Dr. Bozsó Zoltán bv. dandártábornok több évtizedes küzdősportos pályafutásával és a harcművészetekben szerzett tapasztalataival nemcsak karrierjét, hanem munkáját is formálta. A sport világában szerzett fegyelmezettség, kitartás és csapatszellem az élet minden területén meghatározó szerepet játszott. Interjúnkban bepillantást nyerhetünk a karatés múltba, a katonai és rendőrségi évekbe, és abba, hogyan építette fel sikeres vezetői pályafutását.

Tábornok Úr!
Komoly küzdősportos múlttal rendelkezel. Hogy kerültél kapcsolatba a harcművészetekkel?

A karatéval először 1982-ben találkoztam, amikor Budapestre kerültem középiskolába. A tradicionális stílusok közül a „shotokan” karatét választottam, amely akkoriban már jól ismert és egyre elterjedtebb volt Magyarországon. Középiskolásként ez a stílus fogott meg leginkább. Az osztálytársam, akivel egy padban ültem, kyokushin karatét gyakorolt, így gyakran zrikáltuk egymást barátságos rivalizálás keretében – ő a „Kyo-s”, én pedig a „shotokan-os” voltam. Ez a jó értelemben vett versengés sokat jelentett nekünk.

Az első klub, ahol 14 évesen elkezdtem karatézni, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola sportegyesülete volt. Akkoriban Kelenföldön laktam kollégiumban, és onnan jártunk edzésekre. Később a külkereskedelmi főiskola edzéseibe is bekapcsolódtunk. Az alapoktól kezdtem, de egy nagyon jó közegben: fiatalokkal, akik szenvedélyesen szerették a sportot. Egy összetartó, lelkes társaság alakult ki, ami még inkább motivált engem.

Mi az, amit leginkább megszerettél benne?

Ami mindannyiunkat igazán megfogott a karatéban, az a komoly fegyelem és önfegyelem volt, amit megtanított. Fiatalon nagyon fontos volt számunkra, hogy mozogjunk, sportoljunk. Akkoriban a foci volt a legtöbbek számára az „alap”, és én is fociztam gyerekként – elmondások szerint nem is rosszul. De a karate egy teljesen új dimenzióját mutatta meg a sportnak. Engem valószínűleg az újdonság varázsa és a mozgás tiszta formája vonzott, ami előre gondolkodásra, logikára és fegyelemre épült.

Csak néhány edzés után kezdtük igazán átérezni, mit is jelent a karate. Az első edzésen még fogalmunk sem volt, hogy mire számítsunk, és nem voltak tudatos elképzeléseink. Így indult az utam, és ez végigkísérte az életemet. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal ugyan, de a mai napig folyamatosan sportoltam. A főiskola elvégzése után, külföldön is folytattam a mozgást, és később, ahogy idősödtem, sem hagytam abba.

Természetesen voltak időszakok, amikor kevésbé voltam aktív, és nem jártam heti hat edzésre, mint fiatalon. Akkoriban még az sem számított, hogy esett a hó, fújt a szél vagy tombolt a hőség – mi akkor is mentünk és csináltuk. Ahogy idősödtem, egyre jobban hiányzott ez a megszokott rendszeresség, és gyakran éreztem hiányt emiatt.

Mindig voltak olyan időszakok, amikor versenyekre készültem, vagy csak önmagamnak akartam bizonyítani, hogy 45-50 évesen is képes vagyok felvenni a karateruhát, kiállni egy küzdelemre vagy bemutatni egy formagyakorlatot. Ez mindig erőt, és új lendületet adott az élet minden területén.

Kik voltak az edzőid, mestereid?

Nagyon sok emberrel találkoztam a karate révén, különösen a nyolcvanas években, amikor még a sportág kezdeti, izgalmas időszakát élte. Akik akkor kezdték, közülük sokan mára elismert nagy nevekké váltak a Shotokan karatéban, többszörös dan fokozattal rendelkező mesterek és tanítók lettek, akik világviszonylatban is komoly sikereket értek el.

A kezdeteknél két meghatározó személyt említenék: Hardi Róbertet és Bíró Györgyöt. Náluk kezdtem, náluk vizsgáztam, és velük jártam rengeteg edzőtáborba is. Akkoriban szinte minden szabadidőmet a karate töltötte ki. A hétvégék, a nyári és tavaszi szünetek is arról szóltak, hogy edzőtáborokba jártunk, különösen Velencére, ahol rengeteg időt töltöttünk.

