. Ez egy kicsit nehéz volt, mert én felnőtteknek és kamaszoknak tartottam edzést. De arra mindig figyeltem, hogy a Márk tudjon edzés közben játszani. Volt, hogy a felnőtt tanítványaimmal játszottunk vele. Például volt egy olyan bemelegítő gyakorlat mely során a ketten voltak párban és az egyiknek el kellett dobni egy bokszkesztyűt a terem másik végébe, a társnak pedig azt futva vissza kellett hoznia. A Márknak rendkívül tetszett, hogy az egyik felnőtt 100 kg-os tanítványomat ő futtatta meg és dobálta neki el a kesztyűt. Az évek során egyre kevesebb volt a játék és egyre több az edzés. Szép lassan fokozatosan belejött.
Szerinted fontos, hogy a szülő erőltesse a gyereknek sportot?
Én mindig azt szoktam mondani, hogy a jó példáról nem beszélni kell, hanem mutatni. Én hiszek benne, hogy a legfontosabbak azok a dolgok, amiket a gyerek lát. Én soha nem erőltettem a fiamnak, hogy neki Kempo-t kell csinálni. Sőt mindig erősítettem benne, hogy találja meg a saját útját. Sok szülő ott rontja el, hogy azt gondolja az ő útja a gyereke útja. Pedig a gyerekem nem én vagyok. Azt mindig hangsúlyoztam neki, hogy a sport nagyon fontos. Ezt folyamatosan látta is, hogy én gyakorlatilag mindennap edzek. Azt is láttam, hogy szeret Kempo edzésen lenni. De azt mindig kiemeltem és mondtam is neki, hogy semmilyen elvárásom nincs felé. Ha abbahagyja a Kempo-t, akkor is ugyanúgy szeretem, akkor sem lesz kevesebb a szemembe. Nem akartam, hogy egyfajta megfelelési kényszer legyen benne. Volt időszak, amikor elmondta, hogy nagyon szeretne focizni. Természetesen támogattam ebben. Csinálta a Kempo-t, de közben elkezdett focizni. Hoztam, vittem fociedzésre, foci meccsekre. Szurkoltam neki a meccsein. Aztán valahogy viszonylag hamar abbahagyta a focit és még intenzívebben csinálta a Kempo-t. Azt gondolom, a sport fontosságára fel kell hívni a gyerek figyelmét, de erőltetni soha nem szabad semmit.
Szerinted milyen sportoló a fiad?
Elképesztőn kemény harcos. Fizikálisan és mentálisan egy igazi versenyző alkat. Soha nem láttam rajta, hogy megrettent volna bármilyen ellenfél ellen. Rendkívül hideg fejjel és okosan tud küzdeni. Minél keményebb a küzdelem ő annál keményebben áll bele. Nagyon sokszor vissza kell fognom, mert bár 13 éves, a legkeményebb full contact (teljes erejű) küzdelmekben akar részt venni. Természetesen ezt nem engedem, de a Kempo szabály rendszer sem teszi ezt lehetővé. Mindig mondom neki, hogy egy fejlődésben lévő szervezetet okosan, fokozatosan szabad csak terhelni. Ráér ő még olyan küzdelmeket vívni, ahol kiütés is lehet. Most kamaszodik, tombolnak benne a hormonok és természetes ez a hozzá állása. De itt vagyok én, aki tudja, hogy mikor mit lehet. Szerencsére megfogadja a tanácsaimat. Márk egy nagyszerű versenyző. Sokra viheti. Én nagyon fontosnak tartom a fokozatosságot. Őt is így építem fel. Már pici gyerek kora óta odafigyelek arra, hogy nagyon fokozatosan kapja a terhelést. Mindig azt szoktam neki mondani, hogy hetvenéves korunkban is edzeni akarunk. Azt pedig nem lehet úgy, hogy egy ember húsz éves korára tönkre hajtja magát és szétütteti magát. Nagy lehetőségek vannak a Márkban és rendkívül tehetséges. Arra is felkészítem, hogy majd lesznek az életben olyan helyzetek, amikor nem biztos, hogy fog tudni olyan sokat és olyan intenzíven edzeni, munka, párkapcsolat, család stb. De majd olyankor is sportoljon és maradjon kapcsolatban a sporttal. Aztán eljön, amikor ismét mehet teljes intenzíven az edzés. Én úgy gondolom, hogy a sport által az életre készítem fel a fiamat. Ernest Hemingway mondta:
„A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni! A sport tehát mindenre megtanít!”
Természetesen, ha a fiam profi versenyző akar lenni, akkor abban is támogatom és segítem. De mindig mondom neki, hogy egy sportoló életében az aktív versenyzői időszak elég rövid. Mondjuk tíz év. Ritka az olyan versenyző, mint én, aki közel 35 éve versenyzek. A mai napig igaz már „csak” veterán kategóriában. Mondjuk a veterán kategóriák néha sokkal keményebbek, mint a fiatalok kategóriái. A lényeg, hogy ösztönzöm a fiamat, hogy tanuljon és tanuljon és legyen egy olyan szakmája vagy képzettsége, amiből akkor is meg tud élni, ha a sportból már nem.
Milyen érzés együtt versenyezni a gyermekeddel?
Fantasztikus! Van, amikor csak neki van versenye és van, amikor csak nekem. Amikor csak neki van, akkor én természetesen elkísérem és támogatom, amikor csak nekem van, akkor pedig ő is el szokott kísérni. És a nagyobb világversenyeken általában ő indul egyik nap én pedig a következő nap. 2022-ben Portugáliában volt egy Világbajnokság. WAC (Wold All Style) elnevezésű világverseny. Oda elvittem magammal a Márkot. Tizenegy éves volt. Ő szombaton versenyzett én vasárnap. Elképesztőt küzdött. Indult technikai versenyszámokban és földharcban. Földharcban Portugál volt az ellenfele és a bírók is. Mondtam neki, hogy ha itt nyerni akar, akkor mindent bele kell adnia. Elindult a meccs. Nagyon döntetlen szaga volt a meccsnek. Vége lett a küzdelemnek és döntetlent hirdettek. Odajött a sarokba hozzám fél perc pihenőre. Annyira fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Mondtam neki, hogy nagyon büszke vagyok rá, és ha akarja, feladhatjuk. Azt mondta, hogy nem azért jött ki külföldre, versenyre, hogy feladja. Elindult a küzdelem és valami emberfeletti módon hajtott. Hihetetlen volt. Pontozással megnyerte. Sírva fakadtam a boldogságtól. Én is nyertem másnap földharcban, az én kategóriámban. Mindketten Világbajnokok lettünk a saját kategóriánkban. Két Durkó a világ tetején. Az érzés hihetetlen egy apának.
Amikor szembe jut, hogy ott voltam, amikor született és pici baba korában ringattam. Most meg ott látom, ahogy harcol. 2024-ben rendeztek Írországban Dublinban egy fiataloknak megrendezett MMA (Mixed Martial Arts) nemzetközi versenyt. Rendes MMA bírókkal, ketrecben stb. Természetesen ez egy nagyon biztonságos szabály rendszer. Nem lehet fejre ütni és a földön is nagyon figyelnek a versenyzőkre, hogy ne legyen sérülés. Kiutaztunk Dublinba és bár sokkal rutinosabbak voltak az ellenfelei a Márk Bronzérmet szerzett. Hihetetlen érzés volt látni, ahogy a Márk MMA szabályrendszerben küzd. Amikor látom, hogy éveken át tanítom, oktatom és mennyire ügyes és kemény harcos lett belőle az nagyon felemelő érzés tud lenni.
Nem félted, hogy megsérül?
Én nagyon hiszek abban, hogy minden verseny edzésen dől el. A legfontosabbnak a védekezést tartom. Erre nagy hangsúly fektetünk. Ha a felkészülés jól sikerült, akkor minimális a sérülés veszély. Én soha nem engedek harcolni úgy versenyzőt, hogy nincs megfelelően felkészülve. Ha bármi aggályom van, akkor nem engedem indulni a Márkot. Volt olyan, hogy a súlycsoportjában nem volt ellenfél, csak tíz kg-al nehezebb. Nem engedtem indulni, mert semmi értelme belehajszolni egy olyan mérkőzésbe, amiben eleve hátránnyal indul. Hatalmas felelőssége van egy edzőnek, egy apának. Mindig fel kell tudni ismerni az olyan helyzeteket, ami akár veszélyes is lehet a versenyzőnek. Volt egy nemzetközi verseny. Idegen szövetség, idegen helyszín, más szabály rendszer, de Márk mondta, hogy mindenképpen el akar indulni. Az ilyen idegen szabály rendszereken való indulás mindig nehezebb. Én rengeteg ilyen versenyen indultam. Mások a bírók, más a környezet. Mint említettem, a tizenhárom éveseknek csak olyan szabályrendszer van, amiken nem lehet nagyot ütni. De és itt ezen van a hangsúly, a birokon nagyon sok múlik. Idegen bíróknak szándékosan vagy nem szándékosan nem mindig egyértelmű, hogy mi a nagy erejű ütés és rúgás és mi nem az. Így én úgy készítettem fel a Márkot, hogy benne lehet majd az is a versenyben, hogy a bíró nem kontrollálja annyira a versenyzőket. Így is történt. A Márk három meccset játszott. Már az első ellenfél is neki ugrott. A bíró nem nagyon szólt közbe. De mi erre készültünk így nem lepett meg bennünket a dolog. A Márk megverte két ellenfelelét és a döntőben nagyon szoros meccsen kikapott pontozással. Ezüstérmes lett. A felkészülésünknek köszönhetően teljesen biztonságban volt. Szóval, ha bármi aggályom van, akkor nem engedem indulni, ha pedig elindul egy versenyen, akkor tökéletes felkészítem rá.
Nem félsz, ha jobb lesz, mint te?
Remélem, hogy jobb lesz. Hamarosan tizennégy éves lesz. Öt centiméterrel magasabb, mint én. Nagyon sokat szoktam vele sparringolni (küzdeni) állóharcban is és földharcban is. Álló harcban megmondom, őszintén nagyon kell figyelnem, hogy küzdök ellene. Egyrészt nagyon keményeket üt és rúg, másrészt kivételes képessége van ahhoz, hogy felismerje, amikor az ember hibázik, rést hagy stb. Azonnal kihasználja. Nagyon jól tud alkalmazkodni az ellenfél küzdő stílusához harc közben. Elképesztő jó agya van a küzdelemhez. Földharcban elkapom és lekopogtatom, de állóharcban azért nagy meccseket szoktunk nyomni. Egyébként minden edzőnek, apának az a célja, hogy jobb legyen a tanítványa, mint ő. Legalábbis nekem ez a célom. Ha így lesz, annak nagyon fogok örülni.
Szerinted jó dolog, hogy te, mint az apja vagy egyben az edzője is?
Ezen már én is gondolkodtam. Egyrész a fejlődése szempontjából szerintem nagyon jó. Az én több mint 44 éves harcművészeti, küzdősport tapasztalatommal sok olyan dolgot tudok neki tanítani, amit más edző nem. Ismerem az erősségeit, a gyengéit. Tudom, hogyan lehet őt motiválni, tudom, mikor hogyan kell vele foglalkozni.
Másrészt nem nagyon lehet szét választani, hogy én vagyok az edzője és egyben az édesapja is. Én ezt igyekszem szétválasztani, de ő nem mindig tudja. Egy kicsit hajlamosabb a fegyelmezetlenségre. Főleg most, hogy kamaszodik. De kezelem a dolgot és hallgat rám. Márk különleges egyéniség, különleges adottságokkal és lelkialkattal. Szerintem más edző nem tudná, hogyan kell vele foglalkozni és bánni. Szoktam is neki mondani, hogy jobban ismerem, mint ő saját magát. Én nagyon élvezem minden pillanatát a közös edzéseknek, felkészüléseknek és közös versenyzésnek. És nagyon fontos, hogy én a verseny minden részletét megbeszélem a Márkkal. Már előtte a közös felkészüléskor megbeszéljük, hogy mi várható a versenyen, milyen ellenfelekre lehet számítani, hogyan készüljünk. Az eredményt is megbeszéljük. Én mindig mondom a Márknak, hogy a sportban nincs olyan, hogy sikertelenség. Odamegyünk a versenyre, jó érezzük magunkat. Soha nem hagyom, hogy nyomás legyen rajta. Nem számít, hogy hányadik lesz, vagy milyen érmet szerez. Érezze jól magát, küzdjön becsületesen, tisztelje az ellenfelét, hozza ki magából a maximumot. Ha pedig érem a jutalom, az egy külön jó dolog.
Mit tanácsolsz más szülőknek? Eddzenek, versenyezzenek együtt a gyerekükkel?
A közös edzések, közös versenyzések olyan fantasztikus közös élményeket adnak, amit semmi más nem tud pótolni. Amikor látom a gyerekemet felnőni és látom, hogy pici gyerekből egy kész férfi lesz, aki megállja a helyét az életben, a küzdőtéren azt nem lehet szavakban leírni. Ahogy viszi tovább a tudást, amit átadok neki. Megtanítja majd az ő gyerekének és így tovább és így tovább. Az életnek ez az értelme. A sport által közelebb kerülünk egymáshoz. A közös sport sokkal több, mint csak egy közös program. Semmi nem helyettesítheti. Minden szülőnek ajánlom, hogy minél többet sportoljanak együtt a gyermekükkel. Külföldön már nagyon elterjedt a családi edzés. Az edző csak a családnak tart edzést. Apuka, anyuka két gyerek. Ez egy fantasztikus dolog. Csak ajánlani tudom. Mi, amikor a Márkkal elmegyünk, versenyre utána napokig beszéljük a versenyen történt eseményeket. Elemezzük, átbeszéljük, újra éljük. Egy ilyen közös versenyzés rendkívüli módon összekovácsolja a családot. Hihetetlen energiák szabadulnak fel. A közös versenyzés olyan egymás iránti törődést generál, ami mindennél erősebb. És ez oda-vissza megy. Amikort én versenyzek a Márk áll mögöttem és ő szurkol nekem. Hatalmas erőt és energiát adunk egymásnak. Őszintén javaslom minden szülőnek sportágtól függetlenül, hogy eddzen együtt a gyermekével, és ha lehetősége van, versenyezzen is együtt a gyermekével.
Az interjú végéhez érve szeretném megköszönni beszélgetőpartneremnek, hogy megosztotta velünk gondolatait, tapasztalatait és hitvallását a harcművészetről. Remélem, hogy az olvasók is inspirálónak találták a beszélgetést, és merítenek belőle motivációt saját útjukhoz, legyen szó edzésről, tanításról vagy az élet más területeiről. A harcművészet lényege a folyamatos fejlődés és az önmagunkkal való küzdelem, és bízom benne, hogy ez az interjú hozzájárult ehhez a szemlélethez. Köszönöm, hogy velünk tartottatok, és várlak titeket a következő beszélgetésre is!
