A közlekedés biztonsága nem csupán a szabályok betartásáról szól, hanem az emberek felelősségvállalásáról is. Aki a közlekedésben részt vesz, felelősséggel tartozik a saját és mások biztonságáért. A közlekedési alapítványok és szakemberek munkája elengedhetetlen a balesetek megelőzésében. Beszélgető partnerem Del Medico Mihály, a „Mindenki Közlekedik Alapítvány” megálmodója, nyugállományú rendőr alezredes, aki baleseti helyszínelőként és buszvezetőként szerzett tapasztalataival próbálja a közlekedés biztonságát javítani.

Tudom, hogy a harcművészetek nem határozták meg az életedet, de azt is, hogy nem álltak tőled teljesen távol. Mesélnél erről nekünk? Milyen küzdősportokat próbáltál ki, és miért vonzott ez a világ?

Budapesten születtem 1963-ban. Három éves koromig a Belvárosban laktunk, a Deák Ferenc utcában, majd Zuglóba költöztünk.  Itt nőttem fel, és harminc évig éltem itt. Egyik általános iskolás barátom önvédelmi edzésekre járt, és amit ott tanult, azt otthon velem is gyakorolta. Ez mindkettőnknek tetszett: neki azért, mert volt kivel edzenie, én pedig tanultam tőle.
Később, amikor általános iskolában dolgoztam, néhány tanítványommal együtt elkezdtünk karateedzésekre járni, mivel a gyerekek csak felnőtt kísérettel vehettek részt. Akkor még huszonéves voltam. Ma már úgy gondolom, nem kellett volna abbahagynom.
Később, amikor már a rendőrségnél dolgoztam, adódott a lehetőség, hogy önvédelmi edzésekre járjak, így újra belevágtam. Sajnos azonban ez is csak fél évig tartott.

A rendőri munka mellett buszvezetőként is lehetett veled találkozni egyes járatokon. Mi volt előbb: a busz vagy a yard? Illetve találsz-e párhuzamot a küzdősportok és a rendőri vagy buszvezetői hivatás között?

A buszvezetés jóval korábban kezdődött, mint a rendőri munka. Már gyerekkoromban érdekeltek a buszok, a vezetés és a közlekedés világa. Csodálattal töltöttek el ezek a hatalmas járművek, és izgalommal vártam minden alkalmat, amikor a szüleimmel felszállhattam egy buszra.

Emlékszem egy különös esetre: 11 éves voltam, amikor elloptak egy BKV-buszt a Batthyány térről. Egy 39-es járat volt, és éppen a végállomáson álltunk rajta a 7 éves öcsémmel, amikor beugrott egy férfi. Azt hittük, hogy a buszvezető az, bár gyanús volt, hogy nyitott ajtókkal indult el, és nem a megszokott útvonalon haladt. A Csalogány utca helyett a Margit híd felé vette az irányt. Szerencsére sikerült leszállnunk a Bem téren. Később kiderült, hogy a tolvaj az Árpád hídnál balesetet szenvedett, majd megpróbált elmenekülni, de az ott dolgozó sorkatonák elfogták és átadták a rendőröknek. Az elfogás részleteit csak elbeszélésekből ismerem, én már nem voltam ott.

A küzdősportok, a rendőri munka és a buszvezetés kapcsolata érdekes kérdés. Ha abból indulunk ki, hogy mindenki betartja a szabályokat, akkor önvédelemre nem is lenne szükség. De 40 évvel ezelőtt sem volt mindenki szabálykövető – és ma sincs.
A buszvezetés és a küzdősportok egyik legemlékezetesebb kapcsolata számomra egy Óbudán történt eset. Egy utas információt kért egy buszvezetőtől, majd amikor megtudta, hogy nem tud átszállás nélkül eljutni a belvárosba, előrántott egy kést és megszúrta a sofőrt. Súlyos sérüléseket szenvedett, mentő vitte kórházba, de szerencsére felépült. Ez az eset sokszor elgondolkodtatott: hol van az a pont, amikor biztosan felismerhető, hogy baj lesz? Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan lehet megvédeni az életemet úgy, hogy később ne engem vonjanak felelősségre?

Volt egy másik eset is, amikor egy küzdősportot gyakorló, edzett buszvezetőt támadt meg egy utas. A férfi valamin felháborodott, és kezet emelt a sofőrre – aki azonnal reagált. Az utas azt sem tudta, mi történt. Itt nemcsak a reflexek, hanem a helyzetfelismerés és a tapasztalat is döntő szerepet játszott.
A rendőri pályán a támadás lehetősége állandó veszélyforrás. Bármikor bekövetkezhet. Ahogy a buszvezetők esetében is látható, a küzdősportok gyakorlása komoly előnyt jelenthet egy váratlan szituációban.
Összességében tehát elmondható, hogy a küzdősportok, a rendőri pálya és a buszvezetői munka között komoly párhuzamok vannak. Ideális esetben mindenki betartaná a szabályokat, és nem lenne szükség önvédelemre – de a valóság másképp működik.

