avagy: A férfi, aki először másokkal, majd önmagával szállt szembe.

Beszélgetőpartnerem története nem mindennapi. Gyerekként azért tanult meg küzdeni, mert nem volt, aki megvédje. Fiatal rendőrként a kezében volt az erő – de nem volt hozzá iránytű. Harcos volt, de rossz oldalra állt. Elbukott. Bezárták – de nem tört meg. Kovács Imre most mesél: őszintén, kendőzetlenül, tanulságul.

Kedves Imre! Milyen gyermekkorod volt?

Kiegyensúlyozott, normális család voltunk. Diplomás szüleim közül édesanyám tanító volt, édesapám agrármérnök és vadász. Gyermekkorom nagy része kimondottan jól, mondhatni probléma mentesen telt. A sporttal, azon belül is a Tae kwon do-val csak aránylag későn, 12 évesen ismerkedhettem meg, mivel a szüleim – bár értelmiségiek voltak – nem nagyon rajongtak a sportért. De nem ezzel, és nem a családi élettel volt probléma.

Hogyan találtál rá a küzdősportra? És miért küzdősport?

Az iskolában, ahova jártam, elég sok volt a roma származású gyerek, akik nem tanultak a legjobb eredménnyel, így elég sok volt a bukás köztük. Persze ahogyan ez lenni szokott, az ő nézetük szerint a rossz eredményekért nem ők voltak a hibásak, hanem a tanárok és az iskola vezetősége. A probléma ott kezdődött, hogy édesanyám volt az igazgató helyettes. Kitalálod, kin verték le a port? Rajtam, az igazgató helyettes fián. Bár keménykötésű gyerek voltam, de esélyem sem volt a túlerő ellen, mert sosem egyedül támadtak meg. Itt egy kissé megingott a hitem, embertársaimban. Mivel a szüleimtől nem kaptam meg a megfelelő védelmet, így saját magamnak kellett gondoskodnom róla, keresnem kellett tehát valami küzdősport edzést a környéken. Valami oknál fogva egyedül a Taek Won Do és a Shotokan karate volt fellelhető nálunk. Már nem tudom az okát, de valami miatt a Taek Won Do-ra (továbbiakban TKD) esett a választásom. Szerettem az edzéseket, jó volt a csapat és valószínűleg volt tehetségem is hozzá, mert aránylag gyorsan tudtam szinteket lépni. Fel sem ocsúdtam, és 19 évesen máris fekete öves lettem. Ezt követően viszont hamarosan abbahagytam ezt a sportot. Hogy miért? Egyszerűen kiábrándultam belőle. (Aki csak kicsit is tisztában van a TKD hazai történéseivel, érteni fogja.) Igen, van ilyen. Velem megesett. Úgy éreztem -és nemcsak én-, hogy a TKD elvesztette azt a harcművészeti jellegét, ami miatt oly sokan beleszerettünk a 90’-es években. Akkoriban kemény küzdelmeket vívtunk egymással, gyakran más stílusok versenyein is ott voltunk. A kick boksz és a kyo gyakorlókkal is jó meccseket vívtunk. Aztán ahogyan változott a vezetőség, úgy velük együtt változott a szemlélet és ezzel együtt sajnos a stílus is. Egyre jobban az anyagiak felé ment el a dolog, ami nem lett volna gond, de a döntéshozók nem tudtak megfelelően élni a lehetőségeikkel. Érdekes viszont, hogy a kick –boksz és a kyo ugyanakkor megfelelően tudta kezelni a náluk is bekövetkezett változásokat. Sajnos viszont vannak stílusok –köztük a TKD-, melyek lemaradtak.

Úgy érzem, ez a mai napig bánt téged, de legalább is rosszul esik.

Így igaz. Ez számomra komoly szívfájdalom, mert a TKD az első komoly szerelmem volt. Maga a rendszer amúgy gyönyörű, letisztult és teljes mértékben hatékony, kőkemény lehetne, de mégsem az. Természetesen a mai napig vannak jó mesterei, de ők sem az „új” irányzatot követik, hanem eddzenek a maguk megszokott, régies módján, a saját –mondhatni- tradicionális rendszerük szerint.

Azért engem furdal a kíváncsiság, hogyan alakulta suliban az életed, miután lejártál a TKD edzésre?

14 éves koromra már nem nagyon volt piszkálódás. Meg tudtam magam védeni ráadásul úgy, hogy nem estem át a ló túlsó oldalára. Nem vittem túlzásba a verekedést… Akkor még nem, az majd 22-23 éves koromban következett be.

