Képzelj el egy hatalmas, aranyvitorlás flottát, amelyet tízezrek építettek, és amely éveken át bejárta az Indiai-óceánt, Afrikát, sőt egyes források szerint még Ausztrália partjaihoz is eljuthatott volna. A kínai császári udvar azonban úgy döntött: a világ felesleges. A hajók leálltak, a kikötők bezártak, és a kínai tengeri hatalom több évszázadra eltűnt. Ez nem mese, hanem a Ming-dinasztia döntése a 15. század közepén.

Zheng He – a tengerek nagy admirálisa

A történet főhőse Zheng He, egy eunuch admirális, aki 1405 és 1433 között hét hatalmas tengeri expedíciót vezetett a Ming-császár parancsára. Flottája messze felülmúlta méretben és szervezettségben korabeli európai hajóhadakat. A legnagyobb hajók, az ún. „kincses hajók” (bǎo chuán) állítólag akár 120 méter hosszúak is lehettek – szemben Kolumbusz Santa Maria nevű hajójával – 20-25 méterével.

Zheng He expedíciói békés célokat szolgáltak: ajándékokat vittek, diplomáciai kapcsolatokat építettek, és gazdagságot hoztak haza. Utazásaik során több tucat országot látogattak meg Délkelet-Ázsiától Kelet-Afrikáig.

Miért fordult vissza Kína? – A világ közepéből a világ peremére

Zheng He tengeri expedíciói nemcsak a birodalom gazdasági és diplomáciai erejét demonstrálták, hanem azt is, hogy a kínai civilizáció technológiailag és szervezettségben messze a korabeli világ előtt járt. Mégis, néhány évtized leforgása alatt ez a tengeri nagyhatalom önként fordított hátat az óceánnak – és ezzel együtt a globális lehetőségeknek is. A döntés mögött több, egymással összefonódó ok húzódott meg.

Először is, változás történt a császári udvar hatalmi egyensúlyában. A korábbi uralkodók, akik támogatták Zheng He útjait, az eunuchokra támaszkodtak, akik a tengeri kereskedelmet is felügyelték. Miután ezek az uralkodók meghaltak, a konfuciánus hivatalnoki réteg – amely mindig is a mezőgazdaságot, a belső stabilitást és a hagyományos értékeket részesítette előnyben – újra megerősödött. Szemükben az óceáni kalandozások felesleges luxusnak, sőt veszélyes kockázatnak számítottak.

A hivatalnokok filozófiája szerint Kína, a „Tianxia”– az Ég alatti világ – önmagában teljes és tökéletes. Mi értelme hát idegen népekkel kapcsolatot tartani, ajándékokat osztogatni és kincseket hazahozni, ha a birodalom már így is a világ közepe? Ez a középponttudat nem arrogancia volt, hanem mélyen beágyazott kulturális világnézet – amelyből logikusan következett a külvilágtól való elhatárolódás.

Ráadásul az expedíciók óriási költségekkel jártak. Több száz hajó, több ezer matróz, ajándékok, kikötői költségek, melyek a Ming-kincstárat terhelték egy olyan időszakban, amikor belső felkelések, éhínségek és határvidéki harcok is sújtották az országot. A hivatalnokok úgy érveltek: ahelyett, hogy a kincseket más országokban osztogatják, inkább a kínai parasztok megsegítésére kellene fordítani a forrásokat.

Végül szerepet játszott a félelem is. A nagyhatalmú eunuchok – köztük Zheng He – népszerűsége és befolyása féltékenységet és gyanakvást szült az udvarban. A hajózási tilalom így nemcsak gazdasági vagy ideológiai döntés volt, hanem politikai leszámolás is a rivális hatalmi csoportok között.

Így történt meg, hogy a világ egyik legnagyobb tengeri hatalma önként és tudatosan visszavonult a partvonal mögé, és ezzel évszázadokra lemondott a globális jelenlétről. Az addig fényesen csillogó kincses hajók sorsa pecsételődött meg: kikötőbe zárva elkorhadtak, szétszedték vagy elégették őket, mintha sosem léteztek volna.

A lezárkózás következményei – Amikor a világ továbbment, és Kína helyben maradt

Kína döntése, hogy hátat fordít a tengereknek és bezárkózik a saját határain belülre, történelmi léptékű fordulópontnak bizonyult – nemcsak a birodalom sorsa, hanem az egész világtörténelem szempontjából. A hajózási tilalom és a külkereskedelem szigorú korlátozása azt jelentette, hogy Kína tudatosan kiszállt abból a versenyből, amelyet más birodalmak éppen ekkor kezdtek el.

