A sztorikhoz nem szoktam előszót írni, de úgy érzem, ehhez szükséges. Hajdú Laci sztorija, története nem mindennapi és nem is az eddig megszokott értelemben vett sztori. Mint ahogyan a vele készített interjú, az általa elmesélt történet is elgondolkodtató és mélyenszántó.

Szívesen megosztanék egy történetet, de nem is olyan egyszerű, hiszen mindenkinek lehet rengeteg kis anekdotája, amelyeket sorba rendezve összeáll egy egész élet története. Másokét olvasva, hallgatva, mindig azok az izgalmasak számomra, amelyek személyes tanulsággal, vagy legalább önkritikával zárulnak, úgyhogy én is egy ilyet szeretnék mesélni.

A karatéban sok történet kering a kitartó gyakorlásról, az alapok végeláthatatlan ismétléséről, és az így elérhető mesteri szintről, azonban kevesebb történet meséli el a dolgok miértjét, engem pedig mindig is azok érdekeltek. Így esett meg, hogy mindkét TF diplomámat a biomechanika tanszéken írtam, a miérteket kutatva. Így utólag visszanézve tudnék még javítani a szakdolgozat részletein, de talán nem ez a lényeg, hanem a kérdések megfogalmazása, és 20 év távlatából azok a válaszok, amelyek nem várt úton érkeztek vissza hozzám.

Időnként magán órákat is tartok, főként egészségmegőrző céllal egy hatvanas éveiben járó barátomnak. Ha felmerül egy-egy fizikai fájdalommal járó probléma, mint a hanyag tartás, vagy kötött ízületek, esetleg egyensúly problémák, akkor ezekre a területekre koncentráltabban dolgozunk az általános fejlesztési területek mellett.

Egyik ilyen alkalommal éppen a csípő körüli izmok lazítása volt a feladatunk. Egyik gyakorlatot követte a másik, újabb és újabb, adott területet célzó feladatok hada jutott eszembe hirtelen, a semmiből előtörve, a tervezett feladatokat régen magunk mögött hagyva. Kaptam is egy-két megjegyzést hozzá: „Jók ezek a gyakorlatok, milyen újszerűek! Honnan jutottak eszembe?”

Bevallom, számomra is éppen akkor, e-kérdés hatására állt össze a kép az elmúlt 30 év gyakorlását megvilágítva, egészen új kontextusba, egyszersmind perspekítvába helyezve.

Az előtörő gyakorlatok ugyanis a karate alapjait képező állások, mozgások, nyújtások, technikák voltak. „Üss a csípőddel, rúgj a csípőddel, védj a csípőddel!” Ezt a mondatot, biztosan mindenki hallotta már, aki fehér ruhát húzott a dojóban, de nem biztos, hogy értelmet is kapott. Ebben a pillanatban számomra minden mindennel összeköttetésbe került.

Egy teljesen komplex, hosszú idő alatt kiérlelt rendszert kaptunk a karatéval. Nem csak a Funakoshi mester féle modern karatéra gondolok, hanem arra az útra, ahogy az már hozzá is eljutott. Nem voltak még kutatási eredmények, fascia tréning, mélyizomtorna, stb…, mégis alapjaiban, sőt gyakorlataiban is nagyrészt ugyanazt kaptuk a hagyományos harcművészettel, mint a modern edzéstudományokkal.

Természetesen nem azt mondom, hogy nincs fejlődés ezen a téren, de azt mindenképpen vallom, hogy aki fejlődni akar, annak meg kell értenie a hagyományok, nem csupán leutánozni. Egy kata (formagyakorlat) segít megtanulni a technikákat, a sok gyakorlás, és azok értelmének, értékeinek keresése pedig esélyt ad a mélységeinek megértésére, újra alkotására.

Véleményem szerint ez jelenti a mesterré válás folyamatát.