Abban ugye nincs közöttünk vita Drága Olvasó, hogy a háború önmagában is egy szörnyű dolog. Az ember ősidők óta vívja a háborúját egészen a legutóbbi időkig különös kegyetlenséggel. Lassan azonban kialakultak bizonyos szabályok, nemzetközi szintű egyezmények, amelyek több kevesebb sikerrel szabályozzák a fegyveres konfliktusokban alkalmazható eszközöket. A fegyveres harcok lezártával a nemzetközi egyezmények megsértői – emberiség ellenes tetteikért – bíróságokon felelnek. Itt általában szinte minden perbefogott védekezésül a felsőbb parancsra hivatkozva próbál enyhített büntetést vagy esetleges felmenést kicsikarni.
Van azonban egy eset -legalábbis másikkal még nem találkoztam – ahol a perbefogott kevesellte a rá kiszabott börtönbüntetést és azt saját maga hosszabbította meg. Lássuk a történetét. Hitoshi Imamura ez a nem mindennapi figura Sendaiban, Miyagi prefektúra fővárosában született 1886-ban. Ő volt a második fia Torao bírónak de mindkét nagyszülője katonatiszt volt a Boshin-háború alatt, és az unokáik is örökölték a katonai hivatást. Így Imamura három öccse (Yasu, Hisashi és Hosaku) katonai hivatást választott, és ezredesi rangbanszolgált a hadseregben. Érdekes módon Hitoshit nem erre az útra szánták, hanem inkább jogot tanult, és apja nyomdokaiba lépve bírói karriert szeretett volna folytatni. A sorsnak azonban más tervei voltak. Közvetlenül a középiskolai tanulmányok befejezése és az egyetemi felvételi előkészítése után Torao bíró meghalt, így a család bizonytalan anyagi helyzetbe került. Imamura édesanyja elintézte felvételét a Japán Birodalmi Hadsereg Akadémiájára. Négy évet töltött itt és 1907 végén kapta meg a hadnagyi rendfokozatot. Ezután a Rikugun Daigakkō-ba (Hadi Főiskola) járt, ahol 1915-ben osztályelsőként végzett, megelőzve jövőbeli vezetőit (például a leendő miniszterelnököt Hideki Tojo-t). Imamura két évvel később kapitányi rangot kapott, és első megbízatása Angliában volt a nagykövetség katonai attaséjaként. Továbbra is gyorsan emelkedett a ranglétrán: 1922-ben őrnagy, 1926-ban alezredes, 1927-ben katonai attasé Brit Indiában, 1930-ban ezredes, 1931-ben pedig kinevezték a vezérkarba.
Ezzel bele is került a háborús események sodrásába, ugyanis még ebben az évben kezdetét vette a Kwantung Hadsereg Mandzsúria elleni háborúja. Ekkor a hadseregen belüli szélsőséges megnyilvánulásokat próbálta enyhíteni, nem sok eredménnyel. Ezt követően közel öt éven keresztül nyugalmasabb, adminisztratív beosztásokban volt. Az 1937-ben kitört második kínai-japán háborúban Imamura az 5. hadosztály altábornaggyá előléptetett parancsnokaként lépett az igazi harctérre. Küldetése Nanking meghódítása volt , amit ádáz küzdelem után ért el, de amely viszonylag kevés áldozattal járt az oldalán: körülbelül százötven halott és valamivel több mint háromszáz sebesült árán. A város megvédése Csang Kaj-sek ellentámadása ellen százezer katonával nagyobb kihívásnak bizonyult, de Imamura, legalábbis részben, ezért már nem volt felelős. 1940-ben új küldetést kapott. Egy é vig ismét az adminisztrációban dolgozott. 1941 júniusában visszatért a frontra, hadsereg parancsnokként. A következő hónapban megtámadták Pearl Harbort, de Imamura nem az amerikaiakkal, hanem szövetségeseikkel nézett szembe. Feladata volt Holland Kelet-Indiák (Ma lényegében Indonézia) elfoglalása. A vállalkozás szinte az életébe került a kezdetektől fogva: a Ryuji-maru , a szállítóhajó, amelyen tartózkodott, részt vett a Szunda-szorosnál vívott csatában egy egyesített amerikai, ausztrál és holland flotta ellen, és torpedótalálatokat kapott, amelyek elsüllyesztették. Imamurának égő olaj közepette roncsdarabokba kapaszkodva kellett küzdenie az életéért, míg három órával később kimentették. A katonai közigazgatás élén folytatta az előző gyarmati kormány toleráns politikáját, a rend fenntartását, a kifosztás megakadályozását, az adminisztrációba bennszülött személyzet felvételét, az önkormányzati részvétel lehetővé tételét. Intézkedéseivel támogatta a gazdaság fellendítését az árak csökkentésével, az iparágak (beleértve az olajfinomítókat is, amelyekre Japánnak rendkívül nagy szüksége volt) helyreállítására. , és az elkobzott holland pénzeket állami infrastruktúra kiépítésére használta fel.