De addig még voltak történések az életedben.

Persze. Az érettségi után a baráti körömnek köszönhetően –melynek egy része az edzésről jött- vezetett utam a rendőrség állományába. Egyszerre csak a csopaki tisztképző iskolában találtam magam, ahol megismerkedtem Márkus Sanyival (Bikával). Ő volt a kiképzőm. Rajta keresztül nyertem betekintést a Judo-ba. Egyből éreztem, hogy a TKD mellett a Judo nagyszerű kiegészítés lehet, és elkezdtem komolyabban foglalkozni vele. Valójában ekkor tájt ért véget a „gyerekkorom”. Szép és jó időszak volt a tiszthelyettes képzési időszak.

De mint tudjuk, minden jónak vége szakad egyszer sajnos.

Pontosan. Az egyéves kiképzés után felkerültem Pestre, a VIII. kerületbe járőrnek, ahol 2 éven keresztül dolgoztam.

Ajjaj…

Tévedsz, nem volt olyan rossz. Sőt, egészen jó időszaknak mondanám, mivel akkor ismerkedtem meg az ökölvívással és a Thai box-al, melyek komoly változással voltak a küzdőstílusomra. Egyre jobban a tényleges harc, a full kontact küzdelmek felé vettem az irányt.

Ha jól számolgatom az éveket, ekkor nagyjából a 90’-es évek elején járhatunk időben, amikor is elég össze-vissza helyzet volt a rendszerváltást követően.

Így igaz! És ezt az akkori alvilág elég szépen ki is használta. Sok rendőr élt kettős életet –főleg a VIII. kerületben- ekkor. Nem vagyok büszke rá, de az én életemben is elindult egy rossz irány, belépett egy rossz társaság, de ez nem a nyolcban történt, hanem Gödöllőn, ahova pont a küzdősportos múltam miatt vezényeltek ki a feletteseim. A kevés rendőri gyakorlatom ellenére, a viszonylag fiatal, még nem teljesen kialakult személyiségemmel Valkóra kerültem KMB-nek, egy romák lakta telep közepére. Fél évig bírtam. Illetve a helyi polgármester ennyi idő elteltével kérvényezte, hogy minél előbb távolítsanak el a posztról, mert ha maradok, a helyiek nem fognak rá szavazni a következő választásnál.

Mi történt?

Ekkor értem el azt a bizonyos 22-23 éves koromat, amit már említettem a ló túlsó oldalával kapcsolatban. Szóval nagyon komolyan átestem. Elég hamar bekóstoltak, én pedig nem tértem ki a baj elől. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, aki elém állt, azt ütöttem is. Valószínűleg a gyermekkorban elszenvedett trauma is közrejátszott a dologban, vissza akartam adni mindent, amit kaptam.

Ezt szó szerint kell elképzelni?

Volt, hogy letettem a fegyvert, az egyenruhát és úgy mentem be a kocsmába, amikor azzal jöttek, hogy csak azok miatt vagyok kemény. Hamar rendet tettem az ivóban. Visszagondolva egyfajta fiatalkori, meggondolatlan és heves, éretlen gyerek voltam, aki jóval keményebb lett, mint amennyit az esze elbírt volna. Szóval fél év elteltével áthelyeztek Gödöllőre, ahol rövid időn keresztül járőr voltam. Bár feletteseim észrevették, hogy rossz az irány és próbáltak megfelelő útra terelni, de valahogy már nem volt az igazi. Hamarosan leszereltem. Na, ezután következett a valódi sötét oldal.

Ennyire?

Nagyon! Nem szeretném részletezni, de sok csúnya dolgot tettem. Persze megfogtak, aztán hamar bekerültem a hüvire. Egy évet Vácon töltöttem, majd kaptam egy komoly ítéletet, ami annak volt köszönhető, hogy egyrészt valóban sok mindent csináltam, ráadásul az akkor kifutó alvilági vezetőkkel is kapcsolatba hoztak. És persze példát is akarta statuálni velem. Közel 8 éves pihenő lett a vége a dolognak, végig szigorított fegyházban. Ez utóbbit annak köszönhettem, hogy nem voltam együttműködő, végig konok tagadó voltam.

Kemény lehetett.