Mi motivált arra, hogy rendőr legyél, és ezen belül miért választottad a baleseti helyszínelést?

Mint már említettem, a közlekedés gyerekkorom óta nagyon érdekelt. Apukám elmeséléseiből és néhány fényképből tudom, hogy sokat sétáltunk a belvárosban, majd Zuglóban. A szüleim olyan babakocsit szereztek, melyben előre nézve ültem, így láthattam az utcát és az embereket. Gondolom, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az életem ebbe az irányba fordult. Az öcsémmel ezt már nem tudták megtenni, mert ő nehezen viselte a babakocsizást, velem viszont órákon át sétálhattak.

Az iskolában, ahol később tanítottam, a saját osztályommal kiemelten foglalkoztam a közlekedéssel és a baleset-megelőzéssel. Ennek előzménye, hogy általános iskolás koromban tagja voltam az úttörő közlekedési őrsnek. Tudom, hogy ez ma nem mindenkinek tetszik, de akkoriban igenis jó volt. Kéthetente tartottunk őrsgyűlést, amelyen részt vett a kerületi kapitányság egyik közlekedési előadója, egy százados úr, aki segítette a munkánkat és felkészített bennünket. Reggelente pedig kint álltunk az iskolához közeli zebránál, és igyekeztünk segíteni a közlekedés biztonságát. Nagyon szerettük csinálni, élveztük. Még kerékpáros kirándulásokat is szerveztünk. Amikor hetedikesek voltunk, kimentünk a Városligetbe, és segédkeztünk a Közlekedési Múzeum előtti közlekedési park építésében. Az átadásra végül négyünket kikértek az iskola igazgatójától, amira a töübbiek nagyon irígykedtek.
Az iskolai évek alatt részt vettem egy bizonyítási kísérleten is, amely egy korábbi közlekedési balesethez kapcsolódott. Egy igazságügyi hangszakértőnek azt kellett rögzítenie, hogy az autóbuszon utazó diákcsoport gyerekzsivaja mennyire nyomhatta el a szirénázó jármű hangját. Nagyon érdekes volt végignézni a vizsgálatot.
Aztán eltelt néhány év, és már nem dolgoztam az iskolában, amikor megtudtam, hogy diplomás fiatalokat keresnek balesetvizsgálónak, helyszínelőnek. Így kerültem a rendőrséghez.

Melyik volt a legemlékezetesebb vagy legmegrázóbb eseted pályafutása során?

A közlekedési rendőri munka során a legnehezebb, legmegrázóbb események, emlékek azok voltak, amikor ismerősöm gyereke, volt tanítvány sérült meg a balesetben. Ennél csak egy volt rosszabb. Három olyan eset is volt, amikor halállal végződött a baleset, és nekem kellett értesíteni a szülőket, és ezek a pillanatok komolyan megterheltek érzelmileg. Ilyen esetekre nem lehet előre tudni, hogy ki hogy fog reagálni. Mind balesetvizsgálóként, mind helyszínelőként vagy balesetmegelőzési előadóként keveredtem olyan helyzetekbe, ahol kiderült, hogy valaki olyan valakinek az ismerőse, barátja, rokona, akivel ez meg ez a baleset történt. Ilyenkor tekintettel kell lenni az emberek lelkére, a fájdalmára.

Egy különösen emlékezetes balesetre emlékszem, amikor bejelentés érkezett, hogy a felnőttkorú, fogyatékkal élő rokona baleset sérültje lett, s az autó vezetője nem nyújtott segítséget. A bejelentő volt sértett gondnoka (gyámja), és elmondta, hogy a fiatalember szigorúan igazat mond, de logikailag nem látja át a vele történteket, Az elmondás annyi volt. piros lámpa – zöld lámpa – két autóbusz jön és elüti a fiatalembert. Beszélgetés, majd kimegyünk a helyszínre, ahol kiderült, hogy egy közlekedési lámpánál (ez volt a piros lámpa – zöld lámpa) elütötte őt egy csuklós autóbusz (ez volt neki a két darab autóbusz).  Vérzett, két foga kitört és olyan személyleírást adott, amit kevesen tudnak.

Vezetés, jogosítvány. Ha jól tudom, neked mindenre is megvan a jogsid.

