Talán már-már közhellyé degradált kérdés a keleti harci irányzatoknál, amikor szóba kerülnek, hogy ezek a sportágak, vagy inkább harci művészetek?
Ha keressük a válaszokat erre a felvetésre, akkor szerteágazó módon kell kiteregessük mindkét oldalt, hogy eldönthessük, mi is az igazság. Nyilván minden igazság valahol szubjektív, hisz’ mi emberek nem vagyunk egyformák sem fizikai, sem szellemi értelemben, a társadalmaink és a családi háttér befolyása is meghatározó gondolkodásmódunkban, de ha a kérdés elhangzott, illik rá valamilyen választ adni. Nos, én ezt itt és most megkísérlem, hangsúlyozva, hogy ennek komoly szakirodalma sok-sok könyvben leírt, kifejtett, ezért én itt egy rövid cikkben csupán néhány szempont felvillantásával tudom megvilágítani a különbséget a címben is felvetett kettősség között.
Kezdjük a sportok és a versenysportok kialakulásánál.
Amikor elindult a világ globalizálása, s annak már pár száz éve, akkor a versenyzés az ipari forradalomban nyert teret, ahol gazdasági szereplők váltak ellenfelekké, először szűkebb, majd szélesebb, később kontinensre, majd kontinensek közötti szintre emelve a vetélkedést. Ahhoz, hogy ebben a versenyben legyenek erre alkalmas vezetők, azokat ki kellett termelni, képezni, s ezt részben az iskolarendszerbe bevezetett megfelelési kényszer, majd a sportok fejlődés vonalán az egyre fokozódó teljesítményelvárások, a minden ároni győzni akarás és ezen teljesítmények példaképpé állítása társadalmi elvárássá emelkedett. Az idő múlásával és a technikai eszközök fejlődésével a sportágak sokszínűsége komoly fejlődésen esett át, s ma csak csodálkozunk, hogy majd’ napi szinten jelennek meg újabb és újabb választható sportágak, melyek színesítik a palettát. De nem csak a paletták, hanem az emberi teljesítmények is az egekbe szöktek, köszönhetően az új módszereknek, és mondhatni, a tudományok fejlődésének is.
A sportokban nyújtott és nyújtható teljesítményfokozásra tudományos alapokra épített iskolarendszerek és iparágak alakultak, mert az élsport magával tudja húzni a mögöttes üzleti világot, mint sportfelszerelések, a sportokat kiszolgáló helyszínek, a sportteljesítmény fokozó szerek és készítmények. Lássuk be, ezek az iparágak dollár milliárdos globális üzletekké váltak, amelyek gyakorlati haszonélvezői a versenysportoknak, ahol is érvényesül a régi római mondás: „Cirkusz és kenyér kell a népnek.”
Ebből fakadóan látnunk kell, hogy a versenysportok elsősorban a közönség felé igyekeznek bemutatni felkészültségüket, ami a nézőknek egy kellemes, vagy éppen izgalommal teli szórakozás, kikapcsolódás, amiért fizetnek, másrészt a versenyzők ilyen módon tudják bemutatni felkészültségüket. Természetesen nem elhanyagolható a sportolók kemény munkájának az egyénre gyakorolt pozitív hatása úgy testi, lelki és szellemi vonatkozásban, annak ellenére, hogy a sportoknak valójában nincs filozófiai töltése, továbbá a versenyzés, különösen az élversenyzés korlátozza eredményes gyakorlása korlátozott az életkor előre haladttával. A test öregedése miatt nem lehet a végtelenségig versenyezni, egy idő után már nem vehetjük fel a versenyt a fiatalabb generációval fizikai szinten. Nyilván ez nem minden sportágra igaz, csupán a nagy fizikai erőt, állóképességet érintőkre. Tehát mondhatjuk, hogy a versenysportok életünk első felére, jobb esetben harmadára vonatkoznak.
A kérdés azonban az, hogy mi van azután, hogy egy versenyző kiszáll a versenyzésből? Van, aki saját szórakozására amatőr szinten gyakorolja tovább, vannak. akik átmennek a sor túloldalára és elkezdik tanítani azt, ami nagyon nemes feladat, de valljuk be, a statisztikák azt mutatják, hogy legtöbbjük teljesen leáll, mert vagy annyira kiégett, hogy a közelébe sem akar már menni korábban kedvelt sportágának vagy, mert valamiből meg kell élnie, s az új elfoglaltság leköti figyelmét és idejét. Ők azok, akik a hírtelen leállás következtében gyorsan elhíznak, s később különböző betegségek hordozóivá válhatnak.