A különböző fokozati vizsgákra nemcsak fizikailag készítettek fel minket, hanem az elméleti képzés is nagy hangsúlyt kapott. Mestereink számára fontos volt, hogy a Shotokan szellemiségét is átadják nekünk. Maga a Shotokan karate filozófiája is arról szól, hogy a test edzése mellett a szellemre is figyelmet kell fordítani – és nem is kevéssé. Valahol itt kezdődött az utam a karate világában.

Nagyon magas pozícióban dolgozol. Mi az, amit a munkádban hasznosítani tudsz mindabból, amit korábban a dojókban megtanultál?

Egy szóval összefoglalva mindent: voltam katona, majd rendőr, most pedig a büntetés-végrehajtásnál dolgozom. Mindez folyamatosan visszaköszönt a munkám során, és már a katonai időszakomban is meghatározó volt. Sok múlott azon, hogy fegyelmezett, jó fizikummal rendelkező emberként kerültem be a katonai főiskolára, ahol a főiskolás, majd később az egyetemi évek alatt még tovább fejlesztették a képességeimet és a tudásomat.

A rendőrségnél is hasonló volt a helyzet, amikor a rendőrkapitányságokon létrejöttek a különböző bevetési csoportok. Ezek tagjai között már sokan, hozzám hasonlóan, küzdősportos múlttal rendelkeztek. Később, amikor vezetővé váltam, más szemlélettel közelítettem a műveleti és bevetési csoportokhoz. Tudtam, hogy ezekben a feladatkörökben elengedhetetlen a megfelelő képzettség és előképzettség, ami biztosítja, hogy a kollégák képesek legyenek megvédeni magukat, hatékonyan fellépjenek támadások ellen, és biztonsággal elfogják a bűnelkövetőket.

A büntetés-végrehajtás területén is kiemelt fontosságú, hogy rendkívüli események esetén a munkatársak megfelelően tudjanak intézkedni. A küzdősportos múlttal rendelkező vezetők az ilyen helyzeteket gyakran más megközelítésből látják, és tisztában vannak azzal, milyen készségekre van szükség a műveleti és bevetési csoportok sikeres működéséhez.

Hogyan határozzátok meg, kik kerüljenek a bevetési csoportokba, és miért elengedhetetlen a folyamatos képzésük?

 Nemcsak önmagunk képzése fontos, hanem külső szakemberek és mesterek bevonása is elengedhetetlen. Érdemes több sportág és stílus képviselőit megismerni, hiszen a kollégák jelenleg is aktívan részt vesznek boksz-, karate-, birkózás- és judoedzéseken, valamint bemutatókon, oktatásokon és továbbképzéseken. Mindez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a szolgálatot biztosan és hatékonyan lássák el. Mindig is ezt a szemléletet támogattam, és most is ennek a híve vagyok.

Az életkorom előrehaladtával természetesen kevesebb lehetőségem van a korábbi intenzitással edzeni, és teljesen másképpen mozgok már. Fejben az ember fiatal marad, de a test természetesen elkezd öregedni. Ezeket a folyamatokat azonban lehet lassítani. Én például rendszeresen futok – bár megvan a saját szabályom, hogy 5 fok alatt nem megyek ki –, és mindig nagy figyelmet fordítok a bemelegítésre és nyújtásra. Ebben a korban ez már különösen fontos.

Szerencsére komolyabb sportsérülések nélkül úsztam meg az évtizedekig tartó versenyszerű sportolást. Persze zúzódások, repedések és porcleválások gyakran előfordultak, hiszen sokszor maximális erőbedobással, full-ban nyomtuk. Volt, hogy szétütötték a fejemet vagy szétrúgták a lábamat, de akkoriban csak megráztuk magunkat, és mentünk tovább. Még ha a verseny után órákig sajgott is mindenünk, másnap ugyanúgy visszamentünk az edzőterembe, vagy elindultunk egy újabb versenyen.

