Az egykori nagyváradi Európa-bajnoki bronzérmes judós, a napjainkban a DSI Debrecen csapatánál edzősködő Nagy István a napokban ünnepelte hatvanadik születésnapját. Jó barátja, Balogh Zoltán író egy olyan novellával köszöntötte a jeles alkalomból, amelynek ihletője maga az ünnepelt volt.

Száz határon át

„Nincs igazság és nincs emberiség. Csak igazságok vannak és emberek.” – Szerb Antal

Ez most az ő igazsága? Vagy valamiféle elégtétel lenne a sorstól? – villant át Levente agyán. Nézte, ahogy az ezüstösen csillogó gép felszáll a reptér betonjáról. Egymást kergették a gondolatok a fejében, miközben már hazafelé, a Ferihegy felől az M3-as irányába tartott. Néhány kilométer után az egyik óriásplakáton az öt karika nézett szembe vele: London 2012, Hajrá, magyarok!

Olimpia. Ízlelgette a szót. Ismerősen csengett. Keserűen. Beállította a tempomatot, a sávtartót; a hosszabb utakon igénybe vette a kocsi extráit. Szeretett csendben, egyedül utazni, legtöbbször hangoskönyvet hallgatott a kétórás vezetés alatt. Most azonban nem mozdult a keze, hogy elindítsa az MP3-at. Eszébe jutott egy másik utazás. Az ő utazása. Határokon át. Sok évvel ezelőtt…

Kábán pakolta a táskájába a személyes dolgait a bukaresti központi edzőtábor 207-es szobájában, a csomagok nagy része már összekészítve várta az indulást. Dzsúdóruhák, rajtszám, melegítők, minden katonás rendben hajtogatva, ahogy az a Steauában szolgálatot teljesítő díszbakától elvárható. Csak az olimpiai formaruha hiányzott. Arra azonban hiába várt: az indulás előtt egyetlen nappal közölte vele a válogatott edzője, hogy kimarad a Los Angelesbe utazó csapatból, csak három súlycsoportban képviselik az országot a 84-es játékokon. A tréner indokot nem mondott, csak a kezeit tárta szét, ezzel a további kérdezősködést megelőzve, a maga részéről lezártnak tekintette a beszélgetést.

Levente üveges tekintettel nézett ki a vonatablakon, miközben a szerelvény kihúzott a bukaresti pályaudvarról. Nem hitte el, hogy ez vele történik. Néhány napja még minden rendben lévőnek látszott, megkapták a szigorú és alapos eligazítást is, hogyan kell egy román sportolónak viselkednie Amerikában. Próbált magyarázatot keresni, miért hagyták ki a csapatból. Talán attól féltek, hogy megpattan? Eszében sem jutott, ő csak dzsúdózni akart. Érmet nyerni.

Százszor lépett ki a komfortzónájából, új, addig ismeretlen határokig jutott, hogy tengernyi munka után elmondhassa magáról: a legjobbak közé tartozik a 71 kilogrammban. A felmérések után az edzőtáborban azt mondták neki, a súlycsoportját mintha rá tervezték volna, úgy illik bele, mint a kéz a méretre varrt kesztyűbe. Most ebből a kézből csavarták ki az esélyt, Los Angeles helyett hazafelé tart. Nagyváradra.

Azt hitte, a junior Eb-harmadik helyezés és a felnőtt Európa-bajnoki bronzérem után bíznak benne. Több mint három éve került a válogatott keretbe, gyatra romántudásán eleinte nevettek a társak, azon már nem, amikor kiszorította a csapatból vetélytársát, a nála nyolc évvel idősebb bivalyerős Eb-érmest. Annyit dolgozott, mint egy állat, egy percet sem hiányzott a véget nem érő edzőtáborokból. Az esztendő jó részét Pojána-Brassóban meg Bukarestben töltötte, otthon csak beköszönt, aztán beugrott az Ady líceumba, hogy elkérje a leckét a tanáraitól. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: az olimpia. A gyerekkori álom.

A váradi sportiskolában nevelőedzője nem csak a testét edzette, a technikákra tanította meg, a lelkét is felkészítette a nagy feladatra. Az esti imádkozás után ötvenszer mondta el a trénertől házi feladatként kapott mondatot: Mindig én győzök, mindig én győzök!

Elmosolyodott, ahogy ez az emlék az eszébe jutott; kitette az indexet, a belső sávba húzódva megelőzte a kamionsort, aztán visszatért a gondolataihoz. Tízévesen érezte meg először a siker ízét. Akkor lépte át először az addig ismert határait. Harmadszor került be a korosztályos országos bajnokság 24-es döntőjébe, és azon az emlékezetes mérkőzésen átfordult valami a fejében. Megint csak vesztésre állt mumusa, a bukaresti srác ellen, amikor az egyik ruhaigazításnál bevillant az esténként mantrázott mondat. Mindig én győzök, mindig én győzök! Megnyugodott, csak a megbeszélt taktikára koncentrált. A következő fogásfelvétel után azonnal eldobta ellenfelét, és azzal a lendülettel végigrobogott a mezőnyön.

