A Szablya és használata I.
A 19. század nagy romantikus regényírója, Mikszáth Kálmán érdekes időutazást elénk táró, „Új Zrínyiász” c. regényében olvashatjuk, hogy a feltámadt szigetvári kapitány, Zrínyi Miklós egy tisztjét párbajba sodorják a körülmények és a „boldog békeidők” izgága embereinek provokációi. A halálos kimenetelűvé vált párbaj során azonban a 19. század vívóbajnok atlétája saját, „bibliotékaként szétnyíló” fején volt kénytelen megtapasztalni menyivel másként forgatták a szablyát egy olyan kor „gyermekei”, akik maguk és mások élete védelmében fogtak fegyvert, s nem csak egy úri társaság hölgyvendégei előtt akartak tetszelegni. Mikszáth ebben a jelenetben már foglalkozik azzal a kérdéssel, ami kor vívómesterei számára valóságos rémképként jelent meg.
E „rémkép” a következő: vajon hová „fajul” a vívás művészete, ha a kard (vagy szablya), megszűnik éles harci fegyverként létezni és vérre menő párbajok helyett „mindössze” álczákba, kesztyűkbe, kar- és mellvédekbe öltözött urak (és természetesen hölgyek), életlen fegyverekkel történő „tornájává” válik. Ezen mesterek „rémálma” abból a szempontból valóra vált, hogy az olimpiákon is szereplő sportvívást senkinek sem jutna eszébe véres történelmi csatákban, vagy azok közti „fegyvernyugvás” idején zajló éles párviadalokhoz hasonlítani.
Murz Frigyes a 39. Cs. és K. Gyalogezredének századosa, a 19-20. század fordulójának elismert vívómestere megdöbbentő pontossággal fogalmazza meg 1890-ben írt, „Vitőr-, kard- és párbajvívás” https://mek.oszk.hu/17000/17012/ című szablyavívást is oktató könyvében, miért teljesen más az általa „összeütközésnek” nevezett „gyakorló” vívásból kialakult mai sportvívás egy történelmi kor éles – rendszerint az egyik fél halával végződő véres párviadalaiban használt pengeváltásoknál. „Ha a párbajok statisztikáján végig tekintünk, különösen két olyan dolog tűnik fel, mely az összeütközésnél kevésbé mutatkozik s’ ennek következtében nem oly észrevehető, mint a párbajnál. Első sorban a sok kettős találás, mely által a két ellenfél egyidejűleg megsebesül, igen meglepő, de még inkább feltűnő az, hogy a jó vívó középszerű, sőt egyáltalán vívni nem tudó ellenfél által győzetik le. E két eset rendesen annak következménye, hogy bizonyos szabályokat, melyek kizárólag a párbaj vívására vonatkoznak, az illetők (t.i. a legyőzött „jó vívók”) igen gyakran elhanyagolnak…a vívónak éles karddal szemben egy új tulajdonsággal: bátorsággal és különösen hidegvérrel kell birnia… az összeütközés sok elegancziát és correctséget követel, hogy a vívó a lehető legnagyobb tökéletességet érje el. … A párbajban mindenek felett találni és találatot elkerülni kell. … Az összeütközésben néha lehet, sőt kell is új vágásokat alkalmazni … a párbajban csakis azokat az egyszerű vágásokat és cseleket kell alkalmazni, melyekre legjobban rááll a kéz … a párbajban a vágások távolról tétetnek … ezenkívül a párbajban minden vimodorra el kell készülve lenni … Az összeütközésben, ha az első vágást meg is kaptuk, végeredményben mégis győzők lehetünk, ha később több vágásunk sikerült mint ellenfelünknek. A párbajban ezzel ellentétben rendesen az első vágás a döntő…”
A szablya, mint a közelharc eszköze
