Beszélgető partnerem egy olyan férfi, aki gyerekkorát az állatok között, a paraszti munka világában élte meg. Aki egy puffot kötött fára, hogy gyakorolhasson. Aki 16 évesen már tudta, hogy boxoló lesz, miközben más még álmodni sem mert. Aki bár későn kezdett el edzeni, de tehetségének és erejének köszönhetően olyan magasságokba juthatott el, ahova csak keveseknek adatik meg. Szikora István, vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Bunyós Pityu nem csak mesél, hanem példát mutat kitartásból, elszántságból – és abból, hogyan lehet a legnehezebb sorsból is emelt fővel kiállni a ring közepére.
Gyereknek milyen volt a kis Pityu?
A gyerekkoromat leginkább az Indul a bakterház főszereplőjéhez, Bendegúzhoz tudnám hasonlítani – csak én élőben „játszottam” ezt a szerepet. Mátészalkán születtem, de Nyírparasznyán nőttem fel, egy 900 fős faluban. Szüleim állattartással foglalkoztak, így állandóan akadt tennivaló: disznók, tehenek, más jószágok – volt velük bőven munka, amiben én is kivettem a részem, már kisgyerekként. Majdnem elmondhatom, hogy „szinte lóháton” születtem, mert édesapám lóháton jött értem a kórházba, de mire odaért, anyukám már felült velem a buszra, így apukám csak vágtatni tudott a busz után.
A sok munka mellett természetesen a tanulást sem úsztam meg. Délelőtt iskola, délután állatok etetése, karámok takarítása, majd jöhetett a házi feladat. És ahogy nőttem, egyre több felelősség hárult rám: 12 évesen már kaszáltam is. Reggel fél ötkor ébresztő, este kilencig pedig megállás nélkül tanulás és munka. Gyakran elgondolkodtam, miért pont nekem ilyen nehéz az életem. Miért nem lehetek olyan, mint a többi gyerek? De később rájöttem: ez a kemény gyerekkor adott nekem erőt, szívósságot és kitartást – olyan tulajdonságokat, amelyek a sportban is jól jöttek.
Mikor kezdett megváltozni az életed?
13 éves voltam, amikor édesapám elhunyt. Egy csapásra rám szakadt minden felelősség. Amikor befejeztem az általános iskolát, Mátészalkára kerültem, gépszerelő-géplakatos tanulónak. Az otthoni teendőkből így már kevesebb jutott, de amikor csak tudtam, segítettem a családnak. Persze közben éltem a fiatalok életét is – ahogy abban az időben szokás volt, a falusi bálok gyakran verekedésbe torkolltak. A kemény munka miatt erős voltam, így 15 évesen már a falu legerősebb gyerekének tartottak. Előfordult, hogy gyakran kellett megvédenem magam – vagy éppen másokat.
De bennem mindig ott motoszkált egy gondolat: hogyan tudnék kitörni innen? Hogyan lehetne nevem az egész országban? Valahogy mindig is az volt az álmom, hogy híres legyek. Aztán egyszer csak beugrott: a sport lehet az én utam. Azt éreztem, hogy a fizikai erőmet a nehézatlétikában kamatoztathatnám legjobban – azon belül is a bokszban.
Gondolom, a testnevelés órákon is kiemelkedtél…
Jól gondolod! Már általános iskolában is jó sportolónak számítottam: gyorsan futottam, erős volt a kislabdadobásom és súlylökésben is ügyes voltam. Képzeld, egyszer elvittek egy országos súlylökő versenyre, ahol második lettem – úgy, hogy előtte sosem löktem súlyt.
Ezt hogy hoztad össze?
Egyszerűen néztem a többieket, mit és hogyan csinálnak, aztán leutánoztam őket. Valamiért ez a sport mégsem folytatódott nálam – de nem bántam meg, mert a boksz végül magához szólított.
Hogy lett ebből boksz?
Ekkor azért még távol voltam az igazi boksz-tól. Az ipari iskolában volt egy srác, aki ökölvívásra járt. Sokat beszélgettünk, és bár edzésre nem jutottam el vele, tőle vettem egy pár kesztyűt. Otthon elkezdtem gyakorolni – a magam módján.
Hogyan kell elképzelni ezt a „gyakorlást”?
