A Sambo eredete és kialakulása 2.

Az előző írásomban részleteztem a stílus kialakulásának technikai/emberi oldalát, de úgy gondolom, hogy egy történelmi/társadalomtudományi tanulmány is szükséges, hogy megértsük, miért lett olyan a stílus, amilyen, hiszen kutatás részeként államhatalmi megrendelésre jött létre.. Kutatásom szerint, politikai fennhang nélkül, tárgyilagosan szeretném a háttértörténetet vázolni.

Képzeljék el, hogy egy olyan világban élnek, amikor sehol és semmitől nincsenek biztonságban, mindenhol megfigyelik és akár ki nem mondott szavakért is bajba kerülhetnek!

Igen, durván hangzik. Ezért fontos a nép és az államhatalom akkori kapcsolatának vizsgálata is ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk a sambo-val kapcsolatban.
A szovjet nép és az államhatalom kapcsolata 1920-tól a hidegháború végéig ambivalens, hullámzó és sok tekintetben ellentmondásos volt, amit a félelem, a lojalitás, a kényszer és időnként az őszinte hit is jellemzett. Nézzük időrendben, korszakokra bontva a főbb vonásokat:

1. A polgárháborútól a sztálini diktatúra megerősödéséig (1920–1929)

Háttér: A bolsevik hatalomátvételt követően a szovjet rendszer polgárháborús viszonyok közepette kezdett megszilárdulni.
Viszony: A társadalom mélyen megosztottá vált: a forradalmat támogató csoportok – elsősorban a szegényparasztság és a munkásság egy része – reménnyel tekintettek a jövőbe, míg más rétegek – például az értelmiség, a módosabb parasztok (kulákok) és a papság – a rendszer ellenségeinek számítottak, és ennek megfelelő bánásmódban is részesültek.
Hatalom: Már ebben az időszakban is jellemző volt az erőteljes elnyomás: működött a CSEKA (titkosrendőrség), kivégzésekre és szigorú lakosságellenőrzésre is sor került. Ugyanakkor bizonyos vita- és mozgásterek még megmaradtak, például az Új Gazdaságpolitika (NEP) bevezetésével.
Érzelem: Az emberek viszonya a hatalomhoz kettős érzéseken alapult: egyaránt jelen volt bennük a remény a változásra, és a félelem az elnyomástól.

2. A sztálini korszak (1929–1953)

Erőszakos iparosítás és kollektivizálás: A korszakot a gyorsított iparosítás és a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása jellemezte, amely a parasztság millióinak életét tette tönkre. Kitelepítések, éhínségek – köztük az Ukrajnát sújtó holodomor – és brutális kényszerintézkedések kísérték ezt az átalakulást.
Félelemkultúra: A társadalmat áthatotta az állandó rettegés légköre. Az emberek folyamatosan tartottak attól, hogy besúgják őket, letartóztatják, vagy deportálják. A Nagy Terror (1936–1938) idején emberek százezrei tűntek el nyomtalanul – sokukat kivégezték vagy munkatáborba zárták.
Kultusz és lojalitás: Mindezek ellenére a személyi kultusz hatására sokan őszintén hittek Sztálinban és az általa képviselt rendszerben – különösen a szovjet hazafiság erősödése és a II. világháborús győzelem után.
A háború alatt: A Nagy Honvédő Háború idején – a náci Németország elleni küzdelem során – a nép és a hatalom között viszonylagos egység alakult ki. A közös ellenséggel szembeni harc ideiglenesen összekovácsolta a társadalmat.

3. A „desztalinizáció” és az enyhülés időszaka (1953–1985)

Hruscsov korszaka (1953–1964)

Titkos beszéd (1956): Hruscsov híres beszédében részben feltárta Sztálin bűneit, ami sokak számára megrázó élményt jelentett, míg mások számára reményt keltett a változás lehetősége.
Reformkísérletek: A rendszer valamelyest enyhített a megfigyelésen és a terroron, de alapvető jellege – az egypártrendszer és az állami ellenőrzés – továbbra is érintetlen maradt.
Lakossági viszony: A társadalomban főként passzív lojalitás uralkodott, amelyet némi óvatos kritika színezett, de az emberek alapvetően továbbra is bizalmatlanul viszonyultak a hatalomhoz.

Brezsnyev korszaka (1964–1982) – A stagnálás időszaka

Konszolidált diktatúra: A nyílt erőszak visszaszorult, helyét azonban átvette a széles körű korrupció, a bürokrácia térnyerése és az általános cinizmus.
Társadalmi mentalitás: A „megalkuvás kultúrája” vált általánossá: az emberek kifelé alkalmazkodtak a rendszerhez, miközben magánéletükben gyakran szkeptikusan, sőt, ironikusan szemlélték azt.
Apatikus lojalitás: A korszak hangulatát jól tükrözte az elterjedt mondás: „Mi úgy teszünk, mintha dolgoznánk, ők úgy tesznek, mintha fizetnének.”

4. A gorbacsovi korszak és a rendszer bomlása (1985–1991)

Glasznoszty és peresztrojka: Gorbacsov nyitottságot és átalakulást ígérő reformjai – a glasznoszty (nyilvánosság) és a peresztrojka (átalakítás) – kezdetben széles körű lelkesedést váltottak ki a társadalomban.
