Kevés olyan ember élt a világon, akinek története annyira meglepő, drámai és tanulságos, mint Onoda Hirooé. A japán katona, aki nem volt hajlandó elfogadni a második világháború befejeződését, csaknem harminc évig bujkált a dzsungelben. Kitartása nemcsak a katonai engedelmesség szélsőséges példája, hanem az emberi meggyőződés erejét is jelzi.
Onoda Hiroo 1922. március 19-én született Japánban, egy szegény szamurájoktól származó család ötödik gyermekeként. Fiatalkorában sokat kendózott. Hatéves korában összeverekedett egy másik fiúval, majd kést kezdett hordani magával, mire anyja a legközelebbi sintó szentélybe vitte őt, hogy végezzen magával, Onoda azonban képtelen volt véget vetni az életének.
1942 májusában behívták orvosi vizsgálatra, majd értesítették, hogy december 10-től besorozzák a vakajamai 61. gyalogosezredbe. Ezután felmondott és hazatért Kainanba, hogy felkészüljön a kiképzésre. Nem sokkal később csatlakozott a Japán Császári Hadsereghez, ahol a hírszerzésre szakosodott. A tokiói Nakano Hírszerző Iskolában tanulta meg a gerillaharc és a túlélés művészetét. 1944-ben Lubang szigetére (Fülöp-szigetek) vezényelték, ahol parancsot kapott: ne adja meg magát semmilyen körülmények között, és folytassa a harcot, még akkor is, ha mindenki más eltűnne.
1945 augusztusában Japán megadta magát, de Onoda és társai ezt nem tudták. Az amerikai légierő hamarosan röplapokat dobott le, és ezt követte egy japán tiszt felhívása megafonon keresztül, amelynek hatására a 40 fős egység többsége letette a fegyvert. 1946 áprilisában már csupán Onoda és három embere folytatta tovább a rejtőzködést. Onoda úgy érvelt, hogy a röplapok, és a háború végéről szóló hírek csupán az ellenség megtévesztései, amik arra irányulnak, hogy akkor árulja el hazáját, amikor annak legnagyobb szüksége van rá. Az elkövetkező harminc évben nem tudta, tart-e még a háború, ám továbbra is kitartott, mivel el akarta kerülni a hadifogságba esés szégyenét. 1949-ben egyik embere, Akacu lemerészkedett a hegyekből, és megadta magát. 1954-ben másik társa, Simada meghalt a helyi biztonsági erőkkel vívott tűzharcban, így már csupán Onoda és Kozuka tartott ki. Kozukát végül 1972. október 19-én lőtték le a helyi biztonsági erők, így Onoda egyedül maradt a hegyekben.
Mivel utolsó társát is elvesztette, elég hamar kilátástalanná vált a helyezte, és egyre erőszakosabb lett. Ismét a keresésére indultak, de ő meggyőzte magát, hogy akkor szolgálja hazája érdekeit, ha továbbra is rejtve marad.
1974-ben egy japán fiatal, Norio Suzuki útjára indult, hogy megtalálja Onodát. Meg is találta a dzsungelben bujkáló katonát, aki azonban csak akkor volt hajlandó megadni magát, ha egykori parancsnoka, Taniguchi őrnagy személyesen adja ki az utasítást. Taniguchi ít és 1974. március 9-én hivatalosan is értesítette őt a háború befejeződéséről. Onoda másnap letette a fegyvert.
Érdemes megjegyezni, hogy találkozásuk azonban majdnem tragédiával végződött, ugyanis a rendkívül bizalmatlan Onoda le akarta lőni a fiatalembert. A rászegezett puskától Suzuki először lefagyott, majd egy rendkívül teátrális, de hatásos mondattal oldotta fel a kellemetlen helyzetet: „Onoda-san – kezdte –, a császár és a japán emberek aggódnak érted.”
Hazatérve Japánba hősként üdvözölték, de Onoda nehezen találta meg a helyét a modern társadalomban. Brazíliába költözött, ahol farmot vezetett. Később visszatért Japánba, és megalapította az Onoda Természetiskolát, ahol fiataloknak tanított fegyelmet és kitartást. 2014-ben hunyt el 91 éves korában.
Onoda Hiroo neve ma is egyet jelent a rendíthetetlen hűséggel és a katonai parancs iránti abszolút engedelmességgel. Története egyszerre tragikus és felemelő, és elgondolkodtató tanmese arról, meddig mehet el az ember, ha hisz valamiben.
Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!