Hazai és nemzetközi versenyeket látogattunk, melyeken komoly, életreszóló élményeket kapott az ember. Emellett kialakult köztünk egy olyan csapat szellem, ami szinte leírhatatlan. Nemcsak a klubban számíthattunk egymásra, de ha valamelyikünknek magánjellegű segítségre volt szüksége, egy emberként próbáltuk megtalálni a legjobb megoldást. Az edzések és a közös élmények révén egy olyan erős csapatszellem alakul ki, amit az ember magával visz egész életében. Ez a szellemiség megmarad nemcsak a családi életben, hanem a magánéletben, a munkában és a szakmai fejlődésben is.

Már abban a korban vagyok, hogy a fiataloknak át tudok adni rengeteg tapasztalatot és tanácsot. Van mögöttem több mint 40 évnyi élmény és élettapasztalat, amit megoszthatok velük. Amikor annak idején elkezdtem, nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyi év távlatából fogok tudni ilyen hozzáállással és tapasztalattal beszélni erről.

Sajnálattal látom, hogy sokan közülünk, akik akkor kezdtünk, külföldről érkeztek és később ismét külföldre mentek. A mestereink is magyarként tértek haza, de az életünk során sok mozgás és változás zajlott. Számos bajtársam, kollégám, barátom járt a világ különböző pontjain, és sajnos vannak olyanok is, akiket tragikus körülmények között veszítettünk el. Ezek az emlékek azonban örökre velünk maradnak. 1982, amikor elkezdtem, egy olyan év, ami sosem törlődik ki a fejemből, és mindig emlékezni fogok rá.

Mit vársz el a munkatársaitól és mit gondolsz, melyek azok a főbb területek, amiket akár másolhatnak is a te tevékenységeddel vagy mondjuk a vezetői működésed kapcsán? És akkor nyilván a sportból adódóan az is felmerül kérdésként, hogy szigorú vezető vagy-e?

Szigorú, de következetes vezetőnek tartom magam. Hiszek a fegyelemben, a rendben és a szabályok betartásában – amit másoktól elvárok, azt önmagammal szemben is megkövetelem. Mindegy, hogy hol dolgoztam vagy tanultam, ez az elv mindig vezérelt. Egyértelműen és világosan kommunikálok, amit sokan értékelnek, bár a keményvonalas stílus nem mindenkinek tetszik. Ugyanakkor a határozottságom és az egyenességem segít abban, hogy előrébb vigyem a csapatot. Hiszek abban, hogy a példamutatás a leghatékonyabb módszer, és mindig csapatban gondolkodom. Ahogyan én is sokat tanultam fiatalon, most ugyanezt próbálom átadni a következő generációnak.

Az alapokat az akkori idősebb kollégáimtól és tanítómestereimtől tanultam: a példamutatás, a fegyelmezettség, a rend és az őszinteség számomra alapvető értékek, amelyek szorosan hozzátartoznak a munkához. Ezeket az értékeket igyekszem tudatosítani és átadni a környezetemben. Ugyanakkor fontos, hogy emberként viselkedjünk, és észrevegyük, ha valakinek beszélgetésre, támogatásra van szüksége. Nem mindenki halad ugyanazzal a tempóval, és nem minden feladat áll közel mindenkihez – ilyenkor meg kell állni, és ki kell találnunk, hogy ki miben jó, és abban kell erősítenünk. Fontos, hogy ne feledkezzünk meg a pozitív visszajelzésről. Egy egyszerű köszönöm, egy kézfogás vagy vállveregetés sokszor többet érhet, mint egy jutalom. Ne féljünk elismerni a jó teljesítményt – sokszor ez az, ami igazán motivál.

Hiszek abban, hogy ha elfogadjuk egymást és közösen oldjuk meg a feladatokat, akkor sokkal szebb eredményeket érhetünk el, mint ha külön-külön próbálnánk boldogulni. A tapasztalatom azt mutatja, hogy mindig eredményesebb voltam csapatban dolgozva. Így haladhatunk előre, és így mutathatjuk meg a fiatalabb kollégáknak a hivatástudat és a felelősségvállalás fontosságát. Fontos, hogy legyen célunk – legyen szó akár egy napról, egy hétről vagy egy évről. Mindig arra törekedtem, hogy az adott beosztásban a legjobb legyek, és ehhez elengedhetetlen a folyamatos tanulás, az elmélet és a gyakorlat összekapcsolása. Aki így gondolkodik, sokkal gyorsabban sajátíthat el dolgokat, mint bármilyen más módszerrel.

