A japán harcművészetek világa olyan, mint egy időkapszula: egyszerre idézi a letűnt korok szellemét, miközben mai gyakorlóit is formálja. Talán az egyik legizgalmasabb párhuzam a múlt és jelen között a tradicionális szamuráj páncél és a modern kendo felszerelés összehasonlítása. Két külön világ – mégis meglepően sok a közös pontjuk.

A szamuráj páncél – A háborúk mesterműve

A feudális Japán harcosai, a szamurájok, nem csupán kardforgatók voltak – a páncéljuk is magán viselte rangjukat, hovatartozásukat és személyiségüket. A yoroi, vagyis a szamuráj páncél, gondos kézművesmunka eredménye volt: vaslemezek, lakkal kezelt bőr, selyemzsinórok, díszített sisakok és kláncímerek tették különlegessé.
A teljes felszerelés nemcsak védelmet nyújtott a kardcsapások, nyílvesszők és lándzsák ellen, hanem üzenetet is közvetített: „Ez vagyok én, harcosként és emberként.” A kabuto (sisak) formája, a dō (mellvért) díszítése, vagy a vállakat védő sode páncélzat színe mind-mind identitást hordozott.

A szamuráj páncél elsődlegesen a vágások, nyílvesszők és lándzsaszúrások ellen nyújtott védelmet. A lamellák kialakítása eloszlatta az ütés erejét, a lakk réteg pedig víz- és időjárásállóvá tette a páncélt. Viszont nem volt tökéletes: a súlya megterhelő volt hosszabb csatákban, és a tűzfegyverek, valamint az erőteljesebb szúrások ellen – például közvetlen közelről – már nem nyújtott megfelelő védelmet. Emellett bizonyos részek (pl. a karok belső fele, térdhajlat) szinte teljesen fedetlenek maradtak, a mozgékonyság megőrzése miatt. Nézzük meg együtt, milyen átalakulásokon ment keresztül a szamurályok páncélzata az idők során:

Tanko, a legelső

A Jamato állam ősi sírjaiból előkerült páncélokat tankóként ismerjük. Ezek nehéz vaslemezekből készültek, amelyeket bőrszíjakkal rögzítettek egymáshoz. A testhez szorosan illeszkedő szerkezetük gyalogos harcosoknak készült. Elöl két részből álltak, amelyeket szövetcsík fogott össze, a felnyitható panelek pedig megkönnyítették a felvételüket. A mellkasnál mély kivágások segítették a mozgást, a hátrészen pedig váll-lapok osztották el a páncél súlyát. Az alsótest védelmét a kuszazuri nevű, harang alakú, térdig érő csataszoknya biztosította. Ez tíz, bőrszíjra fűzött panelből állt, oldalán felhasítva a jobb mozgás érdekében.
A vállat és a felkart ívelt fémlemezek, az alkart pedig cső formájú alkarvértek védték, amelyek bőrpikkelyekkel voltak borítva. A nyakvédelmet a sisakról lelógó, U alakú vascsíkok biztosították, amelyek rugalmasan illeszkedtek egymásra. A gyakori esőzések miatt minden fémrészt lakkréteg védett a korróziótól.

Keiko, az új korszak védelme

A keiko néven elhíresűlt lamelláris páncél apró, egymást fedő vas- vagy bőrpikkelyekből állt, amelyeket sorokba fűzve, háromszög alakban rögzítettek. Rugalmasságának köszönhetően jól elnyelte az ütéseket, így hatékony védelmet nyújtott a vágások ellen. A tankó továbbra is használatban maradt, de egyre jobban elterjedt a keikó, a lovas katonák új páncélzata. Ez elöl nyitott, ujjatlan kabátra hasonlított, amelyhez combközépig érő, harang alakú szoknyarész és hajlított pikkelyekből álló öv tartozott. A váll- és karvértje teljes egészében lemezekből készült, míg az alkar védelmét csak egy keskeny függőleges lap biztosította – kevésbé hatékonyan.
A láb továbbra is sebezhető maradt, ezért a nyeregszerkezetet gyakran úgy alakították ki, hogy alsótest-védelmet is nyújtson. A keikóhoz egy új típusú sisak is társult: előreugró ellenzővel, geometrikus vagy növényi mintákkal díszítve, a tetején kupa formájú díszítőelemmel.