Az volt. Amikor a filmekben azt látni, hogyan fogadják a bekerülő volt rendőrt, nos, annak van alapja. Sokat kellett boxolnom odabent és nem mindig jöttem ki jól belőlük. Igazán kemény (minden szempontból) emberrel kellett összeütnöm, és bár nem én maradtam talpon, de végül nagyon jó viszonyba kerültem ellenfelemmel, mert sérüléseim –bordatörés, agyrázkódás- ellenére nem mentem orvoshoz, hanem visszamentem a zártkába és kifeküdtem az egészet.

És az őrök?

Mindent tudtak. Volt egy zárka, ahol az ehhez hasonló „beszélgetéseket” lehetett intézni. Oda pedig az őrök kísértek le. Azok, akik azt mondják, hogy a börtönnek van egyfajta romantikája, tévednek. Semmi romantika nincs benne, csak és kizárólag a túlélésről szól. Arról, ki hogyan, milyen eszközzel tudja túlélni a kiszabott büntetést. Vannak, akik gyógyszerhez nyúlva próbálják meg átvészelni, na, ők azok, akik emberi roncsokként jönnek ki onnan. Van, aki kedvezményekért cserébe áruló, un. vamzer lesz, szövetséget köt az őrökkel. Persze ha kiderül, akkor gáz van. És van egy kis rész, akik megpróbál embernek megmaradni.

Az első kettőt nem nézem ki belőled. Te hogyan bírtad ki?

Némi szerencsével. Látták, hogy nem hagyom magam, és bár nem mindig jöttem ki jól a dologból, de megmaradtam férfinak.

Hogyan tudtál a kényszerpihenőt követően újra felállni a kinti életben?

Igyekeztem tudatosan, szervezetten élni odabent is. megtaláltam azokat az embereket, akikkel tudtam sportolni, boxolni, birkózni. Sokat edzettem bent. E mellett sokat tanultam. Az érettségim megvolt, így bekérettem az érettségi anyagom egy részét és biológiából felvételiztem a soproni egyetemre, majd az ELTE-re is. A diplomám ugyan nem lett meg, de a tanulás nagyon sokat segített, hogy kibírjam. 
Miután kijöttem, a családom sietett a segítségemre. Akármennyire is fekete bárány voltam, a családom végig mellettem állt. Nem ítéltek el, nem zárkóztak el, hanem egyből a segítségemre siettek. Édesapám révén egyből eltudtam helyezkedni az erdészetnél, ezáltal azonnal visszakerülhettem a civil életbe, ami valóban hatalmas segítség volt. Akik kijövetelük után egyedül kénytelenek talpra állni, azoknak ez sokkal nehezebben megy.

Gondolom, a régi barátok egy része elmaradt.

Nem egy része, mindegyik. Szinte 90%-uk eltűnt. Volt olyan barátom, akinek el sem mertem mondani, annyira szégyelltem, amit tettem. Viszont azok, akik mellettem maradtak, mai napig is a barátaim.
De persze odabent is szereztem barátokat. Az egyikükkel nem is olyan rég beszéltem. Elég komoly ügye volt, és a büntetése is komoly. Néha felhív és jókat beszélgetünk.

Másként látod a Világot a szabadulásod óta?

Egyértelműen igen. Hajlamosak azt hinni az emberek, ha kijövünk a hűvösről, jobb emberek leszünk. Nem hiszem, hogy jobb ember lettem. Megfontoltabb lettem. Szerintem előtte sem voltam rossz, csak ostobaságokat csináltam, amiket ma már bőven elkerülnék. Ez szerintem nagyon érdekes. Azóta született egy gyönyörű kislányom, és úgy érzem, sok mindent másként látok. Ma már mások a prioritások számomra az életben, mint ezelőtt néhány évvel.

Mi volt a fontos számodra, ami miatt bevállaltál dolgokat?

A pénz, mi más. Azt hittem, ebből előre tudok majd lépni, minden szülői segítség nélkül. Be akartam bizonyítani, hogy egyedül meg tudom oldani az életemet. Nem sikerült.

Véleményed szerint hol van a határ jó ember és rossz ember között?

Szerintem nincs határ. Véleményem szerint a környezet nagyban befolyásolja ezt az egészet. Az ember a szituációkban él. Viselkednek jó embernek tartott személyek gonoszul másokkal. Megemlítenék egy esetet. Behoztak a „csurmába” (gyűjtő helység, ahol az elszállításra várnak a rabok) egy pedofiliával gyanúsított fickót. Olyanok is megverték, akik mélyen elitélték az erőszakot. A szituáció így hozta. Van erre egy pszichológiai kifejezés is: Deindividuáció, ha jól tudom. Az eddigi tapasztalataim alapján az emberek nagyrészénél az adott helyzet alakítja ki a pillanatnyi jellemét. Alkalmazkodnak, mert nem megfelelő a fegyvertárja, nemelég erős belülről.

