Drága Olvasó, annyi szép, egzotikus képet, történetet láttunk, olvastunk már Japánról, azt gondolom foglalkozhatunk egy kicsit a múlt sötét oldalával is. Napjaink híradásaiban rendszeresen szerepelnek az öngyilkos merénylők, az önmegsemmisítő programozott és/vagy irányított robbanó eszközök. Ezekre a hatásvadász hírszerkesztők szeretik rábiggyeszteni a kamikaze jelzőt, holott ez így nem igaz. Hogy miért arra később visszatérünk. Kezdjük egy kis történelemmel…
A Dzsingisz kán alapította Mongol Birodalom elképesztő sebességgel hódította meg mondhatni a fél világot. A lovasnomád etnikum elitje rendkívül ügyesen használta fel a leigázott népek mesterségbeli tudását, szakembereiket saját szolgálatába állította, ezzel pedig a világ akkori leghatalmasabb és legütőképesebb haderejét szervezte meg. Így amikor a XIII. század második felében a mongol flotta Japán ellen indult, a szigetország élethalálharcra készült. A császár utasította a sintoista templomokat, hogy imádkozzanak a győzelemért, és mintha valóban a természetfeletti lépett volna közbe: a mongol inváziós flottára kemény tájfun csapott le, ráadásul az év azon szakaszában, amikor nem voltak jellemzőek a viharok. Természetesen a sintoista papság fennen hirdette, hogy az ő közbenjárásukra mentették meg a kamik (az istenek) Japánt azzal, hogy pusztító vihart (kaze) küldtek a mongol flottára.
A vihar valóban hatalmas károkat okozott a hódítóknak, de Japánt nem az időjárás, hanem sokkal inkább katonáinak elszántsága mentette meg a mongol uralomtól. A kamikaze gondolatisága azonban tovább élt, és amikor Meidzsi (születési neve Mucuhito) császár a sógunok uralmával leszámolva államvallássá tette a sintoizmust, még szintet is lépett. Általánossá vált a vélekedés, miszerint Japán az istenek országa, óvó karjaik oltalmában állva gyakorlatilag nem érheti baj.
Itt álljunk meg egy pillanatra. A Meidzsi-reformok szimbolikus vezéregyénisége maga Meidzsi császár volt. A restauráció véget vetett a Tokugava-sógunátus több mint két és fél évszázados uralmának. Az ötcikkelyes eskü, amely az új kormányzat természetét határozta meg, megszüntette a feudalizmust és új, modern kormányzatot hirdetett ki. Bár megalakult a parlament, nem volt jelentős hatalma: az igazi erőt azok a daimjók – főurak – és szamurájok birtokolták, akik a restaurációt vezették. A császári székhely Kiotó helyett a Tokió nevet felvevő Edó lett. A tizenöt évesen a Krizantém-trónra lépő ifjú császár elkötelezett híve volt Japán minden téren – politika, gazdaság és ipar, haderőfejlesztés, tudomány, kultúra, oktatás – gyors ütemben való modernizációjának. Ne feledjük azonban a kettősséget. A daimjóktól évjáradék fejében elvették birtokaikat, prefekturális közigazgatást, új adórendszert vezettek be, megszüntették az alsóbb társadalmi osztályok elleni jogi diszkriminációt, bevezették a kötelező iskolai oktatást. Elrendelték az általános hadkötelezettséget, ami a szamurájok katonai kasztjának végét jelentette, azonban a Busidót, a szamuráj erkölcsi rendszert is integrálták az új katonai rendszerbe. Csak éppen nem a közvetlen hadúr személyéhez, hanem a császár és a haza (ami akkor egyet jelentett) személyéhez kötötték. A busidó a katona mindenáron való győzelem akarását írta elő, ha kell az élete feláldozásával is.