a magyar hadviselésben kiemelten fontos szerepet játszott történelmünk során. Már a honfoglalás kori sírok lelet anyagában megtalálható és még az I. Világháború katonai alakulatainál is rendszeresített e fegyver. Az ívelt pengéjű fegyver sajátságos konstrukciója lehetővé tette megfelelően hozzá értő használójának a harcban, olyan rafinált cselek alkalmazását, melyek kontójára rengeteg ember halála róható a történelemben. De vajon hogy néztek ki szablyáink és hogyan forgathatták elődeink eme fegyvereket éles harcban? Mik lehettek azok a rafinált cselek, agyafúrt technikák, miknek köszönhetően a magyar bajvívók rettegett ellenfelei voltak párviadalokban bármely nemzet harcosának. Ennek megválaszolását tűztem ki cikksorozatomban, melyben először magát a szablyát, mint a hadtörténelmünkben fontos szerepet betöltött fegyvert, az idők során kialakult variánsait mutatom be. Ezt követően annak harcban való alkalmazása “kerül terítékre”, majd néhány 19-20. századi vívómester könyvéből szemezgetnék, akik még “éles” vívást, vagyis csatákban, vagy párbajokban való szablyahasználatot tanítottak a kor “oroszlánlelkű” fiainak (és természetesen lányainak is). Kalmár János hadtörténész szerint a honfoglalást megelőző időbeli magyar szablya türk eredetű. Ázsiában a szablya ott jelent meg, ahol türk, tatár, mongol, vagy ezekkel rokon eredetű népek éltek. Az avaroknál is ismert fegyver, de az avar szablya eltért a magyartól, ugyanis ez utóbbi markolata megtört, a penge ívével ellentétes irányban. Az avar szablya markolata ezzel szemben egyenes, mint a kardoknál szokás. A régész-grafikus művész, László Gyula népszerű 50 rajz a honfoglalókról című művében három képén is rekonstruálja az ősmagyar szablyát és annak használatát, ahogy írja: “egy jó szablya átvágta a gyűrűspáncélt is”. Ebből a korból a legértékesebb magyar szablya az ú. n. „Attila-kard” (Lelőhelye: Bécs, Kunsthistorisches Museum, Schatzkammer). Ezt Lehel vezérnek tulajdonítják, melyet a Lech-mezei csata (955 aug. 10.) után I. Ottó császár hadizsákmánynak tekintett. Így került a német-római császári koronázási jelvények közé. A honfoglaló magyar szablyák jellemzője, a kissé előre -a penge ívvel ellentétes irányba hajló- markolatuk, melynek végét gömbölyded markolatkupak zárja. A keresztvas igen rövid, szárai gombban végződnek és a penge irányába hajlanak. A pengeívük enyhe, a penge vastagsága 30-35 mm. A pengehossz 750-850 mm között változik, a penge domború részén van az éle, és a homorú részén a hegytől számított egyharmad-egynegyed távolságra. Ez utóbbi pengeélet fokélnek nevezzük. Az ívelt penge előnye, hogy kisebb erő kifejtéssel is mélyebb sebet ejt az egyenes pengénél, ugyanis a penge kisebb felületen éri az eltalált testrészt. A penge egyidejű húzásával a sebzés még mélyíthető is. A megtört markolat a hasító mozdulat erejét csak tovább növelheti, ha a harcos csuklómozdulattal is operál. Lovas harcnál a ló gyors mozgása közben is lehet különböző irányokba forgatni, vágtában az ellenfélre suhintani. A fok él nemcsak a szúrásban, de a vágáscselek során is igen hatékonyan használható része a pengének, ugyanis egy védett vágás során végrehajtott csuklómozdulat végzetes lehet az ellenfél számára (különösen, ha egyenes pengéjű karddal harcol).
