Tavaly kevesebb gyermek született Magyarországon, mint valaha. Pedig pénz már van hozzá – vajon az nem elég? A házasság hetében fogjuk meg egymás kezét és merítsünk új erőt!
Adókedvezmények, lakhatási támogatások, anyasági, családi és egyéb, gyermekek után járó juttatások sokaságát dolgozták ki. Intézményrendszereket építenek, korszerűsítenek. Mindent megtesznek, ami az állami szabályozás szintjén és pénzzel megtehető. Ez valamekkora mértékben emelte is a gyermekvállalási kedvet, de vajon, mi van a lelkiekkel?

Induljunk ki abból, hogy miből lesz házasság, hogy mikor születik gyerek? A házasságok ma is – mint mindig – úgy köttetnek, hogy a menyasszony és a vőlegény holtig tartó hűséget ígér, és a párok zöme úgy is gondolja, hogy nekik ez sikerülni fog a rossz válási statisztikák ellenére. Az viszont egészen biztos, hogy olyan házasság nem köttetik, amelyiket a felek eleve 6-7 évre terveznek. Ám ha eleve így mennének bele, akkor abban nem születne gyerek. Ki szülne, vagy férfiként ki nemzene olyan gyermeket, akiről már fogantatása pillanatában tudja, hogy el fogja hagyni? Azt hiszem, alapszabályként kimondhatjuk, hogy gyermekek akkor születnek, amikor a szülőpár hisz a holtomiglan-holtodiglan ígéretében.
De honnan is lenne meg ez a hit. Már évtizedek óta zajló tendencia, hogy a családok többsége szétesik. A házasságot tervezőknek vagy a saját szülei váltak el, vagy a legközelebbi barátaik hányattatását nézték végig. Kimondhatjuk, hogy ma már a társadalom többsége a válások által súlyosan traumatizált emberekből áll. Egy egész nemzedék hite veszett el az elmúlt 30 évben.

Ha ott legbelül nem hiszünk abban, hogy a házastársunkkal együtt tudjuk felnevelni a gyermekeinket, ha felmerül a lehetősége, hogy mi is jó eséllyel elválhatunk, el kell hagynunk gyermekeinket, akkor mi táplálja a családalapítás vágyát? Csoda, ha oly sokan tologatják, halogatják, kutyát nevelnek, madarat gondoznak és fákat mentenek meg egy emberi élet vállalása helyett?
Most a házasság hetében tűzzük célul: adjuk vissza a fiatalok hitét a házasságban! És ezt a hitet csak akkor tudjuk visszaállítani, ha külön, ezt célul tűzzük, állami és egyéni szinten egyaránt! Ha megalkotjuk az ehhez szükséges programokat és eszközöket! belátva azt, hogy hitet adni egészen más, mint pénzt adni a családhoz. Csakis az anyagi és a hit együtt teremt gyarapodást, családot, életet!

Ebben a munkában különösen fontos összefogni az elváltak sokaságával. Láttatni kell, hogy nem törvényszerű a bukás. Elkerülhető. Ehhez viszont a saját felmentésük és a másik hibáztatása helyett be kellene vallani, tanítani kellene a tévedéseinket. Tudatosítani kellene a szülőkben, a tudósokban, újságírókban, sztárpszichológusokban, médiaszemélyiségekben, hogy az ő dolguk nem az elváltak felmentése és annak igazolása, hogy valójában ez egy természetes jelenség. Mindannyiunk dolga az, hogy őszintén feltárjuk a szüleink, nagyszüleink hibáit és a saját tévedéseinket, ami a felnőtté válásunk, a terhelhetőségünk, a párválasztásunk, a hiú ábrándjaink és a homokba dugott fejünk körül keresendő. A társadalmi eszközök mellett mi, személyesen mi vagyunk azok, akik visszaadhatjuk ezt a hitet!
Meg kell mutassuk, hogy a fősodorbeli propaganda ellenére nem csak megszürkült, kiégett, depressziós és kilátástalan kitartás lehetséges férfi és nő között. Ahol minden vitának, veszekedésnek nem önös, hanem jövőt építő célja van. Mert a tökéletes házasságot nem két ember tökéletes összeillésén múlik, hanem azon, hogy két tökéletlen semmi módon nem adja fel.