Említetted, hogy szabadulásod után erdészként kezdtél dolgozni. Onnan milyen utad volt?

Viszonylag jó és egyszerű. Mivel a családom III. generáció óta méhészettel is foglalkozik, így az erdészet mellett én is beletanultam ebbe a szakmába. Egy nap beültem az egyik barátommal beszélgetni valahova, amikor szóba került a jitsu. Hamarosan az edzésen találtam magam. Viszont ez nem a tradicionális vonal volt, inkább sport jitsu. Így indult a jitsus életem. Annyira megtetszett, hogy azóta is gyakorlom, de bejött mellé a Brazil Jiu Jitsu is. Egy héten 5-6 edzésen veszek részt, amiből 4 jitsu, 1 boksz, amit lefolytok egy kis erőnléttel vagy úszással. 54 évesen szerintem nem rossz.

Volt az életed során valami, ami közéd és a sport közé állhatott volna?

Vicces, de nem volt. Nem engedtem, A család örült, hogy a plusz energiámat és a frusztrációmat le tudom vezetni a küzdősportokban.

Ha jól tudom, edzést is vezetsz.

Közel 3 éve dolgozom Gödöllőn, judo edzőként, egy ideje pedig brazil jiu jitsu edzéseket is vezetek, a ZR Teanm színeiben, első sorban hobbi sportolók számára. Természetesen, ha valaki versenyezni szeretne és tehetsége is van hozzá, nem fog „elkallódni”, irányítom át Isaszegre, vagy egyenesen Pestre, Max dojojába.

Te magad is versenyeztél?

Igen, de már csak felnőttként. BJJ és grapling versenyeken indultam, több-kevesebb sikerrel. Egy-két sport jitsu versenyen is indultam seniorként, és volt, hogy nyertem is. Taekwondo-ban egyáltalán nem versenyeztem. De azt nem is a verseny miatt kezdtem el, hanem abszolút az önvédelem, a túlélés volt a cél. Amúgy fontosnak tartom a versenyzést, hiszen hihetetlenül felgyorsítja a tanulási folyamatot.

Jöhet néhány személyes kérdés?

A mai beszélgetés után? Persze.

Végig küzdötted az életedet. Van valami, amitől félsz?

Már nincs. Illetve talán mégis. Van egy 7 éves, gyönyörű kislányom. Elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb megismerje a múltam. Az ő reakciójától, megítélésétől tartok. Hogyan fog látni engem, mit fog gondolni rólam, mennyire fogja tudni elfogadni az apja múltját, vagy mennyire nem. Ettől azért tartok.

Mi az, amiben nagyon hiszel?

Ez egy érdekes kérdés, ezen még nem gondolkodtam. Van egy mondás a börtön világban: „Ahogy bekerül az ember, hívővé válik.” Bent valahogy mindenki hinni kezd valamiben, mert valamibe kapaszkodni akar. De, hogy alapjában miben hiszek? Talán a kemény és rendszeres munkában. Valószínűleg, hogy ebben szerepet játszik a katonai és rendőri múltam is.

Mikor sírtál utoljára?

Gyerekkoromban. Felnőttként már nem. 

Mi dühít fel?

Ha bántják a Magyar embert. Politizáló típus vagyok, és teljesen nyitott a vitákra. Viszont ha egy teljesen meggyőzhetetlen, bigott emberrel találkozok, aki meghallgatni sem hajlandó az érveket, az feldühít. Régebben erre ugrottam, de ma már nem foglalkozok vele, egyszerűen otthagyom.

Mik a további terveid a jövőt illetően?

Nem nagyon vannak. Szeretnék teljesen talpra állni, felépíteni az életemet, és jó apaként megfelelő életet, életkörülményeket biztosítani a családomnak.  És természetesen folytatni a küzdősportot, amíg élek…

Szerkesztői zárógondolat:

A harc nem mindig a fizikai erőn múlik. Néha az igazi küzdelem belül zajlik, ahol az ember saját démonjaival találkozik. Kovács Imre története nem csupán a fájdalomról, hanem a megtapasztalt bukásról és újjászületésről szól. Az út, amit bejárt, a legnagyobb harc, amit bárki vívhat: az önmagával való megküzdés. Ez a harc nem csak a túlélésről szól, hanem arról is, hogy a gyengeséget erővé formáljuk – és soha nem adjuk fel.

Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!