A „jogos védelem” klasszikus jogintézménye a büntetőjog egyik legkényesebb pontja: az állam elismeri, hogy az egyén is felléphet saját védelme érdekében, azonban csak meghatározott, szigorúan körülhatárolt feltételek mellett. A kérdés különösen éles, amikor nem egy átlagos képességű és testi erejű állampolgár, hanem egy harcművész, vagy küzdősportoló, illetve mondjuk rendvédelmi dolgozó lép fel a támadója ellen.

A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény  22. § (1) bekezdése szerint:

„Nem büntetendő, aki a jogtalan támadást elhárítja, és ezzel arányban álló módon cselekszik.”

A (2) bekezdés hozzáteszi: „A jogos védelem túllépése miatt nem büntethető, ha a megtámadott személy az ijedtség vagy menthető felindulás hatása alatt cselekszik.” A szabály tehát nem abszolút: az arányosság elve, valamint az elhárító cselekmény szükségessége és időbelisége kulcsfontosságú.

Példa:

Egy kocsmai vita során egy civil ököllel megüti az egyik vendéget, aki történetesen aktív küzdősportoló, versenyző. A sportoló „csak visszaüt” – a másik elesik, beveri a fejét, súlyosan megsérül.

Jogos védelem?

A felszínen: igen.

A mélyebb jogi értékelés azonban már kétségeket vet fel.

A Kúria eseti gyakorlata szerint:

– pl. BH 2012.265.) a védekezés nem lehet lényegesen súlyosabb, mint a támadás.

Egy küzdősportoló viszont már egyetlen, precízen célzott ütéssel életveszélyes sérülést tud okozni. Ez az, ami a bíróságok mérlegelésében kulcsfontosságú: tudatában volt-e saját testi fölényének, és ennek ellenére választotta-e a támadó elhárításának ezt a módját?

A joggyakorlat egyre határozottabban kezeli külön kategóriaként azokat a személyeket, akik kiképzésük, szakmájuk vagy sporttevékenységük révén másokat jóval meghaladó testi-lelki kontrollal rendelkeznek. Nem hivatalos jogi kategóriaként ezeket gyakran „különösen veszélyes védekezőként” említik – nem azért, mert veszélyesek, hanem mert képességeik indokolttá teszik a magasabb elvárást az arányosság és szükségesség megítélésében.

Az arányosság nem pusztán a sérülések mértékére vonatkozik, hanem az alkalmazott védekezési mód és a támadás súlya közötti viszonyra. Például: egy ütésre válaszul egy fojtófogás alkalmazása, ami percekig tart – aránytalan lehet. Egy fenyegetésre válaszul harci technika alkalmazása, ami szándékosan törést, eszméletvesztést okoz – túlzott lehet.

A védekező testi fölénye és képzettsége tehát nem zárja ki az önvédelem jogát, de magasabb önkontrollt vár el. Ez nem jogfosztás, hanem a testi fölény társadalmi felelősségének elismerése.

A jogtudományban is vita van:

Sérti-e az emberi méltóság elvét, ha egyes emberektől „többet várunk el”, mint másoktól?

A többségi nézet szerint: nem. A képzett harcos nem másodrendű állampolgár, hanem épp ellenkezőleg – olyan személy, akinek önuralmát és tudatosságát jogilag is értékelni kell. A kiképzett harcos nem „jár rosszabbul” a jogos védelemben – de nem hivatkozhat az ösztönös félelemre ugyanúgy, mint egy laikus. A törvény a testi fölény mögé felelősséget rendel. Az arányosság mérlegelésekor a bíróságoknak külön figyelemmel kell lenniük arra: tudta-e az illető, hogy az általa alkalmazott technika aránytalan kárt okozhat?

Volt-e lehetősége enyhébb elhárításra?

Ténylegesen fenyegetett-e élet vagy testi épség? A jogos védelem határai tehát nem statikusak – a védekező személy jellemzői éppúgy számítanak, mint a támadás jellege.

Érdemes megfogadni!
Minden helyzetben mérlegeljük cselekedeteink következményeit. A védekezés jogát felelősségteljesen kell gyakorolni, hiszen a legnagyobb erő is csak akkor válik valódi védelmezővé, ha önkontroll és tudatosság kíséri. Ne feledjük: a legjobb védekezés nem mindig a fizikai reakció, hanem a helyes döntés.

Dr. Varga istván Károly eddigi írásait IDE kattintva érheted el

Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!