Több hadtörténész szerint a középkorban
a szablya teljesen eltűnt harcosaink kezéből és helyette a kétélű kardok (először az ú.n. “norman kard”, majd az aktuális kornak megfelelő kardtípusok) terjedtek el. Kalmár János szerint: „A kereszténység felvételével és a nyugati mintájú monarchia megalakulásával a szablya rendkívül gyorsan, szinte átmenet nélkül tűnik el.” Ennek ellenére ő is több középkori szablyáról beszámol, például az ú.n. tinódi és az erdőtelki szablyákról. Ezek szerinte a XII-XIII. században bevándorolt kunok és besenyők fegyverei lehettek. Markolatnyúlványuk, akár az avar szablyánál egyenes és nem visszahajló (megtört) mint a honfoglaló magyaroknál. Pengéjük enyhén ívelt, vájat nélküli, középen kiszélesedik, keresztvasuk egyenes, A XIV. században a magyar hadakozási módnak leginkább megfelelő szablya, ha szórványosan is de ismeretes volt. A leginkább “lovagkorhoz illő” hadsereget fenntartó Anjou királyok (Károly Róbert; Nagy Lajos) korához köthető Képes Krónika miniatúráiban is előfordulnak szablya ábrázolások. Ezeken aminiatúrákon végükön kissé megszélesedő, nyúlt pengéjű szablyákat láthatunk. Egyes ábrázolásokon még a csatorna (pengevájat) is megfigyelhető. Ezen szablyáknak a keresztvasa egyenes, markolata meglehetősen nyúlt. Beszédes, hogy a keleti öltözetű harcosoknál ábrázolják ezeket a szablyákat, a nyugati módon öltözött lovagok karddal és egyéb fegyverekkel vannak felszerelve. A középkori templomi freskókon is találkozhatunk szablyás harcosokkal, például a magyar középkorban legnépszerűbb katonaszenthez, a Szent László királyhoz köthető falképciklusoknál. A XIV. századból maradhatott fönn az a Kecskemét-Felsőszentkirály pusztán talált szablya, melynek markolata elpusztult, de a megmaradt pengehossza 945 mm (ebből 70 mm fok él nélkül!), szélessége 41 mm.
1377 egyaránt jelképes dátum a magyar hadtörténelemben és a szablya alakulásának történetében is. Ebben az évben (I. Nagy Lajos király uralkodása alatt) csapott össze ugyanis előszőr a Magyar Királyság hadserege a rohamosan felemelkedő Oszmán Birodalommal és a század végére már állandósultak a harcok a törökökkel. A félelmetes török könnyűlovas katonák, a szpáhik kedvelt fegyvere volt a szablya. A velük való állandósult harcok szerepet játszottak a későbbi jellegzetes magyar szablyatípusok kialakulásában. Már a XIV. század végén megjelenik Magyarországon a honfoglalókétól és az Árpád-kori kun-besenyőkétől eltérő, keleti jellegű szablyatípus, ami a magyar huszárok által a XV. században általánosan használt fegyverré vált. Ennek pengéje enyhén ívelt és fokéles, hosszú markolatú, egyenes keresztvassal, a markolat végén egyenes lezárással (nem gomb). A penge a század során nehezedett, melynek oka a nyugati seregek páncélzatának erősödésében keresendő.
A XVI. század gyökeres változásokat hozott
mind politika-; mind hadtörténelmünkben. A Mohácsi csata (1526) után eltűntek a páncélba öltözött lovagok a harcmezőkről. Mind lovas, mind gyalogos katonáink páncélzata könnyebbé vált, lovagkard, tollasbuzogány helyett a szablya szinte tőlük elválaszthatatlan hidegfegyverré vált kezükben. A XVI. század első felében a nehézkesebb nyugati szablyákat, valamint a sajátságos magyar hadihelyzet hatásra formálódott könnyű magyar szablyákat egyaránt használták. A korszak két reprezentánsából az egyik Tiroli Ferdinánd 1514-es dátummal ellátott, 1070 mm hosszú szablyája, mely pálcaszerű keresztvassal van ellátva, markolata pedig visszahajlik. Ezen fegyvernél, jellege alapján kizárható a török eredet. A másik szablya az ú.n. Szikszói kard 1068 mm hosszú, markolatának formája, nagyon hasonlít a honfoglalók szablyájáéra. Enyhén ívelő pengének két oldalán kettős csatorna húzódik. Pálcaszerű egyenes, aranyozott bronz keresztvasának végét gomb, visszahajló, tömör markolatát kupak zárja.
