Két és fél évtized a tatamin, több mint száz sikeres versenyző, öt olimpia, megannyi érem – mégis a lelki kötődésben hisz a leginkább. Toncs Péter nem csupán edző, hanem mentor, támasz és partner is tanítványai életében. Az emberi kapcsolódás erejéről, az edzői hivatás valódi mélységéről és a sportolók mögött rejlő érzékeny lélekről mesél – őszintén, sallangok nélkül Kovács Zsófiának, a demokrata.hu munkatársának.
„A szívem-lelkem odaadtam a versenyzőimnek”
Fél életét a magyar cselgáncssportra tette fel, huszonöt éve folyamatosan a világ élmezőnyében van, de a legnagyobb eredményt mégis a tanítványaival kialakított szoros, megbonthatatlan emberi kapcsolatai jelzik. Mindenkihez meg kellett találnia a megfelelő kulcsot, a jelenkor legnagyobb tehetsége azonban nem várt kihívások elé állította. A kis herceg és a róka viszonya azonban szépen fejlődött, most már egy pillantásból értik egymást, pár hete Európa-bajnoki győzelmet ünnepeltek együtt. Toncs Péter mesteredzővel beszélgettünk a lelki kapcsolódásról, emberi kötelékről, felégetett energiáról és a döntőben mért pulzusról is.
Két és fél évtized alatt több mint száz olyan tanítványa volt, akik kiemelkedő eredményt értek el, például világeseményen szereztek érmet, bajnokok lettek – a sort kezdhetjük Csizmadia Zoltánnal, aztán folytathatjuk Hadfi Dániellel, Mészáros Anett-tel, Krizsán Szabolccsal, Karakas Hedviggel vagy a jelen kiválóságával, Özbas Szofival. Öt olimpiára készítette fel dzsúdósait. A klubhűség mintaképe, még a kilencvenes évek végén kérte fel az egyik honvédos versenyző az edzése segítésére, 1999-től a BHSE kötelékében, az ország egyik legerősebb bázisán dolgozik. Szakmai tudása elvitathatatlan, de ha meg akarjuk érteni, mi áll egy-egy nagyobb, kiugró sikerének hátterében, kijelenthetjük: nem a sportolót, hanem az embert nézi.
Toncs Péterrel az elmúlt két évtizedben többször volt lehetőségünk beszélgetni, minden alkalommal épp egy másik generáció cselgáncsozójával érte el a sikereket – Eb-győzelmek, világbajnoki érmek, olimpiai pontszerzések. Minden sportoló más, de számára elsősorban az a fontos, hogy minden ember más személyiség. A mesteredző egyik legfontosabb feladata és egyben erőssége mindenkihez megtalálni a megfelelő kulcsot. Toncs Péter szerint az edzői pályának ez a része nem tanulható, valakinél vagy belülről jön, vagy nincs és nem is lesz meg benne.
– Nagyon sok nagy edzőt láttam dolgozni, nagyon figyelek mindenkire, igyekszem tanulni, azt mondhatom, a technikai, taktikai, módszertani kérdéseket el lehet lesni, át lehet venni mástól, de viselkedésformát, a megfelelő pedagógiai módszert soha nem tudtam „ellopni”. A pályafutásom alatt sokszor megjegyezték, gyengekezű vagyok, sokat megengedek, túl sok kompromisszumot kötök a versenyzőimmel. Próbáltam az elvárt oldalon lenni, de csak napokig tudott működni, mert nem hiszek benne. Minden versenyzőm bőrébe belebújtam idáig, szoros szimbiózisban éltem az összessel, akik igazán nagy sikert ért el, ők ezt igényelték és szerették is. Mindegyikük nagyon lelkis volt, sokat kellett velük foglalkozni, és én mindig ott voltam nekik erre. Kialakult velük egy csodás emberi kapcsolat, igaz, más-más úton. Én ilyen vagyok, nem tudok másként működni.
