Első rész

Szabó Franciska neve elsőre főként a judo világában mozgók számára lehet ismerős. Francit sokszor törte már az élet, de a legnagyobb sebek nem kívül keletkeztek. A korábbi válogatott judós, aki fiatalkorától az olimpiai álmokért küzdött, ma Amerikában próbál új identitást építeni – hol a Power Slap ringjében, hol az MMA ketrecében, vagy éppen a Wrestling Domination világában. Mindez nem csupán sportkarrier: menekülés, újrakezdés és emlékezés is egyben. Pár hónapja veszítette el édesapját, aki nemcsak kiváló judós, de legfőbb példaképe és lelki támasza is volt. A gyász most is ott ül a szavai mögött, ahogy beszél a küzdelmekről, döntésekről – és arról, hogyan próbálja újra megtalálni önmagát a reflektorfényen innen és túl.

Kedves Franci! Kezdjünk egy laza, bemelegítő kérdéssel! Ha nem kellene ma semmi fontosat csinálnod, hogyan telne az álomnapod?

Ez egy nagyon jó kérdés! Azt hiszem, elsősorban a testemnek adnám meg, amire mostanában a legnagyobb szüksége van: pihenést. Az utóbbi időszak igencsak megviselte, és be kell vallanom, nem igazán kíméltem – szegény elég sok sérülést szenvedett. Persze rengeteg helyzetből is kisegített, amiért hálás vagyok neki, de sokszor túlfeszítettem a húrt… néha már elég elmebeteg módon.
Szóval ezen az álomnapon ő lenne a főszereplő: lazítanék, nyújtanék, regenerálnék. De nemcsak fizikailag: szeretném a lelkemet is megpihentetni. Elcsendesedni, kizárni a külvilág zaját, és a természet közelségében megtalálni egy kis belső békét. Teljesen elszakadni a hétköznapok rohanásától – na, ez lenne az igazi ajándék.

Mivel szekáltad utoljára a tested?

A pofozkodó versennyel, ami nagyon sokat kivett belőle. Még ma is fáj a fejem tőle.

Ennyire csíped a pofonokat?

Dehogyis! Kifejezetten utálom, ha pofon vágnak.

Akkor ezt most nem értem. Ha nem szereted, hogyan jött az életedbe a Power Slap, a pofozkodó verseny?

Mint lehetőség. Egyáltalán nem volt tervben. Amikor kimentem Amerikába, mindent a nulláról kellett újrakezdenem. Tudtam, hogy ha előrébb akarok jutni, akkor minden lehetőséget meg kell ragadnom.
Odakint elképesztő a konkurencia – bármibe kezd az ember, iszonyatos munkát kell belerakni, ha ki akar tűnni. Ráadásul extrémnek is kell lenni. Ezért olyan dolgot kerestem, ami tényleg új, eredeti és különleges.

Így találtál rá a Power Slap-re?

Nem, eredetileg a pankráció világába szerettem volna bekerülni, az AEW-be vagy a WWE-be. Több LFC shown is elindultam, de közben kiderült, hogy a Power Slap versenyek az UFC szervezésében zajlanak – márpedig az UFC egy elég komoly név. Ez újabb lehetőségként jelent meg előttem. Úgy voltam vele, hogy ha a Power Slap közelebb vihet az UFC MMA csapatához, akkor megéri. Ha pofozkodni kell érte, hát legyen!

De azt mondtad, kifejezetten utálod a pofont. Hogyan tudtad mégis rávenni magad?

Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogyan fogom megélni, ha valaki pofon vág – és ráadásul úgy, hogy hagynom is kell. Ismerem magam: ha kapok egy pofont, könnyen elkattanok. Részben emiatt buktam el az olimpiai kvalifikációt is judóban. Az utolsó mérkőzésem volt, már csak néhány pont kellett volna a kijutáshoz. Az ellenfelem, egy francia lány, „fogáskeresés” címén többször is keményen pofon vágott – ami ugye tilos a judóban. A bíró ezt vagy nem látta, vagy nem akarta látni, mindenesetre semmilyen intést nem kapott érte. A negyedik ütésnél elborult az agyam. Visszaütöttem. Azonnal leléptettek. És ezzel elúszott az olimpiai részvétel is.
Apu ott volt a szőnyeg szélén. Amikor lementem, csak annyit súgott oda: „Én is visszaütöttem volna.” Ez a mondat sokat jelentett nekem. Arra gondoltam: lehet, hogy pont ez a fajta hozzáállás lehet az előnyöm a Power Slap-ben. Így kezdődött az egész.

Óhatatlan felmerül bennem a kérdés, milyen volt az első versenypofon, amit kaptál?

Az élet tényleg nagyon furcsa forgatókönyveket ír, ezt itt is megmutatta. Az első ellenfelem ugyanis az egyik legjobb barátnőm volt, akivel együtt jelentkeztünk a Power Slap-re Amerikában. Álmomban sem gondoltam volna, hogy vele kell majd megvívnom a próbamérkőzésemet.
Még a verseny előtt beszélgettünk arról, hogy mi legyen. Mindketten a lehetőségek miatt voltunk ott, és tudtuk, hogy nem lenne jó az elején elrontani a dolgokat. Megállapodtunk, hogy minden sérelem nélkül, tisztán csináljuk végig, bármi legyen is az eredmény, nem fogunk szemrehányást tenni egymásnak, és megmaradunk barátoknak.

Én előre bocsánatot kértem tőle, mert nem tudtam, mit vált majd ki belőlem az első pofonja. A sorsolás úgy hozta, hogy ő adta az első ütést – és őszinte leszek, valahol megkönnyebbültem, hogy nem nekem kellett elsőként megütni valakit, akit szeretek. Ez az egyik legnehezebb dolog lett volna.
Szóval megkaptam a pofont és ahogyan az sejthető volt, roló egyből le, és már nem is érzékeltem, hogy a legjobb barátnőm van előttem. Amikor én jöttem, egyből leütöttem. Ez volt az a jelenet, amely futótűzként terjedt el a neten: a barátnőm összeesik, és még egy bukfencet is gurul. Ha jól megnézed a felvételt, láthatod, hogy akkor észleltem igazán, mi történt. Odarohantam hozzá, és elsírtam magam. Nagyon fájt, hogy az ő legyőzése árán jutottam be.

Nyugtass meg, hogy a barátságotok megmaradt!

Szerencsére a barátnőmnek nem történt komoly baja, és ami még fontosabb, a barátságunk is megmaradt. Ugyanakkor tudom, hogy neki nagyon nehéz volt feldolgozni az egészet. Azt mondta, nem is maga a pofon fájt neki a legjobban, hanem a videóra érkező kommentek és hozzászólások. Ezek ugyanis elkezdték lerombolni mindazt, amit hosszú évek munkájával felépített. Később én is megtapasztaltam ugyanezt, amikor engem ütöttek ki – a nyilvános megítélés és az online reakciók sokszor még fájóbbak tudnak lenni, mint maga a vereség.

Akarsz róla mesélni?

Nem volt egyszerű… Nagyot kaptam, és komoly emlékezetkiesésem lett. Utólag mesélték, hogy abban a pillanatban legalább három év szinte teljesen kiesett az életemből. Bár hamar felálltam, de nem emlékeztem arra sem, hogy Amerikába költöztem, azt sem értettem, mi az a Power Slap, és nem értettem, mit beszélnek hozzám.
Valójában a mentőben kezdtem magamhoz térni, de az volt az első gondolatom, hogy talán balkáni szervkereskedők raboltak el. A memóriám egészen addig nem tért vissza, míg a kezembe nem vettem a telefonomat, és el nem olvastam a családom által írt üzeneteket, illetve meg nem néztem az általuk küldött videókat. A kórházban már valamivel jobb lett a helyzet, de a fejem szörnyen fájt, és erős hányinger gyötört. Ezek persze „csak” fizikai fájdalmak voltak, amik idővel rendeződtek. Ami ennél sokkal nehezebb volt, az az érzelmi rész.

