A Balaton északi partján nevelkedett, tinédzserként tehetséges labdarúgó, még gólkirály is volt. Már általános iskolában felfigyeltek írói vénájára, diákként riporterversenyt nyert, iskolaújságot alapított. 2004-ben jogász diplomát szerzett, majd Angliában kalandozott. 2013-ban Kovácsi László Médiadíjjal végzett egy médiaiskolában, aztán beszédeket, könyvet írt, neves lapokban publikált. 2019-ben szabadúszónak állt, azóta novellák, ifjúsági történetek, újabb médiadíjak színesítik munkásságát. Szenvedélyes utazó, aki sok nagy harcossal, küzdősportolóval készített interjút, hiszen, mint mondja, érdeklődési köre: az EMBER. Dr. Szász Adrián újságíróval beszélgettünk.
Hogyan talált rád annak idején a futball?
Inkább az a kérdés: hogyan is kerülhetett volna el? A Balatonnál nőttem fel, ahol nekünk akkor minden talpalatnyi terület focipálya volt. Most is filmszerűen látom magam előtt, ahogy szeretett nagyapám passzolni, kapura lőni tanít – ha elfáradt, én akkor is rugdostam tovább a labdát a falnak, mint egy csatár, a visszapattanót pedig védtem, mint egy kapus. És mindezt hangosan közvetítettem. A nagyszüleim füredi udvarában a barátaimmal naphosszat meccseket játszottunk, iskolai pályákra lógtunk be, megtöltöttük a grundot. A parton is többet dekáztam a strandlabdával, mint amennyit a vízben voltam. Évközben pedig a veszprémi korosztályos csapatot erősítettem. Minden délután – sőt hetente kétszer iskola előtt is – az edzés, hétvégén pedig a meccs gyógyír volt a világ minden bajára.
Milyen poszton játszottál, és miért hagytad abba később a labdarúgást?
Középcsatár voltam, azaz sokszor én fejeztem be a támadásokat, így számtalanszor learathattam a gólszerzés babérját. A legjobb szezonomban, 16 évesen az ifjúsági NB II B csoportjában 30 meccsen 55 góllal lettem gólkirály, ezt nem hiszem, hogy azóta túl sokan utánam csinálták. De akkoriban, a kilencvenes évek végén még nem voltak rendezett viszonyok a magyar labdarúgásban, igazi jövőkép sem látszott, így hosszú távon inkább a tanulást választottam. A döntésben mondjuk „segített” egy szalagszakadás meg a szerelem is – a pálya helyett egyre többször kötöttem ki randevúkon.
Már gyerekként is kitűntél az írásaiddal. Hogyan kezdted?
Nem feledem az általános iskolai magyartanárnőmet, Fehér Ildikót, aki sajnos nagyon fiatalon elhunyt, de ő volt az első, aki már tizenkét éves korom körül kijelentette, hogy felnőttként írással kellene foglalkoznom. Én akkor még a jogot emlegettem neki, hogy majd bírónak állok, de azért az iskolaújság, a Suli Tükör alapító elnöke lettem. Hálás köszönet a lehetőségért az igazgatónőnek, Kiss Ottóné Piroska néninek is! Sőt gyerekként riporterversenyt nyertem, jutalmul interjút készíthettem a veszprémi televízióban – kivel mással, mint egy futballistával. A témát ugyanis én választottam. Úgy emlékszem, jól ment, csak minden mondatot „és”-sel kezdtem. Ezt a hibát ma már nem követem el.
Mindebből miként kanyarodtál a jog felé?
Középiskolában nem akadtam az írás területén igazi mentorra, így főleg magamnak írogattam dalszövegeket. Doboltam is egy ideig egy gimis rockzenekarban, de ott nem ezeket a szövegeket játszottuk. A jog a humán érdeklődésem kapcsán a szüleim ötlete volt, én meg kihívásnak, szinte újabb sportnak fogtam fel. Előbb az volt egy hosszú „edzőtábor”, hogy az érettségi évében egyedül felkészüljek magyarból és történelemből a felvételire, mivel a tanárok nem vállalták a felkészítésemet, szerintük túl későn kezdtem, nem láttak esélyt a sikeremre. Mégis elsőre felvettek a Miskolci Egyetem jogi karára, amit öt év alatt egyetlen utóvizsgával elvégeztem. Ez volt a következő, maratoni edzőtábor – az egyetemvárosban őrületes bulikkal, feledhetetlen társasággal. Nagyon kellettek az ott kötött barátságok az ország keleti feléből megismert emberekkel ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok.
