Egy komoly sportsérülés, ami másokat eltántorítana, őt csak még elszántabbá tette. Rovnyai János nehézsúlyú birkózóként kezdte, majd a sumo hazai meghonosításának egyik kulcsfigurája lett. Pályafutásáról, a sport iránti szenvedélyéről, japán élményeiről és arról is mesél, miért érezte magát jobban női tanítványai között, mint a férfiak között.
Kedves Mester! Hogyan kezdődött sportolói pályafutásod?
– Szentendrén, a HÉV-nél voltam ipari tanuló, és ott az idősebb kollégák vettek rá, hogy menjek el sportolni. Valójában egyfajta ultimátumot kaptam tőlük a sportot illetően. Elsőre azt sem tudtam, merre induljak, hol és milyen edzést keressek. Akkoriban elég kevés sportolási lehetőség volt Szentendrén, ami azt jelenti, hogy csak ökölvívás volt megtalálható a városban. Le is mentem egy edzésre, de nem jött be, így nem maradtam. A bátyám viszont az MTK színeiben birkózott régebben, így adva volt a lehetőség, hogy tőle kérjek segítséget e témában. Mikor megtudtam, merre van az edzés Pesten, már indultam is. Úgy emlékszem, örömmel fogadtak. Nagy szerencsém volt, mert Kovács Gyula bácsi, a világ egyik legjobb nehézsúlyú birkózója vett a szárnyai alá, és minden segítséget megkaptam tőle, például nagyon hamar kaptam birkózó szerelést is. Valószínűleg tehetségem is lehetett ehhez a sporthoz, mert hamarosan már el is indulhattam az első versenyemen, ahol mindjárt a II. helyen végeztem. A következő versenyen már első lettem. A gyors eredmények még jobban meghozták a kedvemet, és még intenzívebben edzettem. Volt, aki miattam hagyta abba a birkózást, mert nem értette, hogyan lehet, hogy egyből szinte mindenkit legyőzök.
De aztán az örömbe egy kis üröm is vegyült, mert az egyik versenyen sikeresen eltörtem e könyökömet, és egyből 13 felé.
Ezt hogyan sikerült?
– Mondhatni nagyon egyszerű volt. Tulajdonképpen az ellenfelemet mentettem meg, az ő érdekében tört el e könyököm. az történt, hogy egy akció befejezésekor észleltem, hogy az ellenfelem rosszul fog földet érni, és könnyen megsérülhet a gerince. Én pedig alá tettem a karomat, így a srác megmaradt, de a könyököm szétment. Egyből kórházba vittek, és bár elaltattak a műtétre, sok mindent hallottam. Többek közt azt is, amikor az volt a téma, hogy a könyököm már nem fog mozogni többet. Nem akartam elfogadni, amit az orvosok mondtak, és nagyon keményen dolgoztam azon, hogy újra mozogjon a könyököm. Egy hónap elteltével már újra edzettem. Az azért hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy a sérült karomat nem tudtam teljesen kinyújtani, de mozgott és nem akadályozott a sportban.
Milyen volt akkoriban a birkózók élete? Volt valami támogatás?
– Támogatásként csak szerelést kaptunk, semmi többet. A tagdíjat ugyanúgy fizetni kellett, ami akkoriban 5 Ft volt. És milyen volt az életünk? Nagyon jó! Jó közösség voltunk, nagyon jó és erős barátságok alakultak ki, és számíthattunk egymásra bárhol és bármikor.
Lehet tudni, miért fejezted be a birkózást?
– Pontosítanék, csak a versenyzést fejeztem be. Egyszerűen kiöregedtem belőle. 35 évesen hagytam abba, bár utána még elindultam kisebb versenyeken. 1982-ben, 31 évesen a várnai Európa-bajnokságon több kategóriában is sikerült nagyon előkelő helyezéseket elérnem: szabadfogás, +100 kg ezüstérem, szambó, +100 kg bronzérem. Ez utóbbi nagy meglepetést okozott mindenkinek (nekem is), hiszen számomra egy teljesen ismeretlen szabályrendszerben értem el dobogós helyezést. Mindenki agyba-főbe dicsért és csak úgy dülledt a mellkasom.
Aztán újabb, itthon még ismeretlen sportággal kerültél kapcsolatba, a Sumo-val. Mesélnél erről is?
– Szóval a sumo. Elek Sándor sportriporter Hegedűs Csabával (kötöttfogású olimpiai bajnok birkózó) együtt kezdte el idehaza, aztán szóltak nekem, mint nehézsúlyú birkózónak, hátha érdekes lehet számomra. Az volt. Kiderült, hogy amikor Sanyiék jöttek haza a prágai VB-ről, és az ottani japánok javasolták nekik, indítsák el itthon is a sumo-t. Igen ám, de tulajdonképpen semmit nem tudtunk sem magáról a sportról, sem a szabályokról, a technikákról. Aztán a szerencse mellénk szegőd9tt. Vitray Tamásnak volt akkoriban (is) műsora, melyben vendégként meghívott egy bizonyos Hiroe Tomohiko nevű japán sumo harcost. Másnap felkerestük Vitrayt, hogy ismertessen össze a japán sráccal, akiről gyorsan kiderült az is, hogy Magyarországon is él, így hamar összejött a találkozó. Tomi nagy örömmel fogadta a megkeresést és onnantól sínen is volt a dolog.