Nyugodtan mondhatjuk, a „melósabb” utat választotta, de legyen bármilyen rögös, akkor sem változtatott rajta az elmúlt évtizedekben. Ugyanakkor a mesteredző azt is elárulta, néha nagyon kimerül, de minden nehézséggel, fájdalmával együtt megéri.
– A szívem-lelkem odaadtam a versenyzőimnek, rengeteg lelki energia ment erre, és ez borzasztóan fárasztó. Mert lehet, hogy van most egy újabb Európa-bajnokom, de közben tudom, négy másik versenyzőm éppen szenved, ezért ezt a hetet arra számon, hogy próbáljam kihúzni őket a gödörből, és ez nagyon energiaigényes. Voltak olyan edzőkollégáim, mentoraim is akár, akik azt mondták, soha ne várj hálát a versenyzőtől, ki kell „taposni” belőlük, amit lehet. Nekem ez a felfogás és mentalitás soha nem ment. Első legeredményesebb versenyzőmmel, keresztfiammal, Hadfi Danival azóta össze vagyunk nőve, Mészáros Anett havonta felhív, Karakas Hedvig a párom – egy kicsit azért ez speciálisabb eset –, Özbas Szofival sincs olyan téma, vagy életének olyan pillanata, amit ne oszthatna meg velem; nincs olyan, hogy ne számíthatna rám bármikor. Mindannyiuktól rengeteget kaptam vissza, a legmélyebb tiszteletet, szeretetet. Na, ezek a csodálatos dolgok! Szofival álltunk egyszer egy U23-as verseny előtt, megfogtam a kezét, jéghideg volt, tudtam, mennyire izgul. Kicsit megpaskoltam, hogy nyugodj meg, és mondtam, minden rendben lesz. Erre rám nézett, közvetlenül a meccs előtt, és megkérdezte: és te hogy vagy? Egy meccs előtt, abban az idegállapotban. Ez sok mindent elárul róla és a kapcsolatunkról is.
Ahogy Toncs Péter elmondta, talán a legnagyobb kihívást eddig Özbas Szofi jelentette az edzői pályafutásában. A fenti mondatig ugyanis el is kellett jutni, és ez új feladatok elé állította, másfajta szemléletet kellett alkalmazni a fiatal dzsúdósnál.
– Lassan hat éve dolgozunk együtt. Neki is elmondtam már, a kapcsolatunk első szakasza, az első két éve a 2021-es tokiói olimpiáig számomra olyan viszony volt, mint a kis herceg és a róka között – én előbbi voltam. Hihetetlen, mennyire oda kellett figyelnem önmagamra, mert hajlamos volt megriadni tőlem, ugyanis én meg hajlamos vagyok sok lenni; ahogy korábban elmondtam, szimbiózisban éltem a versenyzőimmel. Az elején nem tudtam kibújni a bőrömből, próbáltam úgy csinálni, ahogy megszoktam vagy jónak gondolom. Hihetetlen, mennyire nem működött, gyakorlatilag fél év kellett, hogy megszokja, ott állok mellette, tanácsot tudok neki adni. Az évek során ebből alakult ki egy csodálatos kapcsolat. Mostanra Szofival is eljutottunk oda, hogy a pillantásából, szavak nélkül is értem. Megtanultam, mivel támogatom őt leginkább.
A világbajnoki bronzérmes Özbas Szofi a párizsi olimpián a nyolcaddöntőben búcsúzott, már az újságírói zónában sem tudott nyilatkozni a könnyeitől. Később egy padon láttuk, egyedül, magába roskadva, összetörve. Ez a kép azóta is megmaradt vele kapcsolatban. A következő jelenet háromnegyed évvel később, áprilisban, ahogy két keze a magasban, és Európa-bajnoki győzelmét ünnepli. A két meghatározó emléket megosztottuk Toncs Péterrel is és arról kérdeztük, az elmúlt időszakban mennyire kellett a lelki és a mentális oldalon dolgozniuk a szakmai helyett. A mesteredző mosolyából sejthető: sokat.
