Patakfalvy Miklós, a magyar WTF taekwondo egyik vezetője és egyik legmeghatározóbb alakja, akinek munkássága és elkötelezettsége jelentősen formálta a sportág hazai arculatát. Azt viszont talán csak kevesen tudják róla, hogy fiatalkorában komoly labdarúgó-pályafutást tudhatott magáénak. Több részes interjúnkban betekintést nyújt életpályájába, a taekwondo múltjába, hazai és nemzetközi kihívásaiba, valamint abba a vízióba, amely irányt mutat a magyar harcművészet jövőjéhez. Kövessétek sorozatunkat, hogy megismerje a szakma egyik legelismertebb képviselőjének gondolatait és tapasztalatait.

Kedves Mester! Úgy tudom, a Taekwondo előtt a labdarúgás vonzott. Hol játszottál? Milyen poszton?

Foci. Az igazat megvallva, édesanyám mesélte, hogy alig tudtam járni, de akárhányszor mentünk a játszótérre, mindig volt nálunk egy piros pöttyös labda. Én pedig borzasztó lelkesen rugdostam, és minden egyes rúgás után kiabáltam: „Gól, gól!” Így indult minden. Amikor általános iskola harmadik osztályába jártam, a családunk Budapestről Veszprémbe költözött, és ott kezdtem el aktívan focizni. Eleinte csak külön tornára jártunk Karesz öcsémmel, majd később mindketten a Veszprémi Vegyész, később Bakony Vegyész focicsapatába igazoltunk. Talán hetedikes lehettem, amikor is Dr. Kalocsai Aba, a serdülő csapat edzője, keze alá kerültem.
Kezdetben mezőnyjátékosként szerepeltem, de mivel nem volt kapusa a csapatnak, Aba bácsi mindenkit kipróbált a hálóőr poszton. Végül úgy látta, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre a szerepre. Innentől kezdve komoly munka vette kezdetét: megtanultam a kapusjáték alapjait és trükkjeit, amelyeknek köszönhetően egész jó kapussá váltam. Egyedül a termetem volt problémás — 170 centimmel nem voltam igazán szálfaalkatú kapus. Mindenki azt mondta, hogy ha még 10-15 centit növök, akkor akár a válogatottság is szóba jöhet… Sajnos ebből semmi sem lett: sem a növés, sem a válogatottság.
Ugyanakkor a serdülő csapattal komoly eredményeket értünk el megyei szinten, folyamatosan bajnokok voltunk. Ifjúsági szinten is hasonló sikereket értünk el: eljutottunk az országos döntőig, ahol olyan csapatokkal mérkőztünk meg, mint a KSI, és végül bronzérmesek lettünk — ami akkor hatalmas eredménynek számított. Később viszonylag gyorsan bekerültem az ifjúsági csapatból a tartalék csapatba. 15 évesen már rendszeresen védtem, 16 évesen pedig meghívtak tartalék kapusnak az

NB II-es csapathoz, ami hatalmas megtiszteltetés volt számomra. Feltétlenül mege kell említsem edzőimet és játékostársaimat, akikkel nagyszerű éveket töltöttem, és akiknek nagyon sokat köszönhetek, Dr. Kalocsay Aba után Molnár Ernő vette át a csapatot, majd az ifiben Somlai Sándor, a tartalékcsapatban pedig a Veszprémi Vegyipari Egyetem Testnevelési Tanszékének vezetője, dr. Győri Pál segítette fejlődésemet. Ezen túl még, Pali bácsi irányított a TF felé, ő segített a felkészülésben is. Az első csapatnál Kuti Herbert, Bolemányi Károly, majd Bartalfi Károly voltak az edzőim. De a csapatban is remek játékosok voltak, a korábbi remek Fradi, SZEAC kapus Zsirai Kálmán, vagy a Honvédból érkező, Bogáti Attila, illetve a későbbi nagyszerű edző, Kiss László. Ifi csapatunkból Tuczai Gyuszi, Kerecsényi Laci, Fuják Gyuszi, Nagy Zoli, Varga Tibi és még jó néhányan az elsőosztályban is remekül megállták a helyüket.
Érettségi után, 1972-ben jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára, ahova első nekifutásra fel is vettek, de az akkori szokásoknak megfelelően közbejött a katonaság.

Hova vonultál? Ott tudtad folytatni a sportot?