A dobozszerű yoroi

A 12. századra a szamurájok többsége már a yoroit viselte, amely a keikó továbbfejlesztett változata volt. Kisebb, egymáshoz rögzített, lakkozott pikkelyekből állt, amelyeket selyem- vagy bőrszíjakkal kötöttek össze. A fémpikkelyeket a legvédettebb helyekre tették, míg máshol könnyebb bőrpikkelyeket használtak, így a páncél súlya körülbelül 30 kilogrammra csökkent. A joroi dobozszerű, merev formája azonban korlátozta a mozgást, különösen gyalogos harc vagy kézifegyver használata esetén, viszont jól védett a lőfegyverek ellen.
A testpáncél (dó) négy részből állt, a nagy vállvértet (szode) díszes csomóval (agemaki) rögzítették a háthoz, amely szabad mozgást engedett a karoknak, miközben a test mindig védett maradt. További védőlemezek akadályozták meg a zsinórok átvágását, míg a mellkas fölött díszes bőrlemez védte a nyílvesszők ellen.
A sisak (kabuto) több száz szegecsel összefogott darabból állt, előlapjához szegecselt ellenző (mabiszasi) tartozott, hátul pedig egy öt darabból álló, nehéz nyakpáncél (sikoro) védte a tarkót. A sisak oldalán található karok (fukigaesi) felfogták a vízszintes ütéseket. A sisak alatt fejfedőt (ebosi) viseltek, hosszú haj esetén pedig a copfot (motodori) a sisak tetején lévő nyíláson (tehen) vezették ki. Néhány szamuráj primitív maszkot (happuri) hordott, amely csak a homlokot és az orcákat takarta. A jobb karon nem viseltek vértet, hogy akadálytalan legyen az íj húzása, a bal karon viszont védőlemezek voltak a bő ruhaujjon.

A haramaki

A haramaki a yoroi egyszerűsített, kevésbé tágas, dobozszerű lovasíjász-páncél volt, mely nagyjából egy időben jelent meg a joroival. Fő különbsége, hogy elhagyták a jobb kar alá csatlakozó önálló vadiatét lemezt, és a páncél részeit egymásra fekvő szélek zsinórokkal kötötték össze. Ujjak csak ritkán tartoztak hozzá, de a harcosok gyakran csatlakoztattak ilyeneket. A felsőkart hiroszodé, azaz flexibilis ujjak védték. A vértet katakami zsinórokkal akasztották a vállra, míg a kuszazuri a felső lábszár védelmét szolgálta. A haramaki gazdaságosabb viselet volt, főként szegényebb szamurájok körében elterjedt, míg a magasabb rangúak a drágább joroi páncélt hordták.
A gyalogosoknak még egyszerűbb páncél kellett, így a hara-ate terjedt el, ami egy megerősített törzsvédő volt. Ez praktikus, de nyilvánvalóan hiányos védelem, mert nem takarta a hátat és az oldalakat.

Dómaru páncél

A 14. század elején megjelent a dómaru, egy a hara-atén alapuló, lakkal bevont, megerősített törzsvédelmet nyújtó testpáncél. Ez a „kerek törzs” páncélzat a szengoku dzsidai, azaz a hadakozó fejedelemségek korának jellegzetes viselete volt, eredetileg gyalogosok számára készült. Szorosan körbefogta a testet, és kisebb vállvértekkel rendelkezett, így jobban alkalmas volt gyalogos harcra és nyeles fegyverek használatára. Egy fennmaradt példány női testre szabott, amelyet a hagyomány szerint Curuhime viselt 1542-ben, a Japán-beltengeren zajló csatákban. Később a dómaru és a haramaki fogalma összemosódott: a hátul kötött páncélt haramakinak, az oldalról kötöttet pedig dómarunak nevezték. Ez a páncélzat már a gyalogos harcosok igényeit is szolgálta.

Tószei guszoku páncél

A tószei guszoku a 16. század végén megalkotott új páncélzat volt, amely könnyebb és rugalmasabb volt a korábbi vérteknél, és kevesebb zsinórral rögzítették. Hatékonyabban védte a test nagy részét, különösen a has alsó részét a lándzsaszúrások ellen. Az üres páncélok önállóan is megálltak, ezért „álló páncélként” (tacsi dó) is emlegették.