Szeretted a jogi munkát? Milyen megbízásaid voltak?
A veszprémi gyámhivatalnál kezdtem, ahol 24 évesen mindjárt örökbefogadási, szülői felügyelettel kapcsolatos, gondnokság alá helyezési ügyekbe csöppentem, azaz érettségben hirtelen fel kellett nőnöm egy felelősségteljes feladathoz. Kimondottan élveztem! Budapestre költözve pedig az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál töltöttem emlékezetes éveket, csupa elhivatott, inspiráló kollégával és olyan főnökökkel – Demeter Judit vagy épp Furmann Imre –, akiktől szakmailag és emberileg is rengeteget tanultam. Azzal a csapattal bármikor szívesen dolgoznék újra! Akkoriban vált a szenvedélyemmé az utazás, mert külföldi rendezvényekre is jártunk, és a magyarországi Parlamentbe is állandó belépőm volt, ahol szintén izgalmas világot ismertem meg. De jogászként is fogalmazni szerettem a legjobban, sőt már akkor is vezettem egy személyes blogot Fejezetek egy idealista zsivány naplójából címmel.
Hogyan jött az ötlet, hogy külföldön próbálj szerencsét?
Családtagjaim élnek Angliában, általuk nyílt lehetőségem hosszabb időt Londonban tölteni. Rám is fért az irodai közegből való kiszakadás, a helytállás teljesen más körülmények között és feladatokban. Odakint voltam költöztetőmunkás, olykor másfél napot alvás nélkül végigpakolva, csak étkezésekre és kávéra megállva. Pincérkedtem a Tower Bridge lábánál, sőt postásként is jártam Kelet-London utcáit. De a legjobban egy élelmiszerboltban szerettem dolgozni, ahol a fagyasztott árukért feleltem, mínusz húsz fok volt a raktárban. Sofőrként is szállítottam ki házakhoz bevásárlást, és egy luxusáruházban is vállaltam takarítást, jogi diplomával a zsebemben. Rettentően csíptem, hogy van egy másik életem! Közben Londonból elkezdtem cikkeket írni – főleg angolul készítettem interjúkat világszerte ismert zenészekkel – az itthoni Rockinform magazinnak, Horváth Péter főszerkesztővel együttműködve.
Aztán hazajöttél, és egy újságíró-iskolát végeztél el kitüntetéssel. Mi hozott haza?
Határozottan éreztem, hogy dolgom van itthon – azt csak később tudtam meg, hogy pontosan mi. A Komlósi Oktatási Stúdió médiaiskolában már a legelső előadás alatt éreztem, hogy „megérkeztem”. Suba Katának, Borbély Zoltánnak, Harle Tamásnak, Komlósi Gábornak, Murányi Andrásnak és Pataki Gábornak a mai napig hálás vagyok, hogy ösztöndíjra, illetve Kovácsi László Médiadíjra is érdemesnek találtak. Támogatásuknak hála a Nemzeti Sport gyakornokaként indulhattam el az új hivatásomban, az első duplaoldalas nagyinterjúmat Németh Andrea jelentette meg a lap hétvégi mellékletében.
Kérlek, mesélj a kezdeti nehézségekről és az első sikerélményekről!