Nagyon kreatív voltam! Volt egy puffunk, amit felkötöttem a kert egyik fájára. Azt használtam „zsáknak”. A TV-ből lestem el a mozdulatokat, majd rohantam a kertbe, és gyakoroltam. Ekkor 16 éves voltam, 1980-at írtunk. Akkoriban rendezték a Honvéd Kupát Budapesten. A tévében néztem, ahogy a kétszeres olimpiai bajnok kubai Teofilo Stevenson megmérkőzött Lévai Istvánnal, aki akkor a magyar ökölvívás legjobbja volt. Természetesen kesztyűvel a kezemen ültem a képernyő előtt. Anyukám bejött és rácsodálkozott: „Minek az neked?” Azt válaszoltam: „Boxoló leszek.” Mire ő: „Dehogy leszel!” Én csak annyit mondtam: „Majd meglátod!”
Talán ekkor dőlt el a sorsom. Olyan akartam lenni, mint Lévai István. Még az is megfordult a fejemben, hogy egyszer legyőzőm majd őt. Aztán a sors úgy hozta, hogy később sikerült is legyőznöm Pistit, akivel azóta is nagyon jó barátságban vagyunk.
Mi hozta meg az áttörést?
Inkább ki. A nagybátyám. A nyári szünetben meglátogatott minket, és meglátta, ahogy épp a puff-zsákomat püfölöm. Megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, hogy boxoló akarok lenni. Mosolygott, és csak annyit mondott: „Az ökölvívás nem könnyű.” Aztán elmesélte a munkatársainak, milyen megszállottan edzek. Egyikük javasolta, hogy vigyenek le a Borsodi Bányászhoz, ahol ökölvívóedzések vannak.
Néhány nap múlva levelet kaptam tőle: készüljek, intézi az edzést. A barátommal már arról ábrándoztunk, hogy magyar bajnok leszek, sőt az olimpián is indulok majd.
Pár nappal később aztán valóban vonatra szálltunk, és elmentünk az első bokszedzésemre. Már nem voltam túl fiatal a kezdéshez, de az edző látott bennem fantáziát, fel is vett a csapatba. Még iskolai kikérőt is írt, hogy részt vehessek az edzéseken – sőt, elintézték, hogy az ottani iskolába átvegyenek.
A ’80-as években a sportoló tanulókat gyakran felmentették a tanórák alól, ha versenyük vagy edzésük volt. Ilyenkor az edző hivatalos kikérőt írt, amit az iskola elfogadott. Különösen, ha tehetséges versenyzőről volt szó.
Olyan gyorsan történt minden, hogy csak amikor hazaértünk, akkor tudatosult bennem, hogy bizony innentől nagyon meg fog változni az életem. Sírtam és anyuka is sírt. Tudtuk, hogy én elmegyek otthonról, pedig ott volt az a rengeteg munka. Ki fogja mindezt elvégezni?
De anyu megértett és bátorított. Azt mondta: „Ha valóban ezt akarod… menj, fiam!”
A kikérővel volt valami sztori, nem?
Az élet akkor fordult igazán komolyra, amikor elérkezett az évnyitó a „régi” iskolámban. Már zsebemben volt a kikérő az új intézménybe, de gondoltam, bemegyek még egyszer elköszönni. Ahogy beléptem, az osztályfőnököm kiszúrta, és rögvest odajött hozzám:
„A barátodat már kirúgattam az iskolából, most te következel!” – sziszegte a képembe.
Na, ekkor előhúztam a kikérőt a zsebemből, meglobogtattam előtte, és vigyorogva közöltem vele, hogy nekem bizony már új céljaim vannak. Ő csak nézett, én meg szépen hazamentem, másnap pedig felültem a vonatra, és elindultam az új életem felé. Nem volt könnyű. Egyedül voltam, messze az otthontól, de nem volt visszaút. És akkor jött a meglepetés: az új iskolában úgy fogadtak, mintha már egy menő bokszoló lennék. Olyan tisztelettel néztek rám, amit addig sosem tapasztaltam.
Beindult az edzés, én pedig minden erőmmel belevetettem magam. Látták rajtam, hogy nem csak beszélek, dolgozom is. Keményen. Fegyelmezetten. És ami a legfontosabb: szívvel.
Aztán jött egy újabb fordulópont. Fél év telt el, mikor az edzőm bejelentette, hogy lejárt a szerződése, és továbbáll Balassagyarmatra. Egy pillanatig sem gondolkoztam: mentem vele. Tudtam, hogy mellette van esélyem valami nagyra.