Hosszú évek óta a fegyveres testületeknél szolgálsz. Hogy kezdődött, hogy alakult az életed ezen része? Mik voltak egyébként a legjelentősebb állomások ezek közül, amit kiemelnél?

Nem túl régen vetettem számot azzal, hogy életem jelentős részét a hivatásos szolgálatnak szenteltem. Az elmúlt 20800 napból 13977-et töltöttem katonai, rendőrségi vagy büntetés-végrehajtási szolgálatban, ami több mint 38 évnyi tapasztalatot jelent. Katonaként kezdtem (katonai főiskolát végeztem Magyarországon, illetve külföldön), majd a rendőrségnél és a büntetés-végrehajtásnál folytattam a pályafutásomat. Szerencsére nem szolgáltam nagyon sok helyen, mert mindig arra törekedtem, hogy egy adott helyen minél jobban megalapozzam a tudásomat és a jövőmet. A katonaságnál két szolgálati helyem volt, a rendőrségnél pedig összesen négy. Mindig igyekeztem stabil tudásbázist kialakítani a szolgálati helyeimen, és érzelmileg is kötődőm mindegyikhez – relikviáik ma is körülvesznek az irodámban. Ez a három életszakasz – 8 év katonaság, 26 év rendőrség, és több mint 8 év büntetés-végrehajtás – formált azzá, aki ma vagyok. A családomban több generációra visszamenőleg is ez volt a minta, ami számomra erős alapokat teremtett. Hiszek abban, hogy ameddig lehetőségem van rá, folytatni fogom ezt a hivatást, hiszen ez az életem és a jövőm is egyben.

Hány ember tartozik most az irányításod alá?

Jelenleg több mint 2000 kollégával dolgozunk együtt, és a legnagyobb agglomeráció vezetéséért felelek. Több mint 5400 fogvatartott tartozik a felügyeletünk alá, 8 büntetés-végrehajtási intézetben. Egy nagyon kiterjedt, több funkciót ellátó intézményrendszerről van szó, amelyben szorosan együttműködünk a büntetés-végrehajtás gazdasági társaságaival, valamint minden társrendvédelmi szervvel. A mindennapi munkához elengedhetetlen az összefogás, az összetartás és az úgynevezett ‘fegyverbarátság’, amely biztosítja a rendszer stabil működését.

Azok alapján, amiket elmondtál felmerül a kérdés, hogy a sok stresszt, felelősséget hogyan viseled és a számok, amiket elmondtál, azután is felvetődik, hogy kevés szabadidődben hogyan töltődsz, mit teszel a testi és lelki fittségedért?

A stressz és a feszültség levezetésének egyik legjobb módja a mozgás és a sport – számomra ez vált be a leginkább. Kevés szabadidőmben igyekszem tudatosan beépíteni az életembe a feltöltődést. Szeretek utazni, olvasni, és olykor extrém sportokkal is foglalkozom. Bár furcsán hangozhat, hogy a megterhelő munkám mellett még az adrenalinszintemet is növelem szabadidőmben, de a vadvízi evezés, az ejtőernyőzés és a sziklaugrás segít igazán kiengedni a gőzt. A barátaim és családom néha furcsállják is, hogy ilyen tevékenységekben találok kikapcsolódást.

Mindez hozzájárul ahhoz, hogy új energiákkal feltöltődve térjek vissza a munkába, és felkészüljek a következő kihívásokra. A kevés alvás nálam szinte természetessé vált az évek során – nem problémaként élem meg, hanem az életvitelem részévé vált. Persze folyamatosan figyelek a testi-lelki állapotomra, és ennek köszönhetem, hogy összességében jól érzem magam, és úgy érzem, a helyemen vagyok.

Még csak az év elején járunk. Milyen szervezeti célokat fogalmaztál meg így a jövőre nézve? Szoktál ilyeneket megfogalmazni egyébként?

Természetesen maximálisan betartjuk azokat az elvárásokat és irányelveket, amelyeket számunkra meghatároznak. Ugyanakkor fontos, hogy kisebb léptékben is gondolkodjunk: törekedjünk az egységre, a következetességre, és tartsunk össze. Lényeges, hogy segíteni tudjunk egymásnak, ha valaki nehéz helyzetbe kerül – mind a szűkebb, mind a tágabb környezetünkben.

