Első rész: az őskortól az ókorig
II.
A sumér mellett az egyiptomiak is rendelkeztek írásos emlékekkel, például hieroglifákkal és a fáraók sírkamráiban található domborművekkel, amelyek bemutatják a harci technikákat és a fegyverek használatát. Az egyiptomi hieroglifák és festmények, amelyek kb. Kr.e. 1500 körüli időszakból származnak, szintén jelentős információkat nyújtanak az ősi harci formákról és technikákról, valamint jellegzetes fegyverekről. Az ősi Egyiptomban a harcművészetek és a katonai technikák természetesen szoros kapcsolatban álltak egymással. Az egyiptomiak harci formációkat (pl. zárt sorokat vagy harci kocsik által kialakított védelmi vonalakat) és számos fegyvert használtak, amelyek igen hatékonyak voltak a harctéren. Ma is ismert ókori egyiptomi kard a khopesh, jellegzetes, ívelt éle miatt különösen hatékony volt közelharcban, a sereth, amely tulajdonságainak köszönhetően szintén kiváló volt közelharca, de ugyancsak ismerték és használták a dárdákat, íjakat (híresek voltak az egyiptomi íjászok), bárdokat és harci kalapácsokat. Bár az egyiptomiakról nem maradt fenn olyan finom és részletes dokumentáció, mint a későbbi harcművészeti iskolákról például Kínában, a sírfestmények és reliefek alapján tudjuk, hogy foglalkoztak pusztakezes harci technikákkal is. A harci technikáik között szerepeltek ütő és rúgó mozdulatok, illetve fogások, amelyeket a katonai edzések, kiképzések során gyakoroltak. Az egyiptomiak valószínűleg harci játékokat is játszottak, amelyek szimulálhatták a közelharcot és hozzájárultak a harci készségek fejlesztéséhez. Ezek a játékok nemcsak szórakoztatóak voltak, hanem lehetőséget adtak a harcosoknak a technikák gyakorlására és finomítására, akárcsak később Európában, Kínában, Japánban, avagy a mai versenysportok világában. Itt már magasabb szinten beszélhetünk harcművészetekről, sok tekintetben tartalmaz közös vonásokat az ősi egyiptomi katonai életvitel és edzésmódszer a mai professzionális harcművészeteknél tapasztaltakhoz.
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol az első igazán elfogadható, kifejezetten harcművészeti rendszerek leírását adó feljegyzéseket megemlíthetem, amelyek Kínából származnak, amit később majd az ókori görög, római és indiai képzés leírása követ majd. Kínában a különböző harcművészeti ágak és stílusok sokszínű technikákkal rendelkeztek, amelyek évszázadokon keresztül fejlődtek. Az első írásos dokumentumok a Csou-dinasztia (Kr.e. 1046-256) idejéből származnak. Szun-ce (Kr.e. 544-496) ókori kínai filozófus A háború művészete című híres művében részletesen tárgyalja a katonai stratégiákat és taktikákat, amelyek a harcművészetek fejlődésére is hatással voltak, illetve ezt megelőzően már korábbi költeményekben, írásokban is találunk utalásokat. Ezt követte a szintén Csou-dinasztia idején keletkezett Lü Buwei által írt történelmi beszámoló részletes információkat tartalmaz a korabeli társadalomról, beleértve a katonai és harci technikákat. A harcművészetek fejlődése és rendszerezése azonban csak a későbbi időszakokban, különösen a Han-dinasztia (Kr.e. 206 – Kr.u. 220) alatt vált egyre világosabbá, a ma is ismert iskolák, módszerek pedig majd a V. és VI. századtól kezdődően jelennek meg, ezekről azonban a következő cikkben fogok említést tenni.