Jánoshalmára kerültem, úgynevezett előfelvételisként, 11 hónapos szolgálatra. Sajnos nem volt lehetőség kijárni edzésekre, de a laktanyán belül azért fociztunk, kéziztünk, kosaraztunk, futottunk, tehát csináltunk mindent, amit csak lehetett. Ez azonban nem volt olyan értékű, mintha rendes edzésre tudtunk volna kijárni.
Aztán leszerelésem után, 1973 őszén viszonylag gyorsan bekerültem a TFSE első csapatba, ahol Göltl Béla edző vezetésével olyan komoly játékosokkal játszhattam együtt, mint az akkor utolsó éves Gellei Imre, vagy a harmadéves Antal Jancsi, Kindornai András, akik később mindketten az első osztályba kerültek, Gellei Imre a Fradi, az MTK és a válogatott szövetségi kapitánya is volt. De említhetném Szapor Gábort, Piros Jenőt, Hegedüs Gábort, és még sorolhatnám azokat remek játékosokat, akikkel igazi élmény volt, hogy együtt játszhattam a TFSE-ben. Ehhez jött még óriási ajándékként, hogy 1975-ben meghívást kaptam a Magyar Egyetemi válogatottba, ahol olyan NB-1-es játékosok voltak, mint Bencze János a SZEOL kapusa, vagy a szintén vele egy csapatban játszó Emődi Attila és Kisjuhász Gyula, vagy a Kaposvár játékosa dr. Füle Lajos, illetve a TFSE Antal Jánosa. Edzőnk, a korábbi Fradi kapus Száger György volt. Ez a meghívás, a megtiszteltetés mellett még fantasztikus élménnyekkel is gazdagított, hiszen kéthetes Egyiptomi túrára utazhattunk és ez abban az időben óriási dolog volt. Bejártuk Egyiptom legszebb helyeit, megnézhettük a gízai és szakkarai piramisokat, testközelből láthattuk a Szfinxet, tevegelhettünk a sivatagban, kószálhattunk és alkudozhattunk a Khan el Khaliliben (a kairói bazár)

A foci tekintetében is fantasztikus élményekben volt részünk Egyiptomban, több mint 60 ezer néző előtt játszottunk Kairóban a Zamalek ellen, de Alexandriába és Assuitba is eljuthattunk. Mindezek tetejében, az aranycsapat és az MTK egykori extraklasszis középpályása, az akkor az Al Ahli (National) edzőjeként Egyiptomban dolgozó Hidegkút Nándor volt csapatunk kisérője.
Amikor 1977-ben lediplomáztam, beálltam profi futballistának. Bár lett volna lehetőségem az NB I-be is igazolni, de ahhoz vidékre kellett volna költöznöm, illetve felmértem, hogy a 170 centis magasságommal nem valószínű, hogy az első osztályban bárhol sztenderd kapus tudnék lenni. Leigazoltam tehát Budapestre, az Építőkhöz, amely akkoriban nagyon komoly csapat volt, igen erős játékosokkal. Itt játszott a korábbi fradista és válogatott klasszis dr. Páncsics Miklós, a szintén fradista dr. Pataky Miklós, Pócza János és Thomann Anti bácsi volt az edzőnk, aki egyébként az Orvosi Egyetem testnevelési tanszékének vezetője volt.

Nagyon komoly utat jártál be focistaként. Hogyan kerültél a profi labdarúgás világából a Harmat László vezette ITF Taekwon-do közegébe?

Valóban nagyon jó volt a csapat, de valahogy a profi világ nem adott meg mindent, amire számítottam. Természetesen számos olyan élmény ért, amely egész életemre szóló emlék maradt, de az egyetemi évek után különösen nem éreztem magam komfortosan abban a közegben.Szerencsémre az egyik gyerekkori barátom, Bálint Tibi egyszer csak felhívott, hogy van itthon van Harmat László, aki egy kimondhatatlan nevű távol-keleti harcművészetet kezdett tanítani, és megkérdezte, nem szeretnék-e vele lemenni megnézni egy edzést. Talán egy évvel korábban már olvastam egy cikket Harmat Laciról a Magyar Ifjúságban, bár akkor még elsősorban zenészként volt ismert és elismert. Itthon olyan együttesekben játszott, mint a Skampoló vagy az Omega, majd Svédországba költözött, ahol a Blue Sd nevű együttesben gitározott. Világslágerekhez fűződött a neve, és rengeteget utazott szerte a világban.Laci Svédországban ismerkedett meg a Taekwondo nevű koreai harcművészettel, majd fekete öves mesterként tért haza, és hamarosan itthon is megkezdte a stílus oktatását. Magalapította az első hazai Taekwondo klubot. Ezzel, gyakorlatilag Magyarország csatlakozott az ITF-hez (International Taekwondo Federation), így a stílus hivatalos nemzetközi háttérrel is rendelkezett.

