Balogh Zoltán Gyávaság csendje című novellája – amelynek premierjére a Judoinfo oldalán került sor – felkerült a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS) Médiadíjáért folyó versenyében a „legjobb színes írás” kategória jelöltjei közé. A megmérettetésen a különböző kategóriákban százharminchárom ország több mint kétezer pályamunkájából válogatott a nemzetközi zsűri.
Gyávaság csendje
Az áprilisi, álmos szombat reggelen csupán néhányan zötykölődtek a dunántúli nagyváros vasútállomása felé tartó buszon, Vilmos a gondolataiba temetkezve egykedvűen bámult ki a párás ablakon, sokat megélt sporttáskája hűséges kutyaként igazodott a bokájához.
Több mint három hónap után először kell szembenéznie azokkal, akikkel véd- és dacszövetséget kötött egykoron. Elhagyta őket egy sikerrel kecsegtető lehetőségért, szakmai presztízsből, kockára téve a családja nyugodt, bejáratott életét is a bizonytalanért. Fontosabb volt az egója, pedig a judósai rohamtempóban fejlődtek, készen álltak arra, hogy a legjobbak legyenek. Mit hozhatna fel mentségére az otthon hívó szava mellett? Azt mindenképpen, hogy nem a pénzért tette: korábbi fizetésénél valamivel kevesebbet vihet haza edzőként az egykori egyesületétől. Az ország rendszert váltott, ő meg klubot.
A feladat izgatta. Úgy érezte, harmincöt évesen megérett rá, hogy régi-új csapatának tagjaiból is bajnokokat faragjon. Az egyik legeredményesebb sportegyesület utánpótlásában nem lehet más cél. Ez a győztesek klubja.
Aznap hajnalban gyomorgörccsel ébredt. Nem lepte meg, az éjszakai hánykolódás után számított rá, a szervezete gyerekkora óta így reagál, ha feszült, vagy ha gondok gyötrik. Lenyelte az éjjeliszekrényre bekészített No-Spát, a fájdalomcsillapítót tartalékolta. Kiült az ágy szélére, és mielőtt tusolni indult, próbálta rendezni a gondolatait, számba vette, mi várhat rá a nap folyamán.
A görcsoldó és a versenyláz elnyomta a hajnal kételyeit, tíz perccel a megbeszélt időpont előtt, magabiztosan, hangosan köszönve érkezett a jegypénztárak előtti találkozóhelyre. Az új tanítványai az egyik rivális gárda nagyhangú edzőjeként ismerték, mielőtt három hónapja átvette őket. Először készültek csatába együtt.
A klub másik két szakosztályának ifistái is versenyre indultak, a gyülekező fiúk és lányok izgatott beszélgetése zümmögő méhrajként zsongta körül a vasútszagú napkeltét. Az edzők sok sikert kívánva intettek egymásnak, Vilmos, bár látásból és az újsághírekből már ismerte őket, kívülállónak érezte magát.
A mérlegelés közepére érkeztek meg a fővárosi egylet sokat megélt csarnokába, Vilmos szemeivel egykori tanítványait kereste. Nem kellett sokáig kutatnia, a srácok, túl a mérésen, hatalmas szendvicseiket falatozva egy csoportban ültek a lelátó kopott padjain. Miután eligazította az övéit és beköszönt a bíróknak, sietősen elindult volt judósai felé. Megállt az egyik oszlop mögött, és jól hallhatóan egy vaskos poént engedett el a csapatkapitány felé. Harsogó röhögés volt a reakció, fülig érő mosolyok fogadták, amikor előlépett a búvóhelyéről.
Próbáltak úgy beszélgetni, mint egykor, de minden kimondott vagy éppen bennrekedt mondat mögött meghúzódott valami különös, alig tapintható feszültség. Talán a „te már nem tartozol hozzánk” érzése, talán – bár igyekeztek barátságosan szólni egymáshoz – ott motoszkált a fejekben, hogy a régi, erős kapocs néhány órával később a tatamin már nem lehet érvényes. Hiszen ismerték egymást, mindenki jól tudta, Vilmos mindent megtesz a győzelemért. De most már nem az ő győzelmükért, talán ezt érezték mindannyian. A kesernyés felismerésen nem volt idő sokáig rágódni, ahogy elindult a verseny, mindenki tette a dolgát. Néhány mérkőzés kivételével a „régiek” és az „újak” nem ütköztek, ha pedig sor került a küzdelmekre, utána kezet fogtak, egymás szemébe néztek.