– Szofi nagyon jó genetikával és képességekkel megáldott versenyző, hihetetlen mentális erővel, de ha az épp nincs meg, akkor a tehetség és a képesség sem számottevő. A háttérhez hozzátartozik, hogy a sok fogyasztás rendkívül megviselte, és esetében nem arról volt szó, hogy ne tartotta volna be a diétát. Az utolsó versenyeken ez testileg és lelkileg is borzasztóan sokat kivett belőle. Azáltal, hogy ez eltűnt, és a 63-ról idén felment a 70 kilogrammos súlycsoportba, az összes rendelkezésre álló képességet, fegyverét fel tudja vinni a szőnyegre, ez nagyon pozitív. A verseny előtti utolsó hét számára mindig az embertelen fogyasztásról szólt, ami most már nem visz el tőle mentális energiát; ha emellé tudunk biztosítani egy olyan környezetet az utolsó időszakra, amiben jól érzi magát, akkor nem nagyon van a világon olyan versenyző, aki meg tudja verni. Ezt most be is bizonyította, akivel szembekerült, azt legyőzte. Egyvalamire nagyon odafigyeltem az olimpia után: hagytam neki bőven pihenőt, majdnem fél évet. Ez megint olyan, ami az én tudásom, érzéseim ellen ment, de ismerem, ezért azt mondtam: akkor gyere, ha úgy érzed, jönni akarsz. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani. Majd egyszer csak megjelent, azt mondta: itt vagyok.
A mesteredző azt is elmesélte, a még mindig csak 23 esztendős dzsúdós különleges személyiség, éppen ezért másfajta út vezet hozzá, mint korábbi tanítványaihoz.
– Rengeteg szabadságot igényel, nekem edzőként ezért nagyon sok kompromisszumot kell megkötnöm, mert máshoz szoktam az életemben, más beállítottságú munkát végeztettem a versenyzőimmel, nem is a szőnyegen, hanem azon kívül. Nála minden nagy teljesítmény után – eredménytől függetlenül – ki kell adnom az egy hét szünetet, mert muszáj kihajtania magából a felkészülés okozta stresszt. Szofi sokkal nagyobb ellenfele önmagának, mint akármelyik valós ellenfele valaha lehetne. Ezt a háborút vívja meg nap mint nap, minden egyes edzésen, versenyen. Magát kell legyőznie és ez nagyon fárasztó, energiaölő. Ezért meg kell találni azokat a pontokat, amikor el kell engednem és ezt edzőként észre kell vennem. Most már tudom, többet érek vele, ha néha szabadon engedem, mert pár nap alatt rendbe jön lelkileg, és valójában nem számít az a pár nap kiesés.
A párizsi olimpia után Toncs Péter egyértelművé tette a súlycsoportváltást, és tanítványa ha nem is könnyen, elfogadta. Idén eddig két Grand Slamet és Európa-bajnokságot nyert. A kontinenstorna döntőjét az edző valószínűleg zaklatottabban élte meg, mint versenyzője.
– Végigüvöltöttem azt az egy napot! Az órám azt jelezte, két és fél órát edzettem, pedig csak ültem meg szurkoltam és taktikai utasításokat adtam. 175 volt a pulzusom a döntőben, tehát nagy energiát emésztettem fel. Az eufória után jön egy kis depresszió pár napig, mert vége egy kihívásnak. Ilyenkor végtelen érzelmi fáradtságot érzek. Öt olimpiai ciklust csináltam eddig végig 2008 óta, a motivációt nekem is meg kell találnom. Nem hazudok, néha úgy érzem, vége az életemnek, iszonyatosan el tudok fáradni, és akkor ér egy ilyen öröm. Talán még nem égtem ki, halad a szekér.
Megkezdődött a hatodik olimpiai ciklus felkészülése, pár hét múlva hazai világbajnokság Budapesten. A tatamin még mindig ott lesz Toncs Péter mint stabil pont és lelki támasz. Mert ahogy fogalmazott, a szekér halad még tovább.
demokrata.hu