Az eredményhirdetésnél szokás szerint rosszul ejtették a nevét, de nem érdekelte, az aranyérem kárpótolta. Aztán éveken keresztül sorra nyerte a korosztályos bajnoki címeket, ő volt a legfiatalabb a román dzsúdó történetében, akit meghívtak a felnőttek válogatott keretébe. Tizenöt és fél évesen télen felrendelték a pojánai táborba. Ahogy az autópályán a Nyíregyháza–Debrecen felé tartó sávba sorolt be, a fejében tovább pergett a régi film. Fekete-fehérben. Más színnel ritkán festettek Ceaușescu Romániájában abban az időben; gondolatban újra Nagyváradon járt. 1984 augusztusa kitörölhetetlen emlék maradt.

Nem derült jobb kedvre, amikor a tévében látta, hogy az a koreai nyeri az aranyat a súlycsoportjában, akitől nagy meccsen, vitatható bírói döntéssel kapott ki néhány hónapja. Tudta, érezte, helye lett volna az olimpiai dobogón. A játékok után két hétig csak a sebeit nyalogatta, átkozta a sorsot, kerülte az embereket, a szüleivel sem sokat beszélt. Az egyik délután lenézett a dzsúdóterembe. Az edzője, amikor meglátta, megállította a gyakorlást. Az olimpiát megjárt egyenes tartású szikár férfi nem kérdezett semmit a tanítványától. Kezet fogtak, egymás szemébe néztek.

– Ez nem igazság, András bácsi! – mondta csendben Levente.
– Keresd meg a te igazságodat! – felelte a tréner. – Csak tizenkilenc vagy, előtted az élet.

Levente a következő olimpiai ciklusban erőltetett menetben közelített Szöul felé. Edzőtáborok, versenyek, folytonos bizonyítás, ha akadt rivális, nem egyszer kellett legyőznie ahhoz, hogy a következő versenyekre őt vigyék ki. Újra és újra, mindig. Igazságtalannak érezte, hogy állandóan szétlövésben kell kiharcolnia a világversenyek indulási jogát, hiába ő a jobb. Megesett, hogy pattanásig feszültek az idegek, verekedésig fajult a tatamin a ki-ki meccs. A döntést az élet, pontosabban a román sportvezetés hozta meg: a cselgáncsozókat kihagyták a szöuli olimpiára utazó küldöttségből.

Az újabb pofon és a négy évvel korábbi gyomros ráébresztette Leventét, felesleges tovább üldöznie az álmait. Hit és remények nélkül készült tovább, a hétköznapok állandó nélkülözése csendben rombolta takaréklángon pislákoló harci kedvét. A rendszer a legsötétebb napjait élte, a boltok kongtak az ürességtől, a sportolók sem élveztek már protekciót. Sokszor gyertyafénynél, fűtetlen teremben edzettek 1988 telén Bukarestben. A hírhedt szél, a Crivăţ úgy fütyölt az utcákon, hogy befagytak az ablakok.

Levente az edzőtábor jéghideg szobájában, a láztól vacogva bújt a takarók alá, gyógyszerek híján csak az erős szervezetében bízhatott. Amikor egy bulgáriai versenyre nevezték, először betegségre hivatkozva hárított, aztán mégiscsak csatlakozott a társaihoz abban a reményben, hogy Szófiában legalább meleg szobában aludhat. Más öröme nem volt, sérülést szenvedett, és miután lejött a szőnyegről, olyan köhögőroham fogta el, azt hitte, megfullad.

Ösztönszerűen nagy levegőt vett, ahogy az utolsó válogatott versenye felrémlett előtte. A GPS figyelmeztető hangjára jobbra indexelt, és finoman áttért a Debrecen felé vezető sávba. Nagyvárad neve is ott virított a hatalmas zöld táblán. Egy ócska, munkásokat szállító kisbusz mellett haladt el. A fáradt arcok közül néhányan kinéztek rá. Az időutazás újabb szilánkja karistolta fel az emlékezetét.

Egy év telt el a füstbe ment szöuli utazás után, amikor 89 szikrázó nyarán ő is egy hasonló, lerobbant furgonban utazott. Az apja élettelen testét tartotta a padlólemezen ide-oda mozgó vaságyon, hogy le ne essen a hullaház felé vezető úton. A kereszteződés lámpáinál tompa, beletörődő együttérzést tükröztek a kocsiba bámuló emberi tekintetek.

Tudta, hogy beteg az apja. Gyógyszerek híján csak a csodában bízhattak. A negyvenhét esztendős tanárembernek kemény élet jutott, de nem panaszkodott. A marosvásárhelyi egyetem elvégzése után huszonöt éven keresztül tanította az erdélyi magyar iskolák gyermekeit, hol egyik, hol másik eldugott faluba rendelte a tankerület. A gyenge szív már nem bírt a rekkenő hőséggel. A város egyetlen halottszállító autója lerobbant, így Levente egy ismerőse segítségével vitte be az apja testét a kórbonctan épületébe. A szolgálatban lévő férfi oda sem nézve csak annyit mondott, „vetkőztessék le, aztán tegyék a földre a többi halott mellé”. Levente agyát elöntötte a vér, a zsebében lévő lejköteget összegyűrte és a kórboncnok kezébe nyomta. Két óra múlva megkapta a halotti bizonyítványt. Intézte a temetést, az anyját és a húgát maga alá temette a gyász. Amikor meglátta az apja nevét a koporsón, tudta, nincs tovább maradása.