A legfontosabb feladatunk azonban az, hogy munkánkat a társadalmi elvárásoknak megfelelően végezzük el. A büntetés-végrehajtásban végzett tevékenységünk nagy jelentőségű közbiztonsági és társadalmi szempontból is. Ha jól végezzük a munkánkat, annak pozitív hatása lesz a társadalom egészére. Ezért különösen fontos, hogy a kollégáim átlássák és átérezzék ennek a munkának a jelentőségét – hasznos, értékes feladatot látnak el, amely komoly türelmet, odafigyelést és alapos munkát igényel.

Ha nem szervezetről, hanem rólad van szó egyéni szinten, mi motivál? Milyen céljaid vannak még így a jövőre?

Minden nap úgy érkezem a munkahelyemre, hogy örömmel jövök dolgozni. Természetesen nekem is vannak kevésbé jó napjaim, de az motivál, hogy minél több fiatalnak átadhassam a bennem felhalmozott tudást, tapasztalatot és információt. Szeretném megmutatni, hogy életkortól függetlenül is lehetünk bátrak és merészek, és akár 50 felett is belevághatunk olyan dolgokba, amelyek pozitív élményt és sikerélményt nyújtanak.

Ha sikerélményünk van a munkánkban, az a magánéletünkre is hatással van – vagy épp fordítva. Fontos, hogy ezt a komplex összefüggést figyelembe vegyük. Én minden napra úgy tekintek, mint egy új helyzetre, egy új feladatra, kihívásra és elvárásra, amelyeknek igyekszem megfelelni, és a lehető legjobban elvégezni a munkámat.

És akkor így majdnem zárszóként mi az, amire a sportolói pályafutásodat tekintve a legbüszkébb vagy?

Talán arra, hogy nagyon komoly sérülések nélkül, nagyon hosszú időn keresztül szépen tudtam fejlődni és eredményeket elérni.

Zárszóként, hogyha már itt tartunk, a küzdősportos múlt jelent előnyt például egy felvételinél a fiatalok számára?

Biztos vagyok benne, hiszen a fegyelmezettség, határozottság, rend és tudatosság – amelyek a fegyelmet és önfegyelmet erősítik – különösen nagy előnyt jelentenek a fegyveres szakmákban, mint amilyen a miénk is. Ez a fiatalok számára is motiváció lehet. Emellett az is fontos, hogy fizikailag és szellemileg is fittek maradjunk.

Ha valaki elkezd sportolni vagy egy mozgásformát választ, és tudatosan odafigyel rá, az végig kísérheti az egész életét, és meghatározóvá válhat. Mentálisan és fizikailag egyaránt lényeges, hogy ezt tudatosan végezzük, és bármennyire fáradtak vagyunk vagy nehéz időszakot élünk át, fordítsunk időt önmagunkra. Néha ki kell lépni a hétköznapi helyzetekből – egy futás vagy egy edzés is óriási feltöltődést adhat, de szellemi kikapcsolódással is ugyanígy feltöltődhetünk.

A legjobb, ha a fizikai és szellemi feltöltődést együtt végezzük. Ha például elolvasok egy jó könyvet, az szellemileg tölt fel, de ha fizikailag is karban tartom magam, összességében sokkal jobban érzem magam. A saját példámból tudom, hogy amikor szellemileg elfáradtam, de nem sikerült időt szakítani a mozgásra, idővel fizikailag is rosszabbul éreztem magam. De ha bármelyiket elkezdtem, a másik is követte: ha mozogtam, utána szívesebben olvastam, ha pedig olvastam, kedvem támadt mozogni is.

Ezért mindkettőre szükség van, mert ha valamelyiket elhanyagoljuk, az előbb-utóbb meg fog látszani rajtunk. Ha szellemileg nem érezzük jól magunkat, az idővel fizikailag is jelentkezni fog – vagy éppen fordítva.

Kedves Tábornok Úr! Őszinteséged és elhivatottságod még inkább megmutatta, hogy a sport és a hivatás kéz a kézben járhatnak. Tanulságos volt hallani, hogyan formálta életedet a karate és a vezetés felelőssége, hogy mindezek mögött mennyi alázat és emberség rejlik. Köszönjük neked, hogy megosztottad velünk történetedet, és szívből kívánunk sok sikert a jövőbeni céljaidhoz, legyen az a sportban vagy a magánéletben.