A sikeres debütálás örömét tovább fokozta, hogy a verseny után éppen elcsípték az esti vonatot, egyetlen perc maradt csupán az indulásáig, mire az utolsó gyerek is felszállt. Vilmos szétnézett, számolt, megnyugodva állapította meg, hogy a cselgáncsozóknál teljes a létszám. Sérülés nem történt, az eredményekre sem lehetett panasz, az évadnyitó országos rangsorolón érmekben köszönt vissza az elmúlt hónapok intenzív edzésmunkája. Nem kellett sokáig helyet keresgélniük, a srácok gyorsan találtak három majdnem üres fülkét, Vilmost pedig a klub másik két szakosztályának trénerei invitálták maguk közé. A híre megelőzte, tudták, hogy utánpótlás-versenyzőként egykor náluk ért el sikereket, és mint megtért bárányt üdvözölték, ment a zrika, előkerültek a sörök. A vonat indulása után tíz perccel a fiatalok megkezdték a szokásos korzózásukat a folyosón, keveredtek a szakosztályok sportolói. Az egyik lánycsoport tagjai csivitelve, nevetgélve intettek az edzők fülkéjébe.
– Láttad, milyen jó segge van? – dobta fel a kérdést a hosszú, barna hajú lány után nézve az egyik, filmszínész külsejű edző a mellette ülő társának.
– Nyáron lesz tizennégy, leszakítható a liliom – érkezett a válasz a borostástól.
– Eszméletlen tűz van ezekben a nullkilométeres kiscsajokban – csóválta a fejét mosolyogva a „színész”.
– Ismerjük, nem ő lenne az első – kacsintott a másik cinkosan körbetekintve.
Vilmos majdnem félrenyelte az italt, azt hitte, rosszul hallotta diskurzust, zavartan nézett a többiekre, akik békésen beszélgetve kortyolgatták a langyos söreiket. Úgy gondolta, talán elkerülte a figyelmüket a két edző előbbi párbeszéde.
Szemügyre vette a középkorú férfit, az újságból ismerte a kiemelkedő eredményeit, nem értette, ilyen előnyös külsővel miért kell gyereklányokat hajkurásznia, ez nem illett a róla kialakított profi edző képéhez. Aztán ingerülten körbepillantott, felállt, elindult a folyosóra, hogy kiszellőztesse a fejét. „Azt hallottam, tökös gyerek vagy! Itt megmutathatod. Érezd jól magad nálunk!” – nézett fel rá vigyorogva az ülésről a „színész”.
A sör szaga, dohányfüst, és az egész napos izzadságot elnyomó férfi parfüm illata keveredett a szavak közé.
Vilmos émelyegve lépett ki a folyosóra. Lehúzta az ablakot és kidugta a fejét. A menetszél a dobhártyájába hasított, lecsukott szemhéja mögött hirtelen bevillant a lánya arca. Emma nevet, aztán elfújja a gyertyákat a születésnapi tortáján. Tízéves. Gyönyörű. Sportol. Az edzőit imádja, feltétel nélkül bízik bennük.
Vilmost újra elfogta a hajnali érzés. Dübörgött a vér a halántékában – Emmáért ölni is tudna.
Kipirosodott arccal, égnek álló hajjal húzta fel a vonatablakot. A vagon folyosóján egy lánycsoport nézett felé, a tinédzserek összenevettek.
A vasárnapi őrlődés után másnap délelőtt a klubházban volt jelenése, miközben leadta az eredményeket, többen ráköszöntek, gratuláltak a hétvégi szerepléshez. Az edzők jöttek-mentek, egyeztettek, a sikerek olajozottan működtették a hétköznapokat. Szétnézett maga körül, a tavasz jókedve betöltötte az irodákat, vidáman csörrentek a kávéskanalak. Érezte, a fejében zakatoló gondolatok nem illenek az idilli képbe, az éjszaka eltervezett vádló mondatok dadogó foszlányokra szakadtak.
Az igazgató irodája helyett a kijárat felé vette az irányt. „Nem leszek spicli…” – motyogta maga elé, a fejében egymást váltották az önmagának feltett kérdések: Alig érkeztem néhány hónapja, és már másokat mószerolok? Mit mondhatnék? Hogy néhány edző megjegyzéseket tesz a lányok fenekére? Hogy fiatalkorúakat hálóznak be? És ha mégsem történt meg? Csak én értettem úgy?!
A liget melletti presszó kihalt teraszán rendelt egy ásványvizet, a sporttáskájából kivette a görcsoldót és a fájdalomcsillapítót. Eszébe jutott az egykori katonatiszt, küzdelmes életét végig egyenes tartással viselő nagyapja, és a tőle gyermekként ezerszer látott mozdulat: ivott egy kortyot, aztán hátravetette a fejét, úgy nyelte le a gyógyszereket. Mindössze ennyi maradt a gerincből két nemzedékkel később, húzta el a száját.
Feltette a napszemüvegét, mintha az segítene elrejtőzni a lelkiismerete elől. Nem akarta látni, ahogy a gyávasága utat tör magának és ráolvad a vonatfülkék foszlott műbőr üléseire. Nem akarta látni, ahogy elfordítja a fejét az uszodákban és tornacsarnokokban; ahogy zavartan félrenéz a rekortánon, a sportpályákon. Csak ült ott magányosan, ledermedve, üveges tekintettel bámulta a poharában lustán felszálló buborékokat. Csend telepedett a teraszmagányra.
A gyávaság csendje.
judoinfo.hu