A biztos megélhetést szem előtt tartva hat éven át főállásban kommunikációs szakértői munkákat vállaltam minisztériumnál, a MÁV Kommunikációs Igazgatóságán, informatikai vállalatnál. Miniszteri, államtitkári, cégvezetői beszédeket írtam, az újságírói karrieremet másodállásban építgettem. Közben kétszer is elnyertem a MOL Média a Tehetségekért Díjat, ami megerősítette: ezen a pályán a helyem. Vicces, de még az Aranyélet című sorozatban is riporteri szerepet osztottak rám kiemelt statisztaként. Akkor váltottam szabadúszóként végképp az írásra, amikor a Presztízs lapcsoportnál, majd a Képmás magazinnál a szerzői munka mellett szerkesztői feladatokat is kaptam, ami már teljes embert kívánt.
Könyveket is írtál, a novellák, mesék, ifjúsági történetek világába is el-elkalandozol. Az írás mely szegmensében mozogsz leginkább otthonosan, és milyen irányba szeretnél fejlődni?
2014-ben megtisztelő felkérésre könyvet írtam a Road nevű rockzenekarról, Rock & Road – Az igazán hangos könyv címmel. Szerelemprojekt volt, büszkeség, hogy engem választottak rá. Ma húszezer forintokért cserélnek gazdát a példányok, ami azt súgja: azzal a bő 300 oldallal értéket tettünk le az asztalra. 2020-ban Ilyés Gyula Lélekdrazsé című könyvének is a szerkesztője lehettem. Hamarosan újabb kötetekben várható a megjelenésem, az egyik ezek közül egy meseantológia lesz, ugyanis a Hihetetlen Állatok Társasága című mesém egy pályázaton díjat nyert. Más könyvprojektem is van előkészületben, a novelláimhoz, ifjúsági történeteimhez pedig főleg a gyerek- és fiatal felnőttkori élményeimből meg az utazásaimból merítek ihletet. Az írás különböző területei jól kiegészítik egymást az életemben, és remélhetőleg dalszövegekben is fejlődtem tizenéves korom óta. Határ a csillagos ég.
Mit szeretsz a legjobban a munkádban?
Azt, hogy napról napra lemérhetem benne az élet értékét. A sajátomét és másokét is. Hogy nyomot hagyok magam után, és eddig nem emlékszem olyan írásomra, amelybe ne tettem volna bele az adott pillanatom, időszakom maximumát, tehát ezeket a nyomokat büszkén vállalhatom. Az a sok találkozás, utazás, rácsodálkozás, felismerés, ami a tollamon „átfolyatva” papírra kerül, hiszem, hogy az olvasót is arra inspirálja: merje megélni és tartalommal megtölteni a saját sorsát, ahogy én is erre törekszem. A Képmás magazinnál ráadásul jelenleg tökéletes teret kapok az alkotásra, amiért nagyon hálás vagyok.
Mi alapján választasz riportalanyt? Van, akivel mindenképp szeretnél interjút készíteni?
Álom-interjúalanyom nincsen, mert az a tapasztalatom, hogy minden emberben benne van egy jó történet, valakiben több is. Épp ezért bárkiről szívesen írok, legyen az illető űrkutató, pásztornő vagy csak egy jó szomszéd. Álomhelyszíneim voltak, ezekre szerencsére el is jutottam, és beszámolhattam róluk, ilyen például a texasi Southfork Ranch, ahol gyerekkorom kedvenc sorozata, a Dallas játszódott. Egyik főszereplőjével, a Bobby Ewingot alakító Patrick Duffyval is találkozhattam nemrég Budapesten. Sorsszerű, hogy az újságírói pályám legelején még éppen interjúzhattam egy másik nagy hősömmel, Bódi László Cipővel is, aki a beszélgetésünk után négy hónappal sajnos már nem volt közöttünk… De azóta is sorjáznak a különleges élmények: beszélgetés Szoboszlai Dominikkel, Marco Rossival, Csernus Imrével, Eperjes Károllyal, Kemény Dénessel, a Bagossy testvérekkel, Deák Bill Gyulával, a Sepultura zenekarral. Vendégség a vízipólós Szívós család, Kowalsky vagy Torghelle Sándor otthonában. Nem beszélve a találkozásról Londonban John Terry, Cesc Fabregas, Diego Costa világklasszis focistákkal.
Sok küzdősportolóval is készítettél interjút. Mennyiben más riportalanyok ők, mint más sportolók?