Akkor még bőven az un. „átkos” rendszer volt, ahol nem nézték jó szemmel az ilyen kezdeményezéseket.

1977 október vége felé volt. Valóban nem díjazták még a harcművészeteket, a kommunista rendszer nem nagyon szerette az ilyesmit. Laci úgy tudta elindítania Taekwondo edzéseket, mint koreai népi tánc. Igen, jól érted, koreai néptánc.
Szóval Tibi barátom felhívott, hogy menjek le, igent mondtam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy előző nyáron kint jártam a keresztmamámnál Svájcban, ahol több Bruce Lee filmet is láttam. Természetesen engem is megérintettek a látottak. Amikor aztán lementünk az edzésre, mintha a Bruce Lee filmek elevenedtek volna meg előttem. Szép ütések, látványos rúgások. Mondhatni egyből beleszerettem.

Előtte viszont már voltál karate edzésen is, ha jól tudom.

Így van, hiszen a legjobb barátaim karatéztak: Somogyi Zsolt és Kívés Gyuri például, akik mindketten a Kyokushin alapító időszakában kapcsolódtak be a karatéba, Adámy István edző irányítása alatt.
Lementem megnézni a Kyokushint is, és az is nagyon megtetszett. Ugyanakkor a Taekwondo esszenciáját adó, rendkívül sok és látványos lábtechnika még inkább megfogott. Annak a bizonyos edzésnek a végén, ahova Bálint Tibivel mentem,  Laci odajött, és megkérdezte, miért vagyok ott, illetve hogy tetszett-e amit láttam. Elmondtam neki, hogy nagyon klassznak találtam, és megemlítettem, hogy bár profi futballista vagyok, számomra továbbra is az az első, de szívesen járnék rendszeresen, ha van még lehetőség.
Laci azt válaszolta, hogy jelenleg teltház van, így nehéz új tagot fogadni, majd érdeklődött, hogy mit csinálok még a foci mellett. Elmeséltem neki, hogy akkor diplomáztam a TF-en, testnevelő tanárként.
Amikor ezt meghallotta, így szólt: „Akkor téged felveszlek.”  Nos, így kezdődött az egész.

Ekkor még ment a foci is párhuzamban?

Persze, tartalék kapus voltam elsősorban. Aztán sérülések és eltiltás miatt bekerültem az első csapatba, ahol nagyon jól ment a játék, de sajnos én is megsérültem. Ekkor jött be a tartalék kapus tartaléka, aki nagyszerű szériát produkált, így én visszakerültem a kispadra, ő pedig vitte a csapatot. Mindenesetre a szezon végén úgy éreztem, hogy számomra ennyi volt a profi labdarúgás.
Ezt követően egyre többet jártam Taekwondo edzésre. Hamar kiderült, hogy mennyire jó alapokat adott a TF, és talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az átlagnál ügyesebb voltam, így nagyon gyorsan haladtam a ranglétrán. Októberben kezdtem el az edzést, decemberben pedig már az első versenyemen is elindultam, amely különleges volt, mert jelen volt az európai szövetség elnöke, Rhee Ki-ha nagymester Nagy-Britanniából. Jó kis mezőny volt, ráadásul akkor még súlycsoport nélküli küzdelmek zajlottak. Végül bekerültem az első három közé. Ha jól emlékszem, Viszler Józsi lett az első, Lőrincz Jancsi a második, a harmadik helyet pedig Koszorú Gyurival megosztva kaptam meg én.Ez a dobogós helyezés ismét nagy löketet adott, még nagyobb elánnal edzettem tovább. A következő versenyen már két súlycsoportban zajlottak a küzdelmek. Én a 65 kg-ban indultam, amit meg is nyertem, majd az abszolút bajnoki címért is indultam, ahol Mile Dezső volt az ellenfelem.Kemény csata volt, amit végül döntetlenre hoztak ki, de mivel én voltam a könnyebb testsúlyú, engem hirdettek ki győztesnek. Így tehát már az indulásnál kétszeres országos bajnok lettem. 1981-ben pedig levizsgáztam a fekete övre.