Ezenkívül a szövetséges foglyok jobb bánásmódban részesültek, mint amit a japánok általában a foglyokkal szemben részesítettek. Míg az indonézek üdvözölték ezt, Japánban kevésbé fogadták örömmel. Ha Imamura gratulációt kapott a vezérkartól a hódításáért, akkor adminisztratív engedékenysége miatt figyelmeztették, keményebb kezű vezetést vártak el tőle. Imamura ez utóbbit visszautasította, sőt azzal fenyegetőzött, hogy kéri a saját elbocsátását. Mindenesetre távoznia kellett: 1942 végén a Salamon-szigeteken, Új-Guineában kapott parancsnoki feladatot.
A háború változó hullámban folytatódott, a japánok kezdték elveszíteni az elfoglalt területeiket. Aztán eljött a győztesek ideje. Imamura bevallotta, hogy abban a pillanatban öngyilkosságon gondolkodott, végül ellene döntött.
A fegyverletételt követően megvádolták azzal, amit az újonnan létrehozott Távol-Kelet Nemzetközi Katonai Törvényszék rendeletei B és C osztályú bűncselekményekként határoztak meg nevezetesen háborús bűnökkel és emberiesség elleni bűncselekményekkel, jóllehet nem az ő feladata volt a csapatai által elkövetett túlkapások felügyelete és megelőzése, beleértve a foglyok kivégzését is. Imamura egy ausztrál bíróság elé került Rabaulban, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. Nemhogy nem fellebbezett, de írt az ellenség parancsnokának, hogy gyorsítsák fel a folyamatot, elismerve bűnösségét. Később azt kérte, hogy ne a Sugamo börtönbe küldjék, ahol parancsnokokat és tiszteket tartottak fogva, hanem a pápua-új-guineai Manus-szigetre küldjék a katonái mellé. Ez a szokatlan kérés lenyűgözte MacArthur tábornokot, aki a bushidó (a szamuráj becsületkódex) első valódi példájának tartotta, amelyet látott. A pletykák szerint MacArthur még azt is javasolta, hogy Imamura feltételesen szabadlábra helyezzék. 1950-es megérkezésétől kezdve azonban 1953 augusztusáig, a szigeti tábor bezárásáig folytatta büntetésének letöltését Manus szigetén. Véglegesen 1954 januárjában szabadult, miután ítéletét kitöltöttnek tekintették. Akár valóban letöltötte büntetését, akár nem, otthonába érve egy olyan cellát épített a kertben, mint amilyet Manusban foglalt el, és ott emélkedett, mintha önmegváltást keresne, próbálva feldolgozni a bűntudatát volt emberei tettéért.
Élete hátralévő része egyszerűséggel és szerénységgel telt el, több könyvet írt háborús tapasztalatairól, humorosan felidézve a katonai akadémián kapott feddéseket, amiért minden helyzetben gyakran elaludt. Ez annak volt köszönhető, hogy megpróbált ébren maradni éjszaka, sőt még egy késsel is szurkálta magát, mivel éjszakai inkontinenciában szenvedett. 1955-ben a Honvédelmi Minisztérium tanácsadójává nevezték ki, de ennek az időszaknak a legfigyelemreméltóbb vonatkozása az volt, hogy befejezte és kiadta a bebörtönzött visszaemlékezéseit, és a bevételt a kivégzett szövetséges foglyok családjainak adományozta. Ez némi sunyi viselkedéshez vezetett, mivel néhányan rokonnak mutatkoztak, még ha nem is voltak azok és úgy tett, mintha nem venné észre, így is fizetett nekik. Érthető, hogy akik a háborúban ismerték, olyan kifejezésekkel emelték ki erényeit, mint a jó modorú és alázatos , emberi szívű tábornok vagy a beosztottait szerető méltóságos tábornok . 1968. október 4-én halt meg, és a Sendai város Rinnoji templomában temették el.
Emlékezzünk rá tisztelettel, köszönöm a figyelmet.
Írta és szerkesztette: Pester Béla
Sumida folyó hídja Kulturális Magazin