Pillantsunk bele a sportok klasszikus iskolarendszerébe, például a Testnevelési Egyetem poroszos megközelítésébe annak érdekében, hogy megértsük majd a későbbiekben feljövő „művészetek” gondolatkörét.
A versenyzés négy fő felkészítési szakasz köré összpontosul úgy, mint: alapozás, formába hozás, versenyidőszak, levezetés. Ez a négyes gyakorlatilag egy szakmai évet ölel fel, a versenynaptárakat is ennek a rendszernek tükrében állítják fel nemzeti, de nemzetközi szinten is. Ez a rendszer figyelembe veszi az emberi teljesítő képesség lehetőségeit, határait, s egyértelműen arra épül, hogy az év legkiemelkedőbb eseményére érje el a sportoló a lehető legnagyobb formáját. Az eredményesség a legfontosabb, mert a rendszer úgy épül fel, hogy a „cirkuszi szereplők” úgy anyagilag, mint erkölcsileg komoly elismerést szerezhetnek. Ugye nem kell részleteznem például egy olimpiai aranyérem után járó elismeréseket, amely akár élethosszig tartó járadékkal is párosul. Most azt sem szeretném kifejteni, hogy a csúcsra járatott élsport milyen egészségkárosodásokkal is párosulhat, részben a túlfeszítettség, a test túlhasználódása miatt elszenvedett sérülések, illetve a teljesítmény fokozó szerek és azok későbbi mellékhatásainak eredményeként, ezek külön fejezetet érdemelnének.
Hogy így nagyjából összefoglaltam a versenyzést, egy mondat erejéig mindenképp meg kell említenem a tömegsportok fogalmát és jelentőségét, amelyben nem a sportteljesítmény, ellenben az egészség hosszútávú megőrzése, a testünk, mint lelkünk templomának rendszeres karbantartása, továbbá a hasznos szabadidő eltöltése, a megfelelő aktív kikapcsolódás az elsődleges cél. Ezért társadalmi szinten ennek fejlesztése, minél szélesebb körhöz való eljuttatása, megszerettetése és támogatása nemzeti létkérés.
És akkor elérkeztünk a harcművészetek kérdésköréhez.
Ha elfogadjuk, hogy mi, emberek három szegmensből, fizikai testből, lélekből és szellemből állunk, akkor azt is felismerhetjük, ennek a hármasnak részben együttes, de az életkor előrehaladtával a hangsúlyok áthelyezése általi állandó fejlesztésére, megismerésére van szükségünk.
A legkönnyebben ebből a hármasból a fizikai testünk az, ami az öt érzékszervünkkel felfogható, érzékelhető valóságnak tűnik, ezért ennek megismerése és fejlesztése kell legyen az első. Nyilván ennek a fizikai felkészülésnek lesznek járulékos lelki fejlődési eredményei, de ez a fiatal korban még nem tudatosul. Ennek pozitív hatásai majd később jelentkezhetnek. A versenyzés a karaténkban sokat segít, gyorsítja a tudatos és célratörő felkészülést, de azt is kijelenthetjük, hogy nem feltétlen szükséges, hiszen a Kyokushin karate övvizsgarendszere úgy épül fel, hogy a fizikai megmérettetés maga is felér egy verseny eredménnyel, illetve versenyre történő felkészüléssel.
De induljunk ki magából a harcból, annak az emberi történelemeben létező igényéből. A harchoz harcosok, katonák kellenek, akik képesek feláldozni akár életüket, hazájuk, parancsolójuk, vagy valamilyen egyéb érdek szolgálatából kifolyólag. A katona minden pillanatban készen kellett álljon ezen szolgálatra, támadni, vagy védekezni mindhalálig. Ezért a felkészítése, kiképzése nem igazodhatott a fentebb sportokra alkalmazott évi négyes ciklusra, ellenben az állandó készenlét és reakciókészség kellett legyen a legfőbb erénye. A katona életkori határa pedig a mai nyugdíj korhatár közelében volt abban az esetben, ha addig sikerült túlélnie.
