Kedves Olvasó, ha megkérdezlek, hogy a mi az első és legszembetűnőbb benyomásod akkor, amikor japán eredetű harcművészettel találkozol itt Európában, nagy valószínűséggel azt veszed észre, hogy két gyakorló, vagy mester és tanítványa máshogy nyilvánul meg egymás felé, mint azt a mai társadalmi viszonyaink elvárnák. Ellenben, ha ugyanebből a szempontból vizsgálnád Japánban az emberi viselkedés mintákat, nem látnál semmilyen különbséget az élet különböző területei és harcművészetek között.
De mi is ez az első benyomás? Nos, ez leginkább az emberek közti üdvözlésben lelhető fel. Gyakorló társak is, de tanítók és tanítványok egyaránt egymás iránti tiszteletüket mély meghajlással fejezik ki. Ez a fajta tisztelet nyilvánítás keleten a társadalmi szokásaik, azaz a kultúrájuk része, nem megkérdőjelezhető kifejezésmód, míg ugyanez a mi környezetünkben egyrészt ma már nem szokás, másrészt az egymás iránti tisztelet és annak kifejezése számokban szinte kifejezhetetlen mértékben zuhant az elmúlt 35 évben.
Koromnál fogva életem első felét az off-line, míg a másodikat az on-line világában éltem, ebből fakadóan személyes tapasztalattal rendelkezem annak kifejezésére, hogy mennyit változott az emberek egymás iránt érzett és a gyakorlatban megnyilvánuló tisztelete, s mindez nem az előnyére változott.
Ha tanulmányozzuk a történelemünket, akkor tapasztalhatjuk (történelmi filmek kiválóan bemutatják), hogy a feudális rendszerekben, ahol az alá-fölé rendeltségi viszonyok nagyon erőteljesen megnyilvánultak, az alattvalók részéről a meghajlás, a kalap emelése, a tisztelgés különböző formája mennyire része volt a mindennapjaiknak. De életem első felét a kommunizmusban, vagy szocializmusban (megj.: szabadon választható) élve, a személyi kultusz révén sokkal erőteljesebben élt a tekintélyelvűség, és ebből fakadóan a tisztelet különböző megnyilvánulási, viselkedési formái. Emlékszem, a tanárainkat általában kimondható, hogy magas szinten tiszteltük. Meg kellett értenünk, hogy ha valamilyen tudásra igényt tartunk, azt meg szeretnénk szerezni, akkor azt vagy könyvekből, vagy iskolákban tanárok segítségével szerezhetjük meg. Ebből fakadóan, ha azzal a személlyel tiszteletlenül viselkedünk, aki a megszerzendő tudást hordozza, nagy valószínűséggel nem fogja nekünk átadni, de szívesen biztosan nem. A ma tapasztalható túlzott liberalizmus, továbbá az on-line térben fellelhető mindenféle ismeret egyre inkább kiszorítja az embertől-emberig történő tudásátadás szükségét. Mi több, az emberi kapcsolatok egyre erőteljesebben haladnak a virtuális kapcsolatok felé.
Ennek ellenére azt gondolom, hogy igazi harcosokat csak valós körülmények közt lehet képezni, ebből fakadóan ma még nem kell attól tartani, hogy a mester tanítvány viszonya és közvetlen kapcsolata nélkülözhető. S ha egy tanítvány ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megszerezze a választott harcművészeti tudást, akkor szükséges megértenie a mesterei iránti szívből jövő tisztelet fontosságát.
Ha a szükséges alázat tulajdonképpen nem más, mint egy önreflexió, önmagunk tudásalapú felmérése és elhelyezése a tudás ranglétráján, akkor tanítóink, társaink egyaránt szívesen fogják megosztani velünk tapasztalataikat, mert érzik a tanítvány elkötelezettségét és a kellő tiszteletét a tudás hordozói iránt.
Természetesen felmerül a kérdés, hogy nekünk, akik itt Európában más kultúrkörnyezetbe születtünk, más értékrend mellett éljük mindennapjainkat, kell-e nekünk a japánoknál is japánabbak lennünk?
Volt idő, amikor a kezdetekkor igyekvésünk által mindent megtettünk a keleti kultúra maximális átvételére, alkalmazására, de valójában tettük ezt anélkül, hogy annak minden aspektusát értettük volna, hiszen nem japán közegben nevelkedtünk. Mai szemmel, és 55 év tapasztalatával a hátam mögött kijelenthetem, hogy a japán emberek viselkedés kultúráját soha nem fogjuk teljesen ki- és megismerni úgy, hogy nem születtünk oda. Az ő viselkedésük nagyon mély hűbéri alapokon nyugszik, annak ellenére, hogy a modern világ erőteljesen erodálja ma már ezt a különös és rendkívül bonyolult rendszert.
