Vajon mit mesélne egy judo-öv, ha egyszer szóhoz jutna? Lehet, hogy keveset beszél, de annál többet látott: remegő kezek első vizsgán, győztes dobások, csendes kudarcok, és az út, amit nem a szín, hanem az élmény rajzol át. Most őszintén mesél az emlékeiről, a ranglétráról, a táska mélyéről és a titokról, amit csak azok értenek, akik egyszer már megkötötték.

Riporter: – Üdvözlöm! Először is, bemutatkozna az olvasóknak?

Judo-öv: – Természetesen! Barna vagyok. Mármint most épp barna. De ne aggódjon, voltam én már fehér is – és ha minden jól megy, talán egyszer még fekete is leszek. Vagy legalábbis a gazdám…

Riporter: – Elég sokat hallani mostanában az „útról”, amit a judoka bejár, de kevesen gondolnak arra, aki szó szerint végig ott van ezen az úton: Ön. Mondhatni végigkíséri a judokát az útján.

Judo-öv: – Úgy is mondhatjuk. Én vagyok a csendes tanú. Az, aki minden dobásnál ott van, és mégis csak szorít – sosem üt. Láttam küzdelmet, győzelmet, kudarcot. Néha elszakadtam, máskor újra megkötöttek. Tudja, van valami furcsán megható abban, amikor egy kezdő először megpróbál engem megkötni. Általában többször is megpróbálja…

Riporter: – És hogy van mostanában?

Judo-öv: – Őszintén? Kicsit fáradtan, de méltósággal. Tudja, én nem vagyok csillogó érem, nem vagyok dobogó, se Facebook-poszt. Én csak tartok. Szorítok. Összekötök. És néha… megszürkülök. De az is szép dolog ám!

Riporter: – Megszürkülni?

Judo-öv: – Hát igen. Egy öv életében a patina nem szégyen, hanem dicsőség. Amikor a barna már nem egészen barna, a fekete már nem teljesen fekete – akkor látszik igazán, hogy nem csak a judokád ment végig az úton, hanem te is vele. A színváltozás? Az nem csak az előrelépésről szól. Néha az elengedésről is.

Riporter: – Elengedés?

Judo-öv: – Amikor lecserélnek. Ez nem könnyű. Egy öv is tud ragaszkodni. Én például éveket töltöttem a gazdámmal – láttam, ahogy remegett a térde az első vizsgán, aztán később már másokat tanított. És aztán egy nap… ott volt egy új, csillogóbb, sötétebb darab. Ő lett a kiválasztott. Én meg bekerültem egy táska aljára.

Riporter: – Ez szomorúan hangzik…

Judo-öv: – Lehet, de ne sajnáljon. Tudja, milyen érzés, amikor évek múlva elővesznek? Az a pillanat… amikor a gazda kissé megilletődve néz rám, és azt mondja: „Ezzel kezdtem.” A por lemegy rólam, a csomó még mindig emlékszik. A gi tiszta, az öv kopott, de az emlék – friss.

Riporter: – Beszéljünk a színek váltásáról. Milyen érzés egyik övből a másikba „lépni”?

Judo-öv: – Az mindig ambivalens. Én, a fehér öv, tele vagyok reménnyel – de kicsit félek is, mikor először megkötnek. A sárga? Már magabiztosabb, de még sokat kérdez. A zöld… na, ő már próbál okos lenni. A kék öv már tudja, hogy nem tud mindent. A barna meg… ő már felnőtt. Tudja, hogy hibázni emberi dolog. A fekete? Nos, ő… ő már nem kiabál, csak figyel. Igazából ott kezdődik csak az igazi tanulás.

Riporter: – És mi a legnehezebb az öv-életben?

Judo-öv: – A türelem. Amikor a gazdám sietne, versenyezne, ugrana szinteken – de én csak csöndesen tartom. Mert ha túl gyorsan jutsz felfelé, nincs időd megérkezni. Tudja, sokan csak a színt látják. Én viszont érzem az izzadtságot, az eséseket, az újrakezdéseket. Nekem nem kell diploma – nekem elég egy-egy csomó, amit már nem kell újra megkötni. Mert végre jól sikerült.

Riporter: – Sok utazást is megélnek, ugye?

Judo-öv: – Igen. Sporttáska, edzőtábor, verseny. A legrosszabb? Amikor be vagy hajtogatva egy nedves gi mellé, egy teljes hétvégére. A legjobb? Amikor hazaérünk, és a gazdám – bár fáradtan – mégis gondosan kiterít. És a legmeghatóbb? Amikor egy régi öv kerül vissza a derékra. Olyankor érzem: még mindig számítok.

Riporter: – Van valami, amit szeretne üzenni a judokáknak?

Judo-öv: – Igen. Ne siess. Egy öv nem attól értékes, hogy milyen színű, hanem attól, hogy mit élt át veled. Használj engem, izzadj meg bennem, hagyd, hogy kifakuljak, nyúljak, sérüljek. Mert minden hajszálrepedés bennem egy történet rólad. És amikor majd visszanézel, talán rádöbbensz: nem az számít, hányszor kötöttél meg – hanem hogy hányszor álltál fel velem együtt. És ne feledd el, én itt leszek, minden edzésen. Néha laza leszek, néha túl szoros. De sosem engedlek el.

Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!