Csendben tűri az ütéseket, sosem panaszkodik, ellenben nap, mint nap tanúja győzelmeknek, kudarcoknak, első lépéseknek és utolsó meghajlásoknak. De mi lenne, ha egyszer megszólalna? Ha egyszer elmondhatná mindazt, amit átélt? Most megtörténik. Exkluzív képzelt riport egy mindent látott, mindent érzett harcművészeti szereplővel – a tatamival.
Riporter: Ma egy különleges vendégünk van – egy több évtizedes szolgálatot teljesítő tatami, aki több ezer dobást, gurulást és izzadságcseppet élt már át. Kérlek engedd meg, hogy tegezzelek, hiszen a harcművészek családjában így az elfogadott. Először is: hogy érzed magad?
Tatami: Őszintén? Fáradtan, de büszkén. Én nem egy sima szőnyeg vagyok. Rajtam történnek a küzdelmek, a vereségek, a győzelmek. Az első edzéstől a mestervizsgáig minden nyomot hagy rajtam. És igen, néha szó szerint is.
Riporter: Elég sok minden történik rajtad nap, mint nap. Milyen érzés ez?
Tatami: Hát, nem mondom, hogy selyempárnán fekszem. Van, aki puhán lép rám, mások meg úgy hajítják egymást, hogy még a bordám is beleremeg. De tudod, az igazi fájdalom nem a dobás, hanem amikor kiszakadok, és még hónapokig foltozva kell helytállnom. Mintha egy harcos nyílt sebbekkel menne vissza a ringbe…
Riporter: Mi a legnehezebb számodra?
Tatami: Talán az, amikor elfelejtenek. Amikor bekerülök a raktárba, félredobva. Vagy amikor újoncok taposnak rám, akik még nem értik, hogy ez nem csak egy padló – hanem maga a történelem. Minden folt, minden karcolás egy történet.
Riporter: És mi ad erőt?
Tatami: A csend az edzés végén. Amikor mindenki meghajol. Tudom, hogy én is részese voltam. Minden mozdulatban ott vagyok. És ha majd egyszer elhasználódok… nos, addigra én leszek az, aki megtartott mindenkit. Szó szerint.
Riporter: Volt olyan pillanat, amit sosem fogsz elfelejteni?
Tatami: Persze. Egyszer egy kisgyerek először esett el rajtam. Sírva nézett körbe, de az edző nem rohant oda. Csak odahajolt hozzá, megveregette a hátát, és azt mondta: „Ez itt a kezdete valaminek.” A kisfiú meg felállt, és visszament a sorba. Azóta is itt edz. Már felnőtt. Néha rám csap úgy, hogy beleremeg a terem. De én emlékszem, mikor még félve lépett rám először.
Riporter: Mit szólsz azokhoz, akik nem becsülnek meg?
Tatami: Tudod, nem vagyok hiú. De amikor cipővel rám lépnek… na, az sértés. És amikor úgy dobnak le rám valakit, hogy közben se technika, se tisztelet… az nem a testem fájdítja, hanem a lelkem. Már ha egy tataminak lehet ilyen. Mondjuk úgy: recseg tőle a szalmabelsőm.
Riporter: Milyen érzés „összedolgozni” a sportolókkal?
Tatami: Olyan, mint egy hangtalan partnerség. Én tompítok, ők tisztelnek. Én megtartom őket, ők megtanulják, hogyan essenek jól. Én vagyok az, aki alatt minden mozdulat megtörténik, és mégis láthatatlan maradok. Olyan vagyok, mint a jó bíró: ha jól végzem a dolgom, észre sem veszik, hogy ott vagyok.
Riporter: Mi történik, ha egyszer vége lesz?
Tatami: Akkor remélem, újrahasznosítanak. Mondjuk gyerekmászókára, tornaszőnyegre, vagy csak elmesélnek engem egy edzés után. Mert én nem attól vagyok tatami, hogy össze vagyok ragasztva. Hanem attól, hogy minden ütés, minden győzelem, minden első lépés rajtam történt. És ezt senki nem veheti el tőlem.
Riporter: Köszönjük az interjút. Ha lenne egy mondatod azoknak, akik rajtad edzenek, mit üzennél?
Tatami (elmosolyodva): Ha el is estél, ne engem hibáztass. Én csak tartalak – te vagy az, aki mindig feláll.
Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!
