Minden pokolban nem kell benne élni, de olyan könnyen sem kell feladni, ahogyan manapság szokták. Rengetegen nem bírják ki a házasságuk első pár évét. A gyermekük kiskorát. Belebuknak az anyává és apává válás nehézségeibe, párjuk nyakába varrva saját átalakulásuk gyötrelmeit, őket téve felelőssé a régi életük elvesztéséért. Mintha nem lenne eleve egyértelmű, hogy a régi életszakasz elmúlt és egy új következik más időbeosztással, más céllal, más értelemmel, más nehézségekkel és más szépségekkel…
A statisztikák szerint Magyarországon a válások többsége a gyermekek kisiskolás koráig következik be. És ehhez a szülővé válás első pár évének MEGOLDATLAN és az évek során elmérgesedő feszültsége vezet. Nézzünk szembe ezzel: valójában a legelső nehézségen fennakadunk! A legelsőn! Nem a másodikon, nem a negyediken…
Aki egy potenciálisan 50 évig tartó házasság első 8 évében megbukik, az nem képes felfogni sem, nemhogy megtapasztalni, hogy a borúra derű és derűre ború időszakok váltakozásának Ő már az ELSŐ szakaszában megbukott. Ez gyengeség, a kitartás hiánya. A kapcsolat megjavításának rutinjáról beszélni sem érdemes, hisz EGYSZER SEM tudják megjavítani. Ez minden, csak nem felnőtt viselkedés. Mindenki önmagát menti nagy hévvel, számtalan érvre támaszkodva, a média és a piacok által kiszolgálva.
Kalo Jenő barátom mesélte el, hogy amikor 50 felé járva teljesen lenullázták a kapcsolatukat a feleségével, már nem aludtak egy ágyban, egy szobában és zajlott a válóper, egyik este átment a feleségéhez és azt mondta neki: Budapestet lebombázták, porig rombolták. És az emberek nekiláttak, újjá építették. Ha egy ekkora várost újjá lehet építeni, egy kapcsolatot egészen biztosan. Én készen állok erre, ha Te is akarod vágjunk bele. És kiment. Reggel átjött a felesége és azt mondta építsük újjá. És újabb huszon-év telt el együtt, nyugdíjas korukra a kapcsolatuk jobb mint valaha és méltán érezhetik, hogy nem hagyták abba félúton, végig vitték amit elkezdtek, jó gyümölcsöt teremve, jó mintát mutatva.
Minden pokolban nem kell benne élni, de ennyi pokol nincs. Sok a javítható, javítandó kapcsolat, amihez akarat, szándék, erő kell. Beszéljünk azokkal, akiknek ez sikerült: a tapasztalatok azt igazolják, hogy akik egyszer megjavították a kapcsolatukat, azok óriási többsége többször is képes megtenni. És akinek sikerül az nem a megszürkült, kiégett, netán sebet sebre ejtő kapcsolatban marad benne. Az, hogy sikerült megoldani a problémát azt jelenti, hogy utána jó lesz. Kisüt a nap. Derült az ég. Tavaszi melegben csicseregnek a madarak a kapcsolatban. Bekövetkezik a borúra derű!
És ha ilyen a megoldás, akkor megérti megoldani, újjáépíteni. És talán nem is annyira nehéz, mint egy világvárost újra húzni a porból.
Minden pokolban nem kell benne élni és ezért kifejezetten fontossá vált a párválasztást sokkal tudatosabban, okosabban, az érzelmeken messze túlnyúló módon biztosítani. És ha jól választunk, akkor sem lesz tökéletes. Érett emberként kell benne megállni. Ma sokszor gyermeki önzőségünk, a fejlődésre való képtelenségünk teszi tönkre utódaink jövőjét. Ideje felnőni! Ideje bejárni az utunkat! Ideje kitartani és megjavítani a dolgainkat! Ideje előbb a második, majd esetleg negyedik-ötödik derű/ború ciklusig húzni…
Ha valamit megéri magunk után örökül hagyni, hát akkor a kapcsolataink megjavításának „szokását” érdemes! Ez épít stabil alapot és teszi lehetővé az értékfolytonos jövőt! Ez teszi lehetővé, hogy egy egész utat bejárjunk, „végig fejlődjük” azt és ne csak bolyongjunk, vagy újra és újra kezdve az út egy bizonyos szakaszán körözve vesztegeljünk egész életünkben.
Akik egyszer megjavították a kapcsolatukat, azok többször is képesek megtenni! És akik megteszik, megjavítják, azok BOLDOGAN élnek, amíg meg nem halnak!
Bedő Imre