Közismert, hogy a japán ember nem szívesen mond nemet, ezért megpróbálja eltereléssel valahogy kifejezni, ha nem ért egyet valamivel. De kezdenek rájönni, hogy ez a fajta gondolkodásmód a nyugati ember számára érthetetlen, ez a nyelvezet alkalmatlan üzleti tárgyalások alkalmával, mert a felek nem fogják egymást fehéren feketén megérteni egy szerződés megkötéséhez.
A japán ember általában nem kérdez, ellenben követi elöljáróit, próbál megfelelni maximálisan az elvárásoknak. Mi európaiak azonban kíváncsiak vagyunk, ezért gyakori kérdéseink közt szerepel a „Miért” szó, amire választ várunk. Ezért a mi oktatási rendszerünk nem csupán gyakorlatias, pusztán ismétlésre alapul, hanem elméleti síkon is meg kell jelenjen, mert a tanítványok válaszokat várnak felmerülő kérdéseikre.
Ebből az is következik gyakran, hogy a keleti mestereket egy bizonyos misztikum lengi körül, mai nyelven mondhatnánk, hogy jó a PR-juk, ami olykor felül reprezentálja őket és mivel az alázatot belénk nevelték, így hajlamosak vagyunk magunkat alulértékelni a velük való kapcsolatban. Ez azonban nem segíti a fejlődést, mert a tudásmegosztás egyirányúvá válik, saját értékeink nem nyernek figyelmet általuk, mert dominálni igyekeznek, ez vérükben, a kultúrájukban van, így szocializálódtak. Tehát ha érvényesülni szeretnénk, ha tudásunkat helyesen értékeljük és megosztásra érdemesnek tartjuk, akkor a kishitűségünket el kell engednünk és ki kell álljunk a színre, meg kell mutassuk, hogy nem vagyunk kevesebbek, hisz nincsenek jobb, vagy rosszabb népek.
Közismert a japán emberek zárkózottsága, befelé fordulási készségük. A japán embernek három szintű énje van: az első mindenki felé, de a szabály az, hogy saját érzelmeikkel a lehető legkevésbé sem befolyásolhatják, zavarhatják a környezetünket, ezért valódi érzéseik, gondolataik kifürkészhetetlenek, leginkább udvariasság és mosoly mögé rejtik valójukat. A második a szűkebb család, barátok, ahol már nyíltabban kimutatják jellemüket, de teljesen csak önmaguk felé nyilvánulnak meg, és ez a mások által megismerhetetlen énjük. Ebből fakadóan a befelé fordulást születésüktől fogva gyakorolják.
Mi, a nyugati civilizáció szülöttei sokkal nyíltabban fejezzük ki érzelmeinket, nyílunk meg akár legbensőbb dolgainkkal is másoknak. Ezért sok szempontból hátránnyal indulunk, különösen a befelé fordulás képességében. Ami nekik keleten természetes, az nekünk borzasztó erőfeszítések árán érhet, tapasztalható csak meg, ha egyáltalán nem adjuk fel idő előtt az ebben való jártasság megszerzését. Pedig a kifelé és befelé fordulás egyensúlyára kellene törekednünk, s ebben sok harcművészet ad hathatós segítséget gyakorlóinak.
Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy vannak viselkedési minták, amiket fontos átvennünk, ha keleti kultúrát szeretnénk adaptálni, de vannak, amiket soha nem tudunk magunkévá tenni, ezért azokat el kell engednünk és inkább saját kulturális gyökereinket helyezzük előtérbe.
Ugye mennyi aspektusa van annak, hogy hogyan honosíthatunk egy keletről érkező ismerethalmazt, annak érdekében, hogy azt mi is művészi szintre emelhessük? Mert soha ne feledjük, hogy a sport, a verseny és a harc művészete különböző szintje a gyakorlásnak. A harcművészet nem csupán mozdulatok sorozata, hanem hidat képez két világ között — a keleti hagyomány méltósága és a nyugati nyíltság között. Ha megtanuljuk tisztelni a másik kultúráját anélkül, hogy elveszítenénk a sajátunkat, akkor nemcsak jobb harcosokká, hanem teljesebb emberekké is válhatunk.
Hanshi Adámy István 9. dan Kyokushin karate
