Az okinawai csata (1945. április 1)

Az okinawai csata a Rjúkjú-szigetek egyikén, Okinaván zajlott le a második világháború végén, és a legnagyobb partraszálló hadművelet volt a csendes-óceáni hadszíntéren. Az amerikai vezetésű támadó hadművelet neve Operation Iceberg („Jéghegy hadművelet”), volt mely hétnapos tüzérségi előkészítést követően 82 napig, 1945. április 1-jétől június végéig tartott. A hosszú ideje zajló „békaugrás” hadjárat végével a szövetséges csapatok elérték Japán déli területeit. Okinawát, mint támaszpontot kívánták felhasználni a japán főszigetek támadására és bevételére. Végül a Japán főszigetek elleni offenzívát, a Downfall hadműveletet, nem kellett befejezniük, mivel az atombombák ledobásával elérték Japán kapitulációjátt. (A cikk végén nézzétek meg a film bejátszást!)

A „Jéghegy” hadműveletben az Amerikai Hadsereg 10. hadseregének, mely eredetileg Tajvan bevételére lett létrehozva Hawaiin, négy hadosztálya került bevetésre, és további két hadosztály a Tengerészgyalogságtól. Megszálló műveleteiket partmenti, tengeri és légi támogatások segítették. A hadműveletben több hajó és katona vett részt, mint a normandiai partraszállásban. A szigetet 1400 hajó, közülük 325 hadihajó vette körül, fedélzetükön 183 ezer emberrel. A 130 ezer fős japán helyőrség parancsnoka Usidzsima Micuru tábornok volt. Usidzsima látván a nagyarányú csapatösszevonásokat a sziget körül, elvetette eredeti tervét, amely a partraszállás megakadályozása volt, inkább csapatainak nagy részét a sziget déli részére irányítva, megerősített állásokban vonta össze azokat, szárazföldi összecsapásokra kényszerítve ezzel ellenfeleit.

A hadvezetés, Hirohito császár felvetésére még egy tengeri hadműveletre is vállalkozott, hogy enyhítse Usidzsima terheit. Egy tíz hadihajóból, köztük a Jamato csatahajóval, álló különítményt indítottak Okinawa felé. A Ten-gó hadművelet elképzelése az volt, hogy Okinava partjaira futtatják az addig már megsérült hajókat és az utolsó lövedékig, vagy a megsemmisülésig, folytatják az ütközetet. A flottakülönítményt még Kjúsútól délre elfogta az amerikai hordozóflotta légiereje, majd többhullámú légi támadásban elsüllyesztette a hajók kétharmadát. A megmaradt négy romboló feladta az értelmetlen előre nyomulást és a túlélők felvétele után visszavonult honi kikötőibe.

Az okinawai csatát az utókor amerikai részről, mint „acéltájfun” (typhoon of steel) és japán részről pedig, mint „acéleső” (tecu no ame) vagy „acélvihar” (tecu no bófú) emlegeti. Ezek a becenevek jól jellemzik a harcok vadságát. A japán kamikaze támadások intenzitása, továbbá a szövetséges hajók és járművek létszáma minden korábbit felülmúlt. A veszteségek nagyságát tekintve, mely az első világháború árokharcait idézi, a legmagasabb arányú volt a második világháború csendes-óceáni hadszínterén történtek között. Az okinawai kormányzat hivatalos számadatait forrásnak tekintve, Japán 77 166 katonát vesztett – ezek mindegyike elesett vagy öngyilkosságot követett el -, a szövetségesek vesztesége pedig 14 009 halottat tett ki (becslések szerint összesen több mint 65 000 fős veszteség a sebesültekkel együtt). A japánok oldalán negyvenezer okinawai kényszersorozott fiatal is részt vett a küzdelmekben. Ezzel egyidejűleg 149 193 fő helyi lakos esett áldozatul a vérontásnak: japán katonák ölték meg vagy kényszerítették öngyilkosságra őket. A polgári áldozatok száma a lakosságnak több mint egyharmada volt. Összességében 240 000 emberéletet követelt a közel három hónapos öldöklés. Az egy évvel korábbi saipani csata végén felmerült már a szövetségesek részéről a kérdés, vajon a végpusztulás vár-e a japán lakosságra, ha megkezdik Japán megszállását? Nos, ez a súlyos kérdés ebben a csatában végérvényesen nyilvánvalóvá vált a szövetséges hadászati tervezők számára: a főszigetek bevétele során jelentős áldozatarányokkal kell számolni. Mindkét hadseregparancsnok, Simon Bolivar Buckner altábornagy és Usidzsima Micuru tábornok életét vesztette a harcokban.

A „békaugrás” (island hopping) stratégia a második világháború csendes-óceáni hadszínterén alkalmazott taktika volt, melynek célja a japán területek gyors, lépésről-lépésre (ugrásról-ugrásra) történő elfoglalása a legfontosabb, stratégiai jelentőségű szigetek bevételével, miközben elkerülték a kevésbé fontos helyeket. Az Egyesült Államok és szövetségesei így minimalizálták a veszteségeket, miközben biztosították a szükséges bázisokat a japán főszigetek felé vezető támadásokhoz. A stratégia lehetővé tette a gyors előrehaladást, de egyre komolyabb japán ellenállással találkoztak, ahogy a háború előrehaladt.

Amerika a hadművelet elején elnökváltásra kényszerült, hiszen Franklin D. Roosevelt 1945. április 12-én elhunyt a georgiai Little White House elnöki rezidencián. Utóda, Harry S. Truman vezette az országot a háború vége felé, követve elődje külpolitikai nyomdokait. A csata idején ért véget Európában a háború, így az öreg kontinensen állomásozó, sorozott alakulatok és a hivatásos állomány egy részéből, illetve a szárazföldi és repülőcsapatokból egyaránt, átcsoportosításokat kezdeményeztek. Ez a haderő az okinawai és egy esetleges Japán elleni invázióban került volna bevetésre. Truman szerint az amerikai fiatal katonák ezreinek védelme érdekében az atombomba bevetése szükségszerű, és a japán nagyvárosok támadása az egyetlen hatékony megoldás – a potsdami konferencián leszögezettek szerint – Japán feltétel nélküli kapitulációjára, amely az okinawai harcok vége után kevesebb, mint két hónappal meg is történt.

A háború után 27 évig amerikai közigazgatás alá lett vonva Okinawa szigete. 1975-ben békemúzeumot (Okinawa Prefectural Peace Memorial Museum) nyitottak Itoman városban. A múzeum egy jelentős részét a Béke Sarokköve (Cornerstone of Peace) teszi ki, melyen a közel kétszázötvenezer áldozat nevét jelenítik meg.

Kedves Olvasó! Véleményed szerint hogyan formálta az Okinawai csata Japán háborús örökségét és a világháborús emlékezetét? Mi marad meg számunkra a borzalmas harcok és a hatalmas emberáldozatok után? (Ha gondolod, írd meg véleményedet a Katana Magazin facebook oldalán, a cikk alatt)