Akkoriban Papp Laci bácsi volt az ifjúsági válogatott edzője. A mesterem felhívta őt:
„Van nálam egy srác, akit érdemes lenne megnézned.” Laci bácsi nem sokat teketóriázott. Elhívott egy edzőtáborba, ahol próbamérkőzést kellett vívnom az akkori válogatott egyik legjobb bokszolójával. Nekem pedig nem kellett kétszer mondani, mit kell tenni. Bementünk a ringbe, és rövid idő alatt legyőztem őt.
Gondolom, volt csodálkozás…
Volt bizony! Laci bácsi egyből mondta is, hogy két hét múlva Bulgáriában verseny, lesz, úgy készüljek, engem is visz. Az edzőm elsápadt: „De hát neki még egyetlen hivatalos meccse sem volt…” Na, erre csodálkozott rá nagyon Laci bácsi, aztán egyből elkezdte leszervezni nekem a meccseket, hogy tapasztalatot szerezhessek és mehessek velük a versenyre. Mentem is. Meg is nyertem. Aztán a következőt is. Ifiben, juniorban mindent megnyertem itthon, amin indultam. A junior EB-n 3 helyezett lettem, de úgy érzem, összesen négy mérkőzéssel a hátam mögött ez szép eredmény. Ifi magyar bajnok, felnőtt magyar bajnok, kijutottam az olimpiára is, voltam EB-n, VB-n, ahol 5. helyen végeztem. De az első nagy sikeremnek azt tartom, amikor 20 évesen megnyertem az Arany kesztyű versenyt Jugoszláviában. Onnan indult a karrier igazán. Mondhatni, jól ment a bunyó.
Nagy álmod volt az olimpia, amire végül sikerült is kijutnod. Hogyan emlékszel erre vissza?
A ’92-es barcelonai olimpiára kijutni maga volt a csoda. Igaz, érmet nem hoztam haza, de az az érzés, amikor a magyar zászló alatt bevonulhattam az olimpiai stadionba… Az, semmihez sem fogható. Egy életre szóló pillanat volt. Megérte minden verítékcsepp.
Hogyan alakult az életed az olimpia után?
Az olimpia után letettem a kesztyűt, és edzőként folytattam. 10 éven keresztük edzősködtem, és olyan kiváló srácokkal dolgoztam együtt, mint „Csonttörő Jani”. A „KOKO” Gym-ben voltam vezető edző, és amit szinte minden támogatás nélkül alapítottunk meg. Az ott töltött 6 év alatt 10-11 magyar bajnokot neveltem ki, és büszkén mondhatom, hogy az ország harmadik legeredményesebb szakosztálya voltunk. Többen a tanítványaim közül később profinak álltak. Idővel az edzősködés is abbamaradt, mert változott a vezetőség, és az új vezetőknek már nem volt szükségük rám. De megemlíteném Hidvégi Gyurit is, akivel 10 évig voltunk együtt. Büszke vagyok rá, hogy ez idő alatt egyszer kapott ki a kezem alatt, viszont nyert nálam 6 felnőtt Magyar bajnokságot és aztán profinak álltunk, ahol Profi világbajnoki címet nyertünk. Többek között meccseltünk Las Vegasban az MGM-Casinóban, ahol minden nagy menő boxolt. Ez óriási élmény volt nekünk.
Viszont amíg bunyóztál, nagyon kemény ellenfeleid is voltak. Olyanok, akik ellen nem sokan vennék fel a kesztyűt.
Az egyik ilyen ellenfelem Mike Tyson volt, aki gyakorlatilag az utolsó amatőr meccsét velem vívta meg. 3 hónappal később már profiként bunyózott tovább. Aztán öklöztem egy jót Lennox Lewis-szal is, aki ellen nem nagyon bírták ki 3 menetnél tovább állva. Én végig bunyóztam vele az összes menetet. Azért ezek valóban nagy nevek és vitathatatlan nagyságok.
Hogyan Szikora Pistiből „Bunyós Pityu”?
Már gyerekként is nagyon szerettem énekelni. Otthon, Szabolcs megyében nem sok szórakozási lehetőség volt – ha hétvégén lakodalom, születésnap vagy névnap volt, az már eseménynek számított. A szüleim is szerettek mulatni, jól is énekeltek, én meg csak hallgattam őket… aztán szép lassan én is bekapcsolódtam. Volt otthon egy orsós magnónk, arra vettem fel a mulatós dalokat, és azokra énekeltem. Később, amikor már elkerültem otthonról, ez a szokás tovább élt. Az edzőtáborokban is, ha névnap vagy születésnap volt, ment a mulatás, én pedig rögtön mikrofont ragadtam.