A huszadik század első fele Japán katonai-gazdasági hódításainak jegyében telt. 1905-ben tönkreverték a japán terjeszkedés miatt duzzogó orosz flottát, megszerezték Tajvant és annektálták Koreát . Elérkezve a második világháború idejére Japán úgy érezte jogosult az egész csendes -óceáni térség feletti uralomra. Első körben ki akarva iktatni az Egyesült Államok jelenlétét, letarolta annak legfontosabb csendes óceáni bázisát Pearl Harbourt (az írásos hadüzenet a fordítók és a hivatalnokok bénázása miatt, órákkal a tényleges támadás után jutott el a Fehér Házba). A hosszan tartó küzdelem minden hiteles történelemkönyvben megtalálható, innen csak az utolsó fejezetből emelnénk ki részleteket.
A japán légierő kezdetben híres volt pilótái kiváló kiképzéséről, ám többségük ’44 őszén már hősi halott volt. Egyre több tapasztalatlan újonc repült, a mai Indonézia területén lévő olajmezők elvesztése után pedig már az üzemanyaggal is spórolni kellett. Néhány veterán annak köszönhette az életét, hogy visszavonták oktatónak. Annyira kevesen voltak már, hogy Tokióban rádöbbentek: ha ők is hősi halált halnak, nem lesz, aki az újoncoknak legalább az alapokat átadja.
Nehéz megmondani, mikor és hol történt az első kamikaze-támadás. Gyakran megesett ugyanis, hogy a végzetes sérülést szenvedett gépet pilótája utolsó, kétségbeesett lépésként egy ellenséges repülőbe kormányozta. Csináltak ilyet az amerikaiak is, de a japánokra különlegesen jellemző volt, főleg akkor, ha ellenséges terület fölött történt a baj. A vereség, a fogság és az elszenvedett szégyen helyett a halál választása mélyen gyökerezett a japán katonai kultúrában. A szamuráj életmód és a busidó törvényeinek egyik alappillére a halálig tartó hűség és becsület.
Itt egy gondolat erejéig visszatérünk napjainkra. A kamikaze akciókat annak idején a regurális japán haderő tagjai hajtották végre. Az 1907-es Hágai egyezmény (IV.) 1. cikkelye egyértelműen leírja kik tartoznak a haderő kötelékeibe, elhatárolva a miliciákat és az önkéntes alakulatokat a terroristáktól. Ebből következik, hogy a terrorakciókat elkövetők nem kamikaze akcióhősök. Hogyan is érvényesült az önkéntesség elve a kamikaze pilóták esetében?
A kamikaze elvének megalkotója, Ónisi Takidzsiró altengernagy volt és meg is kapta a katonai vezetéstől az engedélyt a speciális osztag felállítására, egy feltétellel: csak önkénteseket toborozhat. Aki volt katona, akár csak békeidőben is, tudja nagyon jól, hogy a hadseregben hogyan működik az önkéntesség elve és ehhez tegyük hozzá a busidót…. A pilóták így túlnyomórészt nagyon fiatal katonák voltak, akikből aztán brutális kiképzés faragott igazi kamikazét. Megtanulták, hová kell becsapódni egy hadihajón, hogy a lehető legnagyobb pusztítást végezzék (a hajóhíd és a kémények környékére), és hogy az öngyilkos zuhanórepülés közben sem szabad becsukni a szemet, mert az az utolsó pillanatban is elronthatja a célzást. Viszont legalább ilyen fontos volt, hogy a kamikaze nem pazarolja el a saját életét és a gépét: ha nem biztos a találatban, inkább forduljon vissza. Itt a történetben van némi ellentmondás, mert több forrás viszont arról ír, hogy a gépek csak odaútra elegendő üzemanyaggal voltak takarékossági okból feltöltve.
A kamikaze akciók hatékonyságát vizsgálva megállapították, hogy több mint háromezer támadásból mindössze 14% volt eredményes, ha ezt a szót egyáltalán lehet így használni.
Ónisi Takidzsiró altengernagy 1945. augusztus 16-án, Japán kapitulációja után rituális öngyilkosságot, szeppukut hajtott végre a főhadiszállásán. Levelet hagyott hátra, melyben bocsánatot kért a közel 4000 feláldozott pilóta családjától.
Köszönöm a figyelmet.
Írta és szerkesztette: Pester Béla
Sumida folyó hídja Kulturális Magazin bejegyzése (facebook oldal)