Az elsők közt vizsgáztál mester fokozatra. Milyen volt a vizsga?

Nagyon kemény. A már említett Rhee Ki-ha nagymester mellett két, nagyon komoly szaktekintély is jelen volt Angliából. A négy órán át tartó vizsgán igazán megdolgoztattak bennünket. A teljes mozgásanyagot számonkérték, a bázistechnikáktól kezdve a formagyakorlatokon át a formai küzdelmekig, az önvédelemig, a szabadküzdelemig, sőt töréseket is kellett bemutatnunk, tehát valóban mindenről számot kellett adnunk.
Akkor ketten vizsgáztunk, Mile Dezső és én. Kemény menet volt, a végén kezünk-lábunk remegett. De mindezt feledtette, hogy sikeresen vettük az akadályt, és mindketten fekete övesek lettünk. A vizsgán „bronzos” helyezést értem el, hiszen Harmat Laci volt az első fekete öves Taekwondo mester Magyarországon, Viszler Jóska a második, én pedig Dezsővel együtt a harmadik és negyedik. Nagyon büszkék voltunk erre.
1982-ben elindultunk az első Európa-bajnokságon Nápolyban, ahol ugyan nem értünk el komoly eredményt, de rengeteg tapasztalatot szereztünk.

Elnézést, hogy közbe szólok, de a Taekwondo akkoriban nem elsősorban harcművészet volt?

De. Viszont bennem dolgozott a versenyek iránti érdeklődés, szerettem a megmérettetéseket. A sors aztán egy új lehetőséget adott ezen e téren: Laci átköltözött Budára, a Marcibányi térre, és rám hagyta a klubot a Városligetnél. Az edzéseken külön felkészítést tartottam azoknak, akiket a versenyzés érdekelt. Nagyon kemény időszak volt ez, rengeteg edzéssel és verítékkel. Az eredmény viszont nem maradt el: az Országos Bajnokságokon egyre jobb eredményeket értek el a versenyzőim, és hamarosan a legtöbb aranyérmet szerző klub lettünk.
Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy Laci 1983-ban felkért, vállaljam el a válogatott edzői státuszt, legyek a szövetségi kapitány. Szívesen vállaltam, de egyetlen feltétellel: az én elképzeléseimet a csapattal és a felkészüléssel kapcsolatban senki ne kérdőjelezze meg.
1983 novemberében átvettem a válogatott irányítását. A következő év májusában már viszonylag nagy létszámú csapattal indultunk a glasgow-i világbajnokságra, ahol meglepően jó eredményeket értünk el: egy arany- és három bronzérmet szereztünk. Az aranyérmet Kili Anikó nyerte töréstechnikában, az egyik bronzot pedig a sajnos nagyon fiatalon elhunyt Engrich Mariann „verekedte” össze. Anikó még formagyakorlatban is szerzett egy bronzérmet, míg én szintén bronzot értem el formagyakorlatban.

1984? Abban az évben volt egy nagy versenyetek az akkori Budapest Sportcsarnokban, nem?

Igen, 1984 októberében rendeztük meg Budapesten, az akkori Budapest Sportcsarnokban az ITF Taekwondo Európa-bajnokságot. Ez a verseny különleges volt, hiszen jelen volt az ITF alapító elnöke, General Choi Hong Hi nagymester, a korábban már említett Rhee Ki Ha nagymester, és számos koreai mester is. Sőt, az észak-koreai válogatott csapat is eljött, akik egy fantasztikus bemutatóval kápráztatták el a közönséget.
Az eredményeink pedig kivételesek voltak: összesen 19 érmet szereztünk, ebből 5 aranyat, 9 ezüstöt és 5 bronzot. Én magam is elégedett lehettem, hiszen négy érmet nyertem, kettőt egyéni számban. Küzdelemben, a 63 kg-os súlycsoportomban ezüstérmes lettem, formagyakorlatban pedig szintén ezüstöt szereztem. Csapatként küzdelemben a jugoszlávok mögött a második helyen végeztünk, míg formagyakorlatban bronzérmet szereztünk.

Folytatjuk…