Ahogy telt az idő, egyre többször kértek meg, hogy énekeljek. Jártam olyan helyekre is, ahol cigányzene szólt, és néha én is beszálltam. Egyszer pont egy külföldi csoport vacsorázott az étteremben, én meg – mit sem sejtve – elkezdtem énekelni. Hatalmas hangulat lett, a végén pedig hatalmas tapsot kaptam. Kiderült, hogy azt hitték, én vagyok a fellépő műsor! A zenekarból az egyik zenész félrehívott és azt mondta: ”Látod, mekkora sikered volt? Ezzel kéne foglalkoznod! Lehet, hogy még lemezed is lehetne” Ez szöget ütött a fejemben, de akkor még azt sem tudtam, merre induljak. Nem sokkal később egy ismerős segítségével megszületett az első lemezem, a „Polgármester, máma mulatunk!” címmel.
Úgy emlékszem, elég szép darabszámot adtak el belőle akkor.
Így igaz! 18.000 példányban kelt el, amivel egyből aranylemezes lettem. Ezután Fásy Ádám behívott a televíziós műsorába, a „Fásy Mulatós”-ba, melynek köszönhetően még nagyobb népszerűségre tettem szert. A közönség elfogadott, megszeretett.
Ez nem semmi! De honnan jött a „Bunyós Pityu” név? Te találtad ki, vagy rád ragadt?
Még amikor csak ízlelgettem a CD kiadást, elmondtam ezirányú tervemet Kovács Istvánnak, a KOKO GYM vezetőjének (nem azonos Kovács „Koko” István, olimpiai bajnok ökölvívónkkal. a szerk.), aki előszőr nem hitte el, majd kicsit később poénosan azt mondta: – „Benne leszel az újságban, hogy Szikora István ökölvívó ezentúl „Bunyós Pityu” néven mulatós nótákat énekel.” Nagyot nevettünk rajta, de nagyon meg is fogott a név, így megtartottam. Aztán lassan az egész ország megismerte Bunyós Pityu nevet.
Mint annak idején a Szikora nevet, amikor öklöztél Tysonnal. Tényleg! Hogy kerültél egy ringbe vele?
Egy teljesen véletlen folytán. Finnországban készültünk egy ottani nemzetközi versenyre. Tyson ekkor már gőzerővel edzett a profi karrierjére, és sorra ütötte ki az edzőpartnereit. Aztán kitalálta, hogy a Rocky filmek mintájára szeretne még amatőrként egy „orosz” típusú bunyóssal is megmérkőzni. Bár ritkán jött át Európába, ez az ötlet miatt ellátogatott a finn versenyre. Másnap volt a sorsolás. Először egy finn sráccal hozta volna össze a rendszer, de amikor a finnek meglátták Tyson eredményeit, azonnal visszaléptek. Így lettem én a következő ellenfele – de ezt akkor még nem tudtam. Azt hittem, egy másik súlycsoportban indul majd. Csak amikor a stadionba értünk és melegítettem, tudtam meg, hogy Tyson lesz az ellenfelem.
Nagyon jó meccset vívtunk, amit végig vittünk. Végül 3:2-es pontozással őt hozták ki győztesnek. Nagyon korrekt volt – a végén felemelte a kezem, és végigvezetett a ringben. Később azt nyilatkozták, hogy rutinos ellenfelet kapott – ez különösen jól esett, mert akkor még csak 20 éves voltam, és mindössze négy éve bokszoltam. Tyson is csak 19 volt, de ő sokkal korábban kezdte. Meglepődtek, hogy nem feküdtem le a kemény ütések után, sőt: visszatámadtam. A meccs után beszélgettünk is, Tyson szerint is emlékezetes küzdelem volt.
És Lennox Lewis?
Vele 1988-ban boxoltam, és tőle egyhangú pontozással kaptam ki, de vele is végigment a meccs, amire nagyon büszke vagyok, mert csak nagyon kevesen maradtak állva vele szembe.
Melyik meccs volt a nehezebb?
Én a Lennox ellenit éreztem nehezebbnek. Tyson alacsonyabb volt nálam, valahogy jobban kézre jött. Lennox viszont 2 méter magas, rendkívüli lábmunkával és nagyon jó mozgással.
Tartod velük a kapcsolatot?