Már több, mint 40 éve vezetek. Az első jogosítványomat 1979-ben motorkerékpárra kaptam. 1980-ban jött a „B” kategória, majd következtek a „C”, „D”, „E” kategóriák, később megszereztem az „F+” kategóriát„”I-„V”-ig, ami már nem szerepel a kategóriák között és a +TR a trolibusz. Az egyik legkedvesebb pillanatom, amikor valaki meglátja a jogsit és rákérdezett a „TR”-re: „Ez traktor?” Hát… nagy is, piros is, de nem traktor. Eddig kb. 1.250.000 km-t vezettem összesen.

Nem kevés! Ennyi kilométerrel a hátad mögött hogyan látod a közlekedés alakulását és milyen változásokat tapasztaltál a közlekedésbiztonság és a baleseti helyszínelés területén azévek során?

A közlekedési morál folyamatosan romlik, és ez egyre inkább aggasztó. Ami manapság az utakon történik, az egyszerűen elfogadhatatlan és megdöbbentő. Ami nagyon dühít, hogy különböző emberekkel beszélgetve olyan álláspontokat hallok, hogy azt sem értem, hogy miért ül autóba azzal a gondolkodással, amit elmond magáról. A másik dühítő dolog, amikor az emberek elkezdenek párhuzamot vonni a politika, a közélet és a közlekedés között. Én szigorúan tartom magam ahhoz, hogy a közlekedés az egy teljesen független dolog a közélettől, a politikától. Bárkit érhet közlekedési baleset. Az lenne a legfontosabb, hogy aki valahonnan elindult, az épségben érkezzen meg az úticéljához! Mindez elsősorban az emberi felelősség és felelőtlenség kérdése. Igen, komoly empatikus készséggel kellene rendelkezni a közlekedés résztvevőinek. Meg kellene tanulni beleélni magunkat a másik helyzetébe. .Lehetek majd abban a helyzetben én is.  

A közlekedési fegyelem, a közlekedésben történő együttműködés helyzete napról napra romlik. A közlekedésben egyre kevesebb tanúsítanak tudatos figyelmet és előrelátást, legyen szó járművezetőről, gyalogosról vagy akár utasról.  A tudatlanok bátorsága tragikus eredményeket okoz.  

Hogyan hatott rád mentálisan és érzelmileg a helyszínelői munka? Hogyan dolgoztad fel a nehezebb eseteket?

Két kiváló tanítómesterem volt. Az egyik balesetvizsgáló, a másik pedig baleseti helyszínelő volt. Mindkettő arra tanított, hogy bár embernek és emberségesnek kell lenni, amit a munka közben látunk, azt nem visszük haza. Még a legelkeserítőbb eseteket sem. Ehhez viszont nagy önfegyelem szükséges.. Az elmúlt 32 évben ez így is volt.

A balesetek megelőzésében milyen közlekedési tényezők játszanak szerepet?

Manapság a közlekedési balesetek egyik legfőbb oka, a sebesség helytelen megválasztása. Fontos, hogy ez nem ugyanaz, mint a gyorshajtás. A jármű sebességét úgy kell megválasztani, hogy meg tudjam állítani a járművet a belátható távolságon belül, minden olyan akadály előtt, amire adott körülmények között számítanom kell. Egy beláthatatlan kanyarban számítanom kell rá, hogy ott lassan haladhat valaki, esetleg egy műszaki hibás autó áll. Sajnos sokszor úgy hajtanak be a kanyarokba, mintha a megengedett legnagyobb sebesség lenne a kötelező legalsó sebességhatár.
Az elmúlt időszakban úgy járt egy ismerősöm, hogy olyan közel ment az előtte haladó furgonhoz, amin nem látott keresztül, hogy senki se férjen be közéjük. A furgon vezetője azonban későn vette észre, hogy a többiek megálltak előtte. Neki még sikerült hirtelen sávváltással elkerülnie az ütközést, se az ismerősöm beleszaladt az álló sorba. Szerencsére csak anyagi káros baleset lett, de nagyobb probléma, hogy a mai napig meg van győződve, hogy nem ő a hibás, hanem a furgonos, mert az „ellopta” az ő féktávolságát. Hihetetlen. És ilyen emberek vezetnek.
A balesetmegelőzés tekintetében én nagyon hiszek a megtörtént balesetek elemzésén alapuló balesetmegelőzésben. Egy-egy konkrét eset megbeszélése, kiértékelése, sokkal több ismeretet „ad át” az embernek, mintha a KRESZ szabályokat és azok értelmezését elmagyaráznánk neki. A balesetmegelőzés, a közlekedésbiztonság alapja a közlekedési előrelátás, a tudatos szabálytisztelet.

Mi motivált arra, hogy a rendőri munka mellett buszvezetőként is dolgozz?