Európában ugyanis pont ekkoriban bontakozott ki a nagy földrajzi felfedezések kora. Miközben a kínai kincses flották partra vetve elkorhadtak, Portugália, Spanyolország, később pedig Hollandia és Anglia sorra építették fel tengeri birodalmaikat, új kereskedelmi útvonalakat nyitottak, gyarmatokat szereztek, és lassan, de biztosan átvették a globális gazdasági és technológiai vezető szerepet.

Kína ezzel szemben lelassult, és a világ változásaira zárt ajtók mögül figyelt – vagy inkább nem is figyelt. Az innováció visszaszorult, a nyomtatástól a puskaporig olyan találmányokat felejtett el tovább fejleszteni, amelyeket korábban maga adott a világnak. Az „Ég alatti világ” önelégültsége lassan bénítóvá vált.

Ez a lezárkózás nemcsak gazdasági és tudományos elszigeteléséhez vezetett, hanem egy veszélyes tudatlansághoz is a külvilággal szemben. A 19. század közepére, amikor a nyugati hatalmak megérkeztek a kínai partokhoz – gőzhajókkal, modern fegyverekkel és kereskedelmi igényekkel –, a kínai birodalom felkészületlenül, technológiailag elmaradva és politikailag széthullva állt előttük.

Az „ókori bölcsesség birodalmából” egy pillanat alatt „a beteg Ázsia” lett, amely sorozatos vereségeket szenvedett el az ópiumháborúkban, és részben gyarmati befolyás alá került. Kína évszázadokra elveszítette a szuverenitása egy részét, önbizalmát és a világtörténelem formálásában betöltött aktív szerepét.

A tanulság talán ma is érvényes: aki hátat fordít a világnak, annak a világ is hátat fordít. Kína lezárkózása nem csupán egy hajózási tilalom volt, hanem egy olyan döntés, amely generációkon átívelő következményekkel járt – és még ma is érezni lehet a hullámait.

És mi köze ennek a harcművészethez?

Első pillantásra talán úgy tűnhet, hogy a kínai tengeri felfedezések leállítása és a harcművészetek világa két teljesen külön dolog. Az egyik politikai döntés, a másik fizikai és spirituális gyakorlás. De a történelemben a látszólag távoli szálak gyakran összeérnek – és Kína harcművészeti örökségére is mély hatást gyakorolt az ország lezárkózása.

Ahogy Kína elfordult a külvilágtól, a hangsúly egyre inkább a befelé fordulásra, az önfenntartásra és az identitás megőrzésére helyeződött. A harcművészetek – amelyek korábban nemcsak harcmodorok, hanem hadászati eszközök és nemzeti büszkeség kifejezői is voltak – új szerepet kaptak: a hagyomány, az önfegyelem és a belső erő ápolóivá váltak. A kínai harcművészetek így egyfajta kulturális ellenállásként is működtek a történelmi változások viharában.

A mesterek kolostorokban, falvakban vagy zárt közösségekben továbbadták tudásukat – generációról generációra –, miközben a világ egyre inkább modernizálódott és globalizálódott. A kínai kung-fu, a tai chi vagy épp a baguazhang nem fejlődött olyan közvetlen külső hatások mentén, mint például a japán vagy az okinawai harcművészetek, amelyek sokkal nyitottabb kapcsolatrendszerbe kerültek más kultúrákkal. A kínai harcművészetek mélyen belsővé váltak – filozófiai, spirituális és kulturális rendszerekké.

Ez a sajátos fejlődés egyszerre áldás és teher volt. Áldás, mert olyan mély, gazdag és változatos stílusok jöttek létre, amelyek egyedülállóan ötvözték a testi, lelki és szellemi nevelést. És teher, mert a világ sokáig nem ismerte meg őket igazán. A nyugati világ csak évszázadokkal később, filmeken, kiutazó mestereken és néhány bátor tanítványon keresztül kezdte el felfedezni azt a tudást, amit Kína oly sokáig magába zárt.

Így hát a válasz arra, hogy mi köze mindennek a harcművészethez: minden. Mert amikor egy birodalom elfordul a világtól, a mozdulatai is magukba záródnak. És ezek a mozdulatok – jól megfigyelhetően – ott maradnak a formagyakorlatokban, a légzéstechnikákban, a tanítvány-mester kapcsolatban, és minden egyes kungfu-filozófiában, amely arról szól, hogyan győzze le az ember saját határait – akár a külvilág, akár önmaga zárja őt közéjük.

Vajon jól döntött Kína?

Ez a kérdés máig megosztja a történészeket. Néhányan szerint bölcs volt a belső stabilitásra fókuszálni, mások szerint óriási kihagyott lehetőség volt a világ vezetésére.

De egy biztos: amikor Kína hátat fordított a világnak, a világ elindult – nélküle.

Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!