Küzdősportolókkal a Presztízs Sport magazin főszerkesztője, mentorom és barátom, a Kapáslövés című sportnovellás kötet szerzője, Balogh Zoltán hozott össze. Aztán annyira szívesen merültem el a világukban, hogy ma már egy könyvet is meg tudnék tölteni a velük készült interjúimmal. Zsiga Melinda, Karakas Hedvig, Erdei Zsolt, Kovács Koko István, Ungvári Miklós, Lőrincz Tamás, Bárdosi Sándor, Bácsi Péter, Kunkli Tivadar, Borics Ádám elképesztő karakterek! Őszinte, egyenes, jólelkű embereket ismertem meg a személyükben, akik egyszerre erősek és érzékenyek. Velük találkozva nincs álarc, csak kölcsönös tisztelet. A humoruk kiváló, az értékrendjük sziklaszilárd – példaképek.
Rólad úgy tudni, nagyon szeretsz utazni. Számolod, eddig hány országban jártál? Melyik volt a kedvenced közülük, illetve van-e bakancslistád? Itthon mi jelenti számodra a kikapcsolódást?
Húsz éve járom Európát és néha Amerikát is, legalább harminc országban megfordultam. Volt, hogy éjszaka egyedül átsétáltam az USA-Mexikó határon, meg olyan is, hogy 28 órán belül megjártam New Yorkot, Chicagót, Minnesotát, Amszterdamot és Budapestet. Nálam Kalifornia az abszolút top, de mivel oda ritkán jutok el, Európából kellett „reálisabb” kedvenceket választanom: Szicília, Andalúzia, Provence és Lisszabon közül bármelyik jöhet bármikor! Északra kevésbé vágyom, de a Skót-felföldre örömmel visszatérnék, kuriózumként az Anglia és Franciaország között található Jersey szigete is közel áll a szívemhez. Bakancslistám nincsen, mert már végig jártam, ami szerepelt rajta. Van még egy jól megtervezett, körülbelül három hetes amerikai körút a tarsolyomban, amit egyszer – ha lesz ennyi szabadidőm – szeretnék teljesíteni, de nem mondom ki, milyen helyeket érintene, nehogy kimenjen az ötletből a megvalósuláshoz szükséges energia. Itthon korábban koncerteket, sporteseményeket, fesztiválokat jártam nagy lendülettel, de ma már a legszívesebben a reptérre indulok el, ha tehetem. Amúgy csupa F betűs dologgal: focival, futással, filmekkel, főzéssel és fantasztikus zenékkel lazítok.
Újságíróként mi motivál, milyen céljaid vannak? Hogyan fogalmaznád meg az írói hitvallásodat?
Az írás sosem volt életcélom, inkább egy eszköz, egy ajándék, amit kaptam, így hálátlanság lenne nem élnem vele. Talán fordítva működöm, mint a többség, akik életük első felét, az „A-oldalt” végig hajtják azért, hogy majd negyven fölött kicsit lazíthassanak és élvezhessék az életet. Én gyerekként és fiatalon éltem meg az álmaimat, tele felbecsülhetetlen kalandokkal, élményekkel. Igyekszem ezeket utólag, a saját B-oldalamon megszolgálni azzal, hogy megírom mindazt, amit tapasztaltam és tovább örökítendő értékként gyűjtöttem. Közben a feledhetetlen találkozásokból és utazásokból továbbra is töltődőm. Addig fogok írni, amíg úgy érzem, szüksége van rá a világnak, hogy ily módon visszaadjak abból, amit kaptam, és persze amíg bírom energiával. Aztán jó volna venni egy házat egy mediterrán vidéken, vagy visszaköltözni a Balatonhoz, és nyitni egy kávézót vagy kisboltot. És esetleg ott írni tovább…
Dr. Szász Adrián írásai az oldalon
„Az emlékeimből látok” – Biró Norbert paralimpiai bronzérmes előtt tizenévesen minden elhomályosult
„Nehéz a környezetedre figyelni, amikor ott áll melletted a Terminátor”
Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!