Komoly pofon lehetett…

Nem volt kicsi, az biztos, de nem maga a pofon ütött ki. Az ellenfelem ütött elsőként, és őt a félelem vezérelte, nagyon tartott tőlem. Biztosra akart menni, ezért nem adott esélyt arra, hogy én is visszaüssök. Szándékosan a carotis-on, vagyis a nyaki verőéren ütött tenyéréllel, még bele is ugrott kicsit. Ezt mindenki látta, és azonnal le is léptették érte – de a feltöltött videókból ez kimaradt. Ott csak azt lehetett látni, hogy Sheena, vagyis én, kiütést szenvedtem.
Persze, mint a barátnőmnél, nálam is rögtön elindult a kommentcunam­i, amiben keményen lehúztak. Voltak persze akik megvédtek, de én nem szeretek magyarázkodni, én a tiszta győzelmet kedvelem – és ezt most nem kaptam meg. Azért is fájt nagyon ez az egész, mert a másik lány pusztán a félelmében szabályt szegett, és egy életveszélyes ütést mért rám. Egy ilyen találat akár végzetes is lehetett volna. Ez a felelőtlenség és félelem különösen fájó volt.

Mond, hogy revansot tudtál venni rajta!

Persze, az revans megvolt, csak kicsit később, mint ahogy szerettem volna. Több hónap kellett, mire újra elkezdhettem edzeni, és közben rengeteg lelki teher is nehezedett rám. Apu kórházba került, ezért haza is költöztem mellé, mert éreztem, hogy már nincs sok időnk együtt.
Később még egy gyulladás is közbejött, ezért a tervezett visszavágót Jacky-vel, aki „kiütött”, sajnos le kellett mondanom. Ráadásul ő ezt úgy állította be, hogy én félek tőle, mert tudom, hogy ismét legyőz majd. És hát, azt te is tudod, milyen az internet népe…
A meccset végül áttettük egy későbbi időpontra, ahol aztán szabályosan és vitathatatlanul megvertem őt. Az igazságszolgáltatás megtörtént, bizonyítottam, hogy én vagyok a jobb. Számomra külön öröm volt, hogy Apu is láthatta a győzelmemet. Azóta érkezett újabb megkeresés a Power Slaptől, de visszautasítottam, mert innentől az egészségem a legfontosabb.

Lépjünk kicsit vissza az időben. Édesapád nagyon jó judo-s volt. Gondolom ő „rángatott” fel a tatamira.

Egyébként nem. Persze kisgyerekként nagyon sokszor levitt az edzésekre, ahol nagyon jól éreztem magam. Amikor viszont vidékre költöztünk, atletizálni és kézilabdázni kezdtem. És nagyon jól elvoltam velük, szerettem őket. Aztán egyszer csak szóltam Apunak, hogy judo-zni szeretnék. Lehet ebben az is szerepet játszott, hogy az iskolában lány létemre elég sokat verekedtem, és hidd el, nem én kerestem a bajt! Egész egyszerűen állandóan kötözködtek velem a fiúk, mintha az lett volna az igényük, hogy el legyenek seggelve. Mint később, a dominálás világában. (nevet) Szóval szóltam Apunak, aki nagyon komolyan azt mondta: „Rendben, de akkor ezt végig kell csinálni.” Még arra is emlékszem, kezet is fogtunk rá. 12 éves voltam ekkor. Apu megcsinálta az egyesületet, én pedig elkezdtem a judo-t…

Kedves Olvasó!
Igen, jól érzed: nincs még vége! Franciskával annyira jó hangulatban folyt a beszélgetés, hogy észre sem vettük, mennyire elszaladt az idő. Az anyag is hosszú lett, de egyikünknek sem volt szíve megvágni belőle, ezért úgy döntöttünk, két részben osztjuk meg veletek. De ígérjük, a következő részben még izgalmasabb témákról esik majd szó!

folytatjuk…