A japán kerámiaművészet története lenyűgözően gazdag, és bár sokan az olyan híres stílusokat ismerik, mint a Raku, Arita vagy Bizen, Okinawa szigetvilága is saját, különleges hagyománnyal bír: ez a Tsuboya kerámia. A Ryukyu Királyság örökségeként fennmaradt Tsuboya ware (Tsuboya-yaki) nemcsak esztétikailag egyedi, de kulturálisan is mély jelentéssel bír.

A Tsuboya kerámia a 17. századra vezethető vissza, amikor Okinawa – akkor még a független Ryukyu Királyság – újraegyesítette a helyi fazekas központokat Naha város Tsuboya nevű negyedében. A fazekasmestereket Kínából, Koreából és a japán főszigetekről is befolyásoló kerámiastílus egyedi elegyet alkotott: megőrizte az ősi ryukyu szellemiséget, miközben technikailag alkalmazkodott a kontinentális hatásokhoz.

Miután a Ryukyu királyságot felváltotta egy feudális katonai kormány, amelyet a Tokugawa sógunátus irányított . Ekkor ért véget Ryukyu virágzó kereskedelme Kínával és más délkelet-ázsiai országokkal. Ennek eredményeként ezekből az országokból már nem importáltak kerámiát a Ryukyu-ba. A kerámiaedények folyamatos igényének kielégítése érdekében elsősorban Koreából származó külföldi fazekasokat hívtak a Ryukyu-ba, hogy kerámiát készítsenek az ott lakók számára. Ezek a koreai kerámikusok egy fejlettebb kerámiagyártási technológiát hoztak a régióba, és megalakították a Tsuboya kerámia kerületet a hagyományos kerámiaedények gyártására.

Ennek az árunak a legfigyelemreméltóbb tulajdonsága az Okinawára jellemző zománcdíszítés. Eredetileg az ebben a stílusban gyártott kerámiákat elsősorban a hétköznapi, középosztálybeliek használták, de idővel díszkerámiává is váltak. Különösen híresek az úgynevezett shisa szobrok – ezek a jellegzetes okinawai oroszlán-kutya őrzők szinte minden háztetőn és bejáratnál megtalálhatók.

A Tsuboya kerámia két fő típusra oszlik:

• Ara-yachi (szó szerint ” durva kerámia „, nyers égetésű kerámia) – dísztelen, mázatlan, rusztikus felületű, elsősorban használati tárgyakhoz alkalmazott forma.
• Jō-yachi (szó szerint ” magas kerámia „, mázas kerámia) – gazdagon díszített, gyakran színes mázakkal bevont kerámia, mely a Tsuboya ware legismertebb arca.

A motívumvilág gyakran merít a tenger és a természet elemeiből – halak, növények, hullámformák –, de mitológiai alakok is megjelennek, mint például a shisa vagy a tennyo (mennyei táncosnő).

A gyártás

A Tsuboya edényeket úgy állítják elő, hogy az agyagot kézzel vagy öntőformával öntik. A kívánt forma létrejötte után a felületet csúszásgátlóval hordják fel, amelyet a Tsuboyára jellemző, gushitou néven ismert agyag feloldásával készítenek. Amíg a zománc szárad, a kerámiát dekoratív mintákkal vésik. Ezután zománcozott mázat hordnak fel okinavai természetes anyagokkal, például korall- vagy rizshéjjal, amelyek különféle természetes színekkel fedik be a kerámiát. A kerámiát ezután egyszer kiégetik. Hagyományosan hegymászó kemencét használnak a Tsuboya edények tüzelésére, de manapság ez a kemencetípus a közeli lakóterületeken keletkező füstszennyezés miatt korlátozott, ezért elsősorban gázkemencéket használnak.

Napjainkban

A Naha belvárosában található Tsuboya kerámia negyed ma is aktív központja a fazekasmesterségnek. Számos műhely, galéria és múzeum található itt, ahol a látogatók nemcsak megvásárolhatják a kerámiákat, de akár saját kezűleg is kipróbálhatják a tsuboya fazekasságot.

A Tsuboya Kerámia Múzeum (Tsuboya Pottery Museum) bemutatja a helyi kerámia történetét, eszközeit, valamint kiállítja a múlt és jelen mestereinek munkáit. A környék utcái ma is megőrzik hagyományos hangulatukat: vörös cseréptetők, keskeny köves utcák, és minden sarkon egy shisa figyel.

Az örökség

A Tsuboya kerámia nemcsak tárgyakat, hanem egy kulturális identitást is megőriz. A mesterek nem pusztán művészek, hanem örökségmegőrzők is, akik generációról generációra adják tovább tudásukat. A Tsuboya ware hivatalosan is a „Hagyományos Kézművesség” védett státuszát élvezi Japánban.

A Tsuboya kerámia egyszerre szimbolizálja Okinawa független szellemét, mély történelmét és élő népművészetét. Egy-egy kézzel formált és égetett tál nem csupán eszköz, hanem kapcsolódási pont egy ősi kultúrához, amely a mai napig képes inspirálni a modern világban élőket is.