A Tósei Gusukut követő páncélok és az Edo-kor

A 16. század végén megjelent Tósei gusoku volt az utolsó igazán harci páncélzat Japánban. A 17. században viszont beköszöntött az Edo-kor, egy hosszú békeidőszak, amikor a csaták ritkák lettek. Ezért a páncélok is átalakultak: már nem csak harcra készültek, hanem inkább státusz- és rangjelző szerepet töltöttek be. Letisztultabbak, könnyebbek lettek, és díszesebbé váltak, hogy megmutassák viselőjük társadalmi helyzetét. A sisakok és maszkok is gyakran művészi alkotássá váltak, tele voltak különleges mintákkal és formákkal. A hagyományos páncélok főleg ceremoniális viseletként maradtak meg. A 19. század végén, a Meidzsi-korszakban a nyugati haditechnológia miatt a szamurájpáncélokat felváltották a modern katonai ruhák, és a hagyományos vérteket ma már inkább múzeumokban és ünnepi eseményeken láthatjuk.

Megnéztük, hogyan fejlődtek a szamurájok páncéljai évszázadokon át. Most pedig ugrunk egy nagyot az időben, és ránézünk, milyen védőcuccokkal dolgoznak ma a kendósok. Ez a felszerelés már messze nem olyan nehéz vagy merev, viszont pont olyan fontos, hogy biztonságban legyenek a harc közben – és persze, hogy a hagyományt is tiszteletben tartsák.
Nézzük meg, miből áll a kendó védőfelszerelése, és miben különbözik a régi vértektől!

A kendo bōgu kialakulása – a múlt öröksége a modern gyakorlásban

Az Edo-korszakban (1603-1868) a sérülések miatt nem ajánlott igazi kardokat használni kiképzési célokra, ehelyett gyakran használtak fából készült gyakorlókardokat bokken/bokuto és shinai formájában. A sérülések további csökkentése érdekében a hagyományos szamuráj páncélzaton alapuló gyakorlópáncélt fejlesztettek ki, amely a modern bōgu alapja. A 17–18. században a gyakorlók (kendoka vagy akkor még inkább kenjutsuka) bőrből vagy textilből készült, egyszerű védőpárnákat használtak a kezekre és a fejre, de ezek inkább csak az ütéseket tompították, nem adtak teljes védelmet.
Az 1850-es években jelentek meg az első „bőrpáncél” jellegű felszerelések, melyeket főként a katonai iskolákban fejlesztettek ki a biztonságosabb edzés érdekében. Ezek az eszközök a később megszokott részek (fejvédő, mellvédő, kézvédő) kezdetleges változatai voltak.

A Meiji-korban (1868–1912), amikor Japán gyors modernizáción ment keresztül, a kardvívás is átalakult. Az élő fegyverek helyett egyre inkább a bambusz kard (shinai) és a védőfelszerelés vált meghatározóvá a gyakorlásban és versenyeken.
Ekkor született meg a mai értelemben vett bōgu rendszere, amely négy fő részből áll:

• Men – fejvédő, amely egy erős, rácsozott védősisak, puha párnázattal,
• Dō – mellvédő, merev, ívelt felületű, ami elvezeti az ütéseket,
• Kote – vastagon párnázott kéz- és alkarvédő, amely a leggyakrabban ütött területeket védi,
• Tare – ágyékvédő, amely a derék és a comb felső részét védi.

A bōgu elemei azokat a testfelületeket védik, amelyeket a kendo versenyszabályok szerint pontoznak, illetve amelyeket a shinai leggyakrabban érint. Így a védelem nemcsak biztonságosabbá teszi a küzdelmet, hanem segíti a fair playt és a technika fejlesztését. A bōgu megalkotásában nagy szerepet játszottak a különböző kenjutsu iskolák, de a végső formáját a 20. század első felében nyerte el a kendó szövetségek (pl. All Japan Kendo Federation) szabványosítása révén.

A szamurájpáncél és a modern kendo felszerelés első pillantásra két külön világ – egyik a múlt harcosainak díszes és funkcionális védelme, másik a mai gyakorlók biztonságát szolgáló, sportos eszköz. Ám ha mélyebbre ásunk, kiderül, hogy ugyanaz az eszme köti őket össze: a harc méltósága, a technikai tudás tisztelete és az önfegyelmen alapuló út. A szamurájok öröksége nem pusztán a múzeumokban él tovább, hanem minden egyes men-ütésben, minden gyakorlásban, ahol a kendo gyakorlói nap mint nap újraélik a kard útját – immár páncélban, de vér nélkül.

Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!