A második sztorim természetesen Apuval kapcsolatos és nagyon jól leírja kettőnk kapcsolatát. 14 éves lehettem, amikor részt vehettem a nemzetközi felnőtt válogatott keretedzésén, ahol összekerültem egy japán lánnyal. Imádtam a japánokat, mert Apa istenítette őket, de ez a japán lány úgy megdolgozott, hogy szó szerint sírva jöttem le a szőnyegről. Szétrángatott, szét térdelte az arcomat, egyszóval feltörölte velem a tatamit, csakhogy fitogtathassa tudását, erejét. Én akkor még csak egy 14 éves, kék öves gyerek voltam, ő pedig válogatott versenyző. Szép mi? Az egész arról szólt, hogy megmutassa nekem, hogy nincs helyem köztük. Szóval sírva lejöttem a szőnyegről, Apu pedig egyből azt mondta, menjek vissza. „Nem megyek vissza, mert újra meg fog alázni!” Apu rám nézett és minden meggyőződése ellenére nem küldött vissza: „Rendben, most nem kell visszamenned, rápihenünk erre. De holnap te fogod felkérni és visszamenni vele a szőnyegre, és mindent visszaadni neki. Értetted? Mert most én fogok megharagudni.” Tulajdonképpen befenyített, és tőle jobban tartottam, mint a japán lánytól. Másnap felmentem a tatamira és elkezdtem odafigyelve, normálisan judo-zni. Nem tudott megdobni. Ha rúgta a lábamat, visszarúgtam. Valójában szét verekedtük a meccset, de a japán csaj láthatóan megijedt, hogy milyen fejlődésen mentem át egy éjszaka alatt mentálisan. Én pedig büszkén jöttem le a szőnyegről, Apu elismerő tekintetétől követve.