A modern harcművészetek alapjait olyan harcosok fektették le, akiknek sikerült túlélnie sok csatát, s valljuk be a túlélés sokszor a szerencsén és nem feltétlen az egyéni képességeken múlik. A legjobbak gyakran vesztették életüket a csatamezőn, s így az életben maradottakra maradt az újabb generációk kinevelése, s ők lettek a korai stílusirányzatok kifejlesztői is. S amikor az utolsó szamuráj is meghalt (1867) és vele a katana viselése is betiltásra került, kezdtek a ma ismert japán önvédelmi és sportrendszerek kialakulni, felhasználva az ősi, sok évszázadon keresztül fejlesztett, alakított harci ismereteket mindehhez.
Az eredet a Jitsu volt, s ebből alakult ki a Judo, majd Okinawáról megérkezett a karate a 20.-ik század elején, melyet aztán nagy átalakításnak vetettek alá, lecsontozták, s előszőr iskolai testnevelésként, később pedig a II. Világháborút követően versenysporttá alakítottak, persze fenntartva a Budo, azaz egy élethosszig tartó gyakorlás rendszerét. És a lényeg ebben rejlik, ellentétben a tisztán sportvilággal, hiszen eddig sikerült ezt a kettősségét megőriznie. De miről is van szó, amikor harcművészetről beszélünk.
Nos, amikor egy gyakorló túl van a fizikai felkészülésen, mely a kezdetektől mintegy 10 év gyakorlást jelent, eljut a teljesítménye fizikai csúcsára, ez kb. a 3. dan szintje, ahol is már 50 pihent ellenféllel kell megküzdeni, sok más próbatétel mellett. Innen kezdődik, vagy folytatódig a lelki felkészülés és gyakorlás, a befelé fordulás igénye és szükségessége. Ez egyrészt a tanításban kell megjelenjen, ahol a megtanulható dolgok egészének a másik felét sajátíthatja el, majd az 5. dan szintjének elérése után (egy újabb 10 év) kezdődhet a szellemi mivoltunk feltérképezése, és a gyakorlataink állandó újabb és újabb ismeretekkel való feltöltése a „Jó pap is holtig tanul.” elvének érvényesítése által. S ekkor kezdhetünk a harci ismeretek művészi szintjére elérkezni, amikor már a szakmánk professzoraivá válhatunk, ahol már nem csak mesteri, de művészi szintre érkezünk. S ez a befelé vezető út eredménye, szemben a sportok szintjével, aminek egyik fő célja a kifelé történő megfelelés. A művészi szint elérése és annak kinyilatkoztatása nem egy könnyű feladat, hiszen a bensőnkben lezajlott, illetve elért spirituális képességek és megtapasztalások már messze nem a látható, fogható, az öt érzékszervünkkel megtapasztalható valóság. Ezek már magasabb dimenziókban létező szintek, melyek a megvilágosodással érhetők el. Itt minden, ami megtapasztalás maga a megvilágosodás, ami nem egyetlen pillanat, hanem ilyen pillanatok összessége, ami által a gyakorló mesterré válik, majd a mesterek mesterévé.
Hagy érzékeltessem ezt a fejlődés a földi anyagi szintre vetítve, álljon itt egy rövid magyarázat:
Ha egy fiatal harcost támadás ér, akkor a fizikai képességeit fogja felhasználni a támadás elhárítására, felveszi a kesztyűt és küzd, mert ő bizonyítani szeretné képességeit magának és a külvilágnak. Győz az ego. (Senpai)
Ha egy oktatót támadás ér, már képes azt elhárítani vagy elmenekülés által, vagy verbális képességeit felhasználva, „kidumálja” a helyzetet, így óvva meg magát és a támadóját attól, hogy feleslegesen sérüljön bárki, vagy bíróságra kelljen évekig járni és az igazát kelljen bizonygatnia. Itt már az értelem diadalmaskodik az ego fölött. (Sensei)
Egy mestert nem akarnak megtámadni, mert még gondolatban sem vonzza be a küzdelem fizikai lehetőségét. Ennek bizonyítása azért nehéz, mert a meg nem történt dolgokat és azok okait. hogy is lehetne a fizikai síkon megmagyarázni, mindenesetre tény, hogy nem alakul ki a konfliktus egy mesterrel. Itt már megszűnik az ego. (Shihan)
Tehát a Budo egy élethosszig tartó gyakorlás, tanulás és tapasztalatszerzés.
Adámy István 9. dan Ph.D.
Global Kyokushin Budokai