El innen, akár az élete árán is!

Egy ködös szeptemberi napon, miután megölelte az anyját és a húgát, két társával nekivágott a határnak. Nagyszalontára tartottak, az egyik barát rokonaihoz. Hajnalban egy gazda lovas kocsiján a hideg platóhoz simulva jutottak el a szigorúan őrzött övezetbe.

A kukoricásban kúszva tették meg az utat a mélyen felszántott határsávig. Egymásra néztek, aztán felálltak és elkezdtek rohanni. Minden lépésért meg kellett küzdeniük, mert a sáros föld a cipőjük talpához ragadt; „Mindig én győzök, mindig én győzök!” – néhány másodperc múlva ordított az őrtoronyból a katona, megállásra szólította fel őket; azután mintha lelassult volna az idő, Levente hallotta, ahogy dübörög a vér a halántékában; várta a fegyverropogást; de azon a hajnalon néma maradt a géppisztoly; elszántság kell az öléshez.

Mint ahogy a szabadsághoz is.

Az eltelt huszonhárom év valamelyest elhomályosította a tiltott határátlépés képeinek kontúrjait, Levente mégis jobbak látta, ha megáll az úti céljától mindössze félórányira lévő pródi pihenőnél. A parkoló üresen ásított a nyári melegben. Megnyugtatta az egyedüllét.
Milyen más volt ez, mint a szökés után ismert űzött magány. A határon túliak magányossága.

A battonyai táborban eltöltött hetek után 1989 őszén Békéscsabán kopogtatott be, de komoly perspektívát nem kínáltak számára. Máshol sem volt jobb a helyzet, három klasszis vetélkedett a kategóriájában az elsőségért, egyik csapatvezető sem mondta ki nyíltan, de Leventére huszonnégy évesen csak edzőpartnerként számítottak volna, állampolgárság híján nem volt esélye komoly szerepre.

Így Ausztria felé vette az irányt, újabb szökés a határon, újabb gyűjtőtábor. Régi nagyváradi dzsúdósoknak köszönhetően került ki onnan, az alkalmi munkák mellett Bécsben edzéseken is megmutatta klasszisát. A teremben futott össze egy debreceni sráccal, aki az egykori csapatát ajánlotta, mondván, ők még az állampolgárságot is meggyorsíthatják, és egy telefonszámot nyomott kezébe. Levente a korábban tapasztaltak ismeretében meglepődött, amikor a hajdúságiak két hívás után közölték vele, állás és albérlet, na meg négy hónap múlva magyar bajnoki részvétel vár rá. Az osztrák–magyar határt visszafelé immár engedéllyel lépte át. Tíz kiló fogyasztás után egy ezüsttel tette le a névjegyét, hogy utána évekig szállítsa az érmeket a klubnak, és részese legyen a történelmi csapatbajnoki aranyérem kivívásának.

A Debrecen táblánál nehezére esett az országútiról városi tempóra váltani. Élete filméjének képkockái is lelassultak, kiszínesedtek. Otthon érezte magát a cívisek között. Nagyvárad megmaradt a Regorius negyedben töltött esztendők szép emlékeivel, de a nehezen begyógyuló sebek vastag hegei emlékeztették az átélt borzalmakra is.

Edzőként újabb határokat ismert meg, a kőkemény janicsáriskolában tanultak itt nem működtek. Más ország, más idők, más gyerekek. Ha nehezen is, de engedett az elveiből. Azt azonban soha nem adta fel, hogy rátaláljon arra a kisfiúra, aki gyermekkori önmagához hasonlóan mindent alárendel annak, hogy valóra váltsa az álmait.

Miután begördült a klubház parkolójába, tudta, vár még rá egy előre egyeztetett pofavizit a klubelnöknél. Nem szeretett smúzolni, kényszeredetten vigyorgott, miközben a hátát lapogatták. Mekkora eredmény ez a klubnak, hogy egy tanítványa a klubjukat képviseli az olimpián, hallotta ötpercenként, ám mégsem akkora, gondolta magában, hogy az ő londoni útját is kifizették volna.
De csak fél füllel figyelt, az előre megbeszélt üzenetet várta. Úgy kalkulált, mire ő Ferihegyről visszaér a klubházba, addig a versenyzője éppen Londonban landol. Hamarosan pittyent a telefonja, félrevonult. „Megérkeztem az olimpiai faluba, a súlyom rendben. Itt vagyok az álmok földjén, köszönök mindent, Levi bácsi!” – állt az SMS-ben.

Az álmok földje, nézett maga elé, ahová ő is vágyott, száz határon át. Hát így jutott el.

Olimpia, mondta ki félhangosan. Már nem csengett olyan keserűen a szó.

judoinfo.hu