Igen, erről írtunk az oldalon februárban. Sok sok kiváló eredménnyel büszkélkedhetsz. Ha egyet ki kellene emelni, melyik volna az?
– Mindenképpen a sumo Európa bajnoki aranyérmem és dobogós helyezésem, melyet 48 évesen szereztem meg. Ezekre vagyok a legbüszkébb.
Hogyan emlékszel vissza az első Japánba történő látogatásodra?
– Meg fogsz lepődni, de valójában az kellemetlen élményként maradt meg benem. Az a része nagyon tetszett, hogy kimehettem és együtt edzhettem a japán sumo-sokkal és komolyan sokat is tanultam tőlük. A szállásunk a dojoban volt. Amikor beléptem és körbe néztem, leültem a meglepetéstől, aztán ahogy a többiek is bejöttek ők is. Olyan mérhetetlen kosz és igénytelenség volt ott, hogy azt elmondani nem lehet. Az ágynemük mosatlanul, beazonosítható és beazonosíthatatlan foltokkal tarkítva hevertek az ágyakon vagy éppen mellettük a földön. Nekem az akkor nagy csalódás volt, hiszen mindenhol azt lehetett hallani, mennyire tiszta nép a Japán. Hamarosan intéztek számunkra rendes szállást, megmentve ezzel a kint tartózkodásunkat.
Mennyire volt nehéz elterjeszteni a sumo-t nálunk? Hogyan fogadták az új sportot?
– Visszagondolva, szerintem nem ütköztünk komolyabb nehézségekbe. Az elején mindenki örömmel és érdeklődéssel fogadta, de sajnos később ez ellaposodott.
Ennek mi lehetett az oka?
– Ma talán úgy mondanánk, a divat áldozata lett. Olyan sok klub nyílt, hogy egymásba értek a végén, és klubonként olyan kevés tag volt, hogy nem tudta eltartani a klubot. Míg Tar Misi élt (1953–2023 sportvezető, a Magyar Szumó Szakszövetség társelnöke. A szerk.) nem volt probléma. Misi halála után minden megváltozott és nem volt visszaút.
Ha jól tudom, a női sumo válogatottat is edzetted.
– Ez érdekes időszak volt. A női birkózást követően hamarosan a sumo-ban is szerették volna kipróbálni magukat a lányok. Engem kértek fel, hogy tartsak nekik edzéseket. Legnagyobb meglepetésemre nagyon sokan jelentkeztek az edzésekre, és többen a hölgyek közül nagyon szép eredményeket értek el.
Edzettél férfiakat és nőket is. melyik nemmel volt könnyebb dolgod?
– Szerintem a lányokkal. Valahogy jobban akartak bizonyítani, ugyanakkor a csibészségért őket sem kellett a szomszédba zavarni. De ez így volt jó, mert egy bizonyos fokú csibészség minden sportba kell, anélkül rendkívül nehéz előrébb jutni.
Hogy vagy manapság? Mi van veled Mester?
– Köszönöm kérdésed, mostanában nem a legjobban. Letapadtak az izmaim, így mozgásomban eléggé korlátozva vagyok, de már rajta vagyok a dolgon. Továbbra is járok versenyekre, sumo és birkózóra egyaránt.
Van valami, ami fel tud dühíteni?
– Amikor a birkózást elkezdtem, mintha hiányzott volna az emberekből az irigység. Mára pedig olyan irigyek lettek az emberek a másik elért eredményeire, hogy az el sem mondható. Persze ők abszolút csak a végeredményt látják, de a belefeccölt munkát, verítéket, lemondásokat kihagyják. De ez nemcsak a sportra igaz.
Régi barátokkal tartod a kapcsolatot?
– Most beletrafáltál. Sajnos nem túl régen 3 nagyon kedves barátom is eltávozott, és hatalmas űrt hagytak a szívemben. A legjobban talán Tar Misi elvesztése fáj, mert vele minden, de valóban mindent meg tudtunk beszélni. Nélküle annyira egyedül maradtam… Nagyon hiányzik a barátsága, a jelenléte… Sok közös programot, edzést is csináltunk. Aztán egyszer csak pár nap alatt több, mint 40 kilót lefogyott. Nagyon rossz volt betegen látni…
Az a helyzet, bele kell törődni ebbe, mert én sem vagyok már fiatal és a barátaim sem azok.
Maradt benned hiányérzet valamivel kapcsolatban, ha visszatekintesz?
– Nincs ilyen érzésem, úgy gondolom, mindent megtettem, amit szerettem volna, és amit lehetett.
Mester! Történeted számomra nemcsak egy sportember pályafutásának krónikája, hanem egy olyan emberé is, aki minden helyzetben képes volt újra és újra talpra állni. Ahogy a könyöködet adtad egy ellenfél épségéért, vagy ahogy 48 évesen is felálltál a dobogó tetejére – ezek mind arról szólnak, hogy az igazi küzdelem nem a szőnyegen, hanem bennünk dől el. Köszönöm neked az őszinteséget, a mosolyokat és azt a nyugalmat, amit csak az tud sugározni, aki sokat adott a sportnak, de legalább ennyit kapott is tőle vissza. További jó egészséget Mester!
Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!