Amikor felszereltem a rendőrséghez, engedélyezték a szabadidőben történő buszvezetői mellékállás folytatását. Ez anyagilag sem volt rossz. Másrészt egészen más szemszögből látja az ember a világot rendőrautóból, mint saját autóból vagy autóbuszból. A buszvezetés számomra valóban jó kikapcsolódást jelentett. Felelősségteljes munka, de aki szereti, annak igazán élvezetes.

Milyen kihívásokkal szembesül egy buszvezető a forgalomban?

Buszvezetőként az ember sok olyan kihívással szembesül, amelyeket tudni kell kezelni. Egy tapasztalt buszvezető, aki módszerátadóm volt, tanított arra, hogy mindenkinek annyi problémája van, amennyit magának okoz. Egész nap türelmetlen, rohanó autósokkal, siető gyalogosokkal és elégedetlen utasokkal találkozol. Meg kell találni a módját, hogy kezeljük a problémáikat Az egyik módszer, hogy nem reagálsz rá, mert ha beleállsz az indulatosságukba, beszállsz a vitába, csak fokozódik a probléma. 

Létrehoztál egy alapítványt. Mi volt a fő célod a ”Mindenki közlekedik” alapítvány létrehozásával?

Az alapítvány létrejötte előtt tíz éven keresztül dolgoztam a rendőrség közlekedési táborában, és öt évig én vezettem a tábort. Ez az úgynevezett FKBT (Fővárosi Közlekedésbiztonsági Társaság) tábor volt, amely a 70-es és 80-as években élte a fénykorát, közlekedésbiztonsági rendezvényeivel, melyek gyerekek és felnőttek számára egyaránt szóltak.

2003 körül úgy alakult, hogy a tábor nem folytatódhatott, és megszűnt. Egy akkori táboros gyerek apukája, aki ügyvéd volt azt tanácsolta, hogy ne hagyjuk abba, hanem hozzunk létre egy alapítványt, és annak keretein belül folytassuk. Így alakult meg a Mindenki Közlekedik Alapítvány 2003-ban.

Célunk a megfelelő közlekedési gondolkodás és előrelátás kialakítása és fejlesztése annak érdekében, hogy csökkenjen a személyi sérüléssel járó balesetek száma. Az alapítvánnyal foglalkozásokat tartunk gyerekeknek és felnőtteknek. Saját kis mobil KRESZ parkunk van, pedálos gokartunk, Babetta-motoros gokartunk, és természetesen vannak kerékpárjaink is. Eddig nagyon pozitív visszajelzéseink vannak.

Beszéltünk a hazai közlekedési kultúra nem túl magas színvonaláról. Véleményed szerint min vagy miken kellene leginkább javítani, változtatni?

Változatlanul fenntartom, hogy az emberek gondolkodását, hozzáállását kell helyre tenni. Ez vezethet el ahhoz az eredményhez, hogy csökkenek a balesetek.  

Mesélnél a jövőbeli terveidről?

Az említettekhez illeszkedve olyan programokat keressünk, tervezzünk, szervezzünk, ahol a közlekedésbiztonságot és a balesetmegelőzést szolgáló célokat látjuk, és mások is fontosnak tartanak. Hiszünk abban, hogy a biztonságos közlekedésre nevelést gyerekkorban kell elkezdeni, majd folyamatosan fejleszteni, hogy a tudatosság és a helyes magatartásminták beépüljenek.
Célunk, hogy interaktív és gyakorlatorientált programokkal támogassuk a különböző korosztályokat: a gyermekek számára játékos formában mutathassuk be a közlekedés szabályait, míg a felnőtteknek ismeretfelújító és gyakorlati képzéseket szervezünk. Mindezt úgy tesszük, hogy a valós életekből indulunk ki, segítve ezzel a biztonságos és felelősségteljes közlekedési kultúra kialakulását.
Továbbá, a balesetek elkerülése mellett fontos a sérülések minimalizálása is. Éppen ezért szeretettel várjuk a harcművészeti vonatkozású felajánlásokat is, amelyek keretében a gyerekek elsajátíthatják az eséstechnikák alapjait. A megfelelő esési és tompítási készségek nemcsak a sportban, hanem a hétköznapi életben – például egy kerékpáros vagy gyalogos baleset esetén – is lehet, hogy a sérülések elkerülésében vagy enyhítésében.

Mindenkinek biztonságos, balesetmentes közlekedést kívánok!

Kedves Misi! Történeted és elkötelezettséged felhívja a figyelmünket arra, hogy a közlekedés biztonsága mindannyiunk felelőssége. A munkád és az alapítványod által végzett tevékenységek inspiráló példát mutatnak arra, hogyan tudunk még nagyobb figyelmet fordítani mindannyian a közlekedési balesetek megelőzésére. Nagyon köszönöm a beszélgetést, további sok sikert mind a magánéletedhez, mind pedig az alapítvány munkájához!