Kínával egyazon időben Európában is virágzott a harci tudomány, valamint élénken fejlődtek a harcművészetek, vagy inkább küzdősportok. Az ókori görög kultúra sajátja volt a harc és a testmozgás, hiszen ki ne hallott volna a spártai és athéni katonákról, a hoplitákról és a híres-neves görög falanxról? De ami érdekesebb most számunkra a fejlett katonai stratégiák és fegyverek mellett, az a tény, hogy a görögök csúcsra vitték a korabeli világban a küzdősportok művelését a katonai képzésben, sőt, letették a versenysport alapjait azzal, hogy megrendezték az ókori olimpiákat, valamint olyan ókori rendezvényeket, mint a pythiai, isthmusi és nemeai játékok. Noha a görögök kiváló filozófusokkal rendelkeztek, itt még nem volt szerves része a küzdősportoknak a filozófiai tartalom. Az első feljegyzett ókori olimpián (Kr.e. 776) már találkozhatunk olyan küzdősportokkal, mint az ökölvívás és a birkózás, illetve jellemzővé vált a korriga (teljes páncélzattal vívott harc) és a pankráció ókori formájának a gyakorlása is, ami nagyjából az ökölvívás és a birkózás keveréke volt. A görögök kiválóan tudtak vívni is, hiszen erre a tudásukra a háborúk idején nagy szükségük volt. Általánosan érvényes igazság, hogy ezeknek a küzdősportoknak nem voltak túl szigorú, leszabályozott keretei, olykor előfordultak súlyos sérülések és halálesetek is. Egy ilyen, ma már szabálytalannak számító esetről szóló anekdotát Plutarkhosz ókori történetíró jegyzett le, méghozzá a neves államférfi és hadvezér Alkibiadészről írott művében. A történet szerint a hadvezér az athéni gümnaszionban nem átallott küzdelem közben megharapni ellenfelét. Az ökölvívás és birkózás a mai napig fontos olimpiai sportág, a pankrációnak is van modern, az ókoritól eltérő változata, tehát a görög hatás nem csak az ókorban és a középkorban érvényesült Európában (például a lovagi nevelésben), hanem most is maradandó erővel bír.
A görögök mellett és őket meghaladva egy nagy birodalom emelkedett fel a történelem viharában, méghozzá a Római Birodalom. Az antik világ talán legütőképesebb hadseregével rendelkező rómaiak kiválóak voltak a hadművészetben és a harcművészetben egyaránt. Egy római légiósnál aligha voltak jobban kiképzett katonák, egy veterán tapasztalata képessé tette őt akár a római arénában is komoly pénzkeresetre, ha már leszerelt, de testőrként is bármikor megállta a helyét a legzordabb körülmények között és a legfélelmetesebb ellenfelekkel szemben is. Akárcsak a makedónok (akikről most nem ejtek szót, bár jelentős birodalommá fejlődtek Nagy Sándor idején), a rómaiak is jellemzően tovább vitték a görög hagyományokat a harci kiképzésben, az ökölharc és a különböző fogások részét képezték a kiképzésüknek. Egy római légiós kiválóan forgatta a kardját, a gladius-t, ami a Kr.e. IV. századtól vált általánossá és a gladiátorok is használták, valamint remekül bánt a légiósok hajító dárdájával, a pilum-mal is, aminek hossza nagyjából 2 méter lehetett, így viszonylagos közelharcra is remek fegyvernek bizonyult. A korai időszakban jellemző fegyver volt egy hosszabb lándzsa, a hasta használata, illetve említésre méltó még a spatha, ami egy későbbi időkben használt hosszabb kard volt. Jellegzetes páncélt, sisakot, valamint pajzsot is használtak, amely alkalmas volt a test nagy felületének a védelmére és megkönnyítette a különböző harci formációkban való sikeres együttműködést, amely a nagy menettávok megtételére való szoktatás mellett a kiképzés talán legfontosabb része volt. A katonák számos alakzatot ismertek és kiválóan mozogtak együtt bármely általuk ismert formációban, hiszen addig gyakoroltatták velük azokat, ameddig nem váltak képessé a legnagyobb gyorsasággal és hatékonysággal az alakzatok felvételére és alkalmazására. A rómaiak magukba szívták a kor valamennyi harcművészeti eredményét és technikai tudását, ostromgépeket és más harcászati eszközöket is nagy hatékonysággal használtak.
A katonákat nem csupán a harcra, hanem gondolkodni is megtanították. Persze a legfontosabb a hatékonyság és a parancsok teljesítése, a feltétlen hűség és engedelmesség volt. Sikeresen hódították meg a világ egy jelentős részét és képesek voltak fenntartani a birodalom rendjét évszázadokon keresztül. A légionáriusok mellett igazán nagy hírnévre tehettek szert a gladiátorok is. Rómának volt néhány kiemelten híres iskolája, ahol a legjobbakat képezték. Egy gladiátor nagyjából olyan volt, mint ma egy képzett ringharcos vagy egy ketrecharcos küzdősportoló, akinek nem csupán az a célja, hogy győzzön, hanem az is, hogy mindezt akár elegánsan, szórakoztatóan tegye. Egyesek közülük kifinomult módon tudtak bánni a hálóval, szúró-, vágó- és zúzófegyverekkel, pajzsokkal és még számos más eszközzel, jók voltak az ökölharcban és ismertek különbféle fogásokat, amelyekkel fojtani, feszíteni, szorítani lehetetett, valamint földre tudták vinni az ellenfelüket. Kiálltak bárki ellen és nem riadtak vissza adott esetben az állatokkal való viaskodástól sem. A legjobb iskolákban megtanították nekik a test sérülékeny pontjainak támadását, a bénító és gyilkoló technikákat. Ehhez hasonlót a távol-keleti harcművészetekben is láthatunk, de ott még magasabb szinten foglalkoztak a test érzékeny pontjaival mind a gyógyítás (pl. akupunktúra), mind a károkozás, támadás szemszögéből. A gladiátoroknak több fajtája létezett, akik speciális képzést kaptak harcmodoruknak megfelelően, akárcsak később a távol-keleti harcművészetekben a különböző stílusok és iskolák képviselői. Néhány példa a gladiátorok típusaira:
- Murmillo: nehéz páncélzatú gladiátor, nagy kerek pajzzsal és egy gladius-szal. Általában vastag sisakot viselt, amelynek jellegzetessége volt a „halas” díszítés.
- Retiarius: talán a legkülönlegesebb gladiátorok egyike, aki hálót, háromágú szigonyt és egy rövid kardot használt. Fő célja az volt, hogy a távolból támadjon és elkerülje a közvetlen ütközetet, hiszen ott a fegyvere előnytelennek bizonyult, teljes páncélzat híján pedig nem sok dolog volt a testén, ami megvédte például a gladius csapásaitól.
- Secutor: erőteljesen páncélozott gladiátor, aki gyakran a retiarius-szal harcolt. Kisebb, simább sisakot viselt, ami a látómezőjét korlátozta, így a gyors támadásokra összpontosított.
- Thraex: szintén nehéz páncélzatban küzdő gladiátor, aki egy különleges, ívelt pajzzsal és egy rövid karddal rendelkezett. Gyakran volt a harcokban gyors és agresszív, támadásra nem csak a kardját, de adott esetben a pajzsát is használhatta.
- Dimachaerus: két gladius-t használt, mindkét kezében egy-egy fegyverrel. Harcmodora ügyességre és gyors mozgásra épült.
- Hoplomachus: páncélozott harcos, aki egy kerek pajzzsal és egy hosszú lándzsával küzdött. Harcmodora a távolság megtartására és a gyors támadásokra épült.
- Essedarius: kocsis gladiátor, aki harci szekérről küzdött, és gyakran kézi fegyverekkel támadott. Ez a típus ritkábban szerepelt a hagyományos arénákban, de a különleges bemutatók alkalmával gyakori szereplő volt.
- Saggitarius: íjászként harcolt, távolról támadva az ellenfeleit.
A rómaiaknál tehát egyértelműen beszélhetünk harcművészetről. A légiók hatékonysága és ereje, a gladiátorok kiképzésének kifinomultsága jelentős mértékben hatott a későbbi korokra, valamint felejthetetlenné, legendássá tette a birodalmat a történelemben.
Folytatjuk
Dr. Spalovszky Csaba