A keleti jellegű magyar szablya XVI. század során önállóan, egyedi úton fejlődött tovább. A törökös markolatkupak helyett ferde levágású, sasfej formájú lezárást kezdték alkalmazni. Ez a 18. századig fennmaradt. Ez eredetileg kiformált madárfej volt, amely később stilizálódott. A markolatát bordázott bőrrel borították, de előfordult a rücskös cápabőr is. Ez a típus íveltebb pengével rendelkezett, mely általában vájatokkal és kiugró fokéllel volt ellátva. Hossza nagyjából 900-1000 mm között változott. Emellett- főleg az Erdélyi Fejedelemség területén- megtalálhatók a perzsa-típusú, sajátságos markolattal rendelkező szablyák is. A “magyar szablyán” a XVI. század során megfigyelhető a keresztvas hosszának növekedése. A XVII. század első felében megjelent a markolatkupakot a keresztvassal összekötő kézvédő lánc. (Ekkor Nyugaton különféle hárítógyűrű rendszert alkalmaznak a kardoknál). Külön szablyatípus a karabella, mely egyes hadtörténészek szerint a keresztvas alakja miatt a karavella típusú vitroláshajóról kapta a nevét. Valójában az arab keresztvas és a török szablya hibridjéről van szó. Ennek általában csont- és faburkolatú markolatának végét madárfej formájúra faragták. Fénykorát a XVII. században élte, főleg a lengyelek szerették nagyon. Ezért „lengyel-szablyának” is nevezik Magyarországon. Sajátságos konstrukció az ú.n. “Pállfy-szablya”, ahol a keresztvasból egy kézvédő pánt nyúlik hátra. A kézvédő pántos (félkengyeles) szablyák a XVII. században terjedtek el, ezekből alakult ki a XVIII. századra a kengyeles szablyatípus.
A török kiűzése után
a XVIII. században nagyon elterjedtek voltak a markolatkengyeles, szélespengéjű, pengébe simuló fokéllel ellátott szablyák, melyek a köznyelvben FRINGIA gyűjtőnéven váltak ismertté. Ennél a szablyatípusnál van egy téves elképzelés, miszerint a Habsburg-idők bújtatott kuruckodó szellemében ez a név egy mozaikszó, melynek feloldása: Franciscus Rákóczi In Nomine Gentis Insurgit Armis. Téves ez az elképzelés, ugyanis a 16. századból is vannak FRINGIA felirattal ellátott szablyák. Ez a szó, valószínűleg egy szablyatípus elnevezése, egyes elképzelések szerint a török „fringi” szóból származik, ami frankot, vagyis nem török eredetű szablyát jelölhetett.
A XIX. század a markolatkosárral ellátott szablyák és a nagyon ívelt pengéjű (samsír jellegű) szablyák kora. Ez utóbbi népszerűsége viszont valóban a Habsburg-ellenes, “kuruckodó” lelkületnek köszönhető. 1839-ben megjelenik az első ismert magyar vonatkozású katonai vívókönyv (Chappon Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst), melyben szablyavívást oktató rész is szerepel.
A XIX-XX. század fordulóján a szablya szinte kizárólagos vívófegyver lehetett Magyarországon, erre utal, hogy a kortárs vívómesterek (Chappon Károly; Chappon Samu; Arlow Gusztáv; Sebetic Rajmund, Murz Frigyes) a szablyavívást magyarul kardvívásnak hívják, a németben viszont a „Schwertfechten” szó helyett a” Säbelfechten” használják. Erre egy példa:
- Arlow Gusztáv: Kardvívás – magyar nyelvű vívókönyv
- Arlow Gusztáv: Systematisches Lehrbuch für den Unterricht im Säbelfechten aus der Hoch-Tierce-Auslage –német nyelvű vívókönyv
Folytatjuk…
Hamvai-Kovács Gábor