2066 körül voltam egyszer Lennox-nál, miami-ban, a házában. Tysonnal kb 6 éve találkoztam Bécsben. Sokat beszélgettünk, majd meghívott Las Vegasba, hogy látogassam meg.
Van valami, amit mai ésszel másként csinálnál, ha visszamehetnél az időben?
Őszintén? Igen. Mivel valóban tehetséges voltam, kicsit linkebb is. Tudod, hogy értem: aki tehetséges, annak sokszor nem kell annyi munkát beletennie, mint azoknak, akiknek nincs meg az a bizonyos „plusz”. Ők kétszer annyit edzenek ugyanazért az eredményért. Én lazábban vettem az edzéseket, sokszor inkább mulatozni mentem. Nem érdekelt, hogy másnap hogyan teljesítek. Talán ez volt a legnagyobb hibám. Meg az, hogy későn kezdtem el, 16 évesen. Ha már 10 évesen lemegyek az edzőterembe, és komolyabban veszem az egészet, lehet, hogy még többre is vihettem volna.
Nem vágytál a profik közé?
Dehogynem! De akkoriban… pechünkre az akkori rendszer nagyon szigorúan fogta az embereket – a sportolókat is. Több helyre is hívtak: Amerikába, Olaszországba, Svédországba… de az ország, illetve a sportvezetés nem engedte meg, hogy éljünk ezekkel a lehetőségekkel. Nem csak az én veszteségem volt ez. Papp Laci bácsi is sokkal többre vihette volna, ha hagyják. Végül Koko volt az első, aki 1996-ban profinak állhatott. Ami viszont talán kissé kompenzálta ezt, hogy szupernehézsúlyban a világranglista 8. helyén szerepeltem. Úgy gondolom, benne lenni az első tízben, szerintem nem rossz teljesítmény.
Nem bizony! Gratulálok! Ha már profi-amatőr vonalról beszéltünk: szerinted a profi vagy az amatőr sportolónak nehezebb a dolga?
Sokan azt hiszik, hogy a profi sport nehezebb, de szerintem inkább az amatőr. Egy szezonban akár havonta van verseny, és nem csak egy meccset kell megvívni, hanem általában hármat is. Ha az első napon megsérülsz, akkor is tovább kell menni. Ráadásul minden hónapban csúcsformában kell lenned, hogy mindhárom napon jól teljesíts. A profiknak ezzel szemben ritkábban van mérkőzésük. Igaz, nekik is toppon kell lenni, de ott az anyagi motiváció is. Az amatőröknél viszont nincs ilyen, ott pusztán a szenvedély és az elhivatottság visz előre.
Érdekes megközelítés. Ha már visszakanyarodtunk a profikhoz. Kíváncsi vagyok, hogyan láttad Tyson utolsó meccsét, Jake Paul ellen?
Többen is kérdezték már. Én előre megmondtam, hogy Tyson veszíteni fog. Ez a meccs kizárólag a pénzről szólt. Az egész mérkőzés gyakorlatilag meg volt koreografálva: ki fog nyerni, és hogyan. Tyson nem engedte volna, hogy kiüssék – az hatalmas presztízsveszteség lett volna neki. Ráadásul ekkora korkülönbségnél a bírók általában védik az idősebbet – hamarabb rászámolnak, stb. Szerintem korrekt lett volna döntetlenre kihozni a meccset, de itt nem ez volt a cél. Ez pénzbunyó volt.
További céljaidról lehet tudni valamit?
A sport nálam örök. Ma is edzősködöm, sportolok, énekelek. Nincs bennem hiányérzet – három dologban is sikereket értem el: ökölvívás, edzősködés, éneklés. Ami talán még hiányzik, az egy unoka. Azt nagyon várom. Már csak ő hiányzik a teljes, szép öregkorhoz. Megengedsz még egy mondatot? Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Drága feleségemnek, akivel 40 éve boldog házasságban élünk, és aki 40 éve elvisel az összes hibámmal együtt. Szeretlek Drágám!
Ahogy hallgattalak Pityu, egy pillanatra újra 1980-at írtunk. A televízió halk zúgása, egy fiú kesztyűvel a kezén, és az a mondat, amit annyiszor hallottunk már gyerekfejjel: „Boxoló leszek.” De Te tényleg az lettél. És ma is az vagy, aki egy életet végigküzdött – nemcsak a ringben, hanem azon túl is. Köszönöm a beszélgetést, és további sok sikert és egészséget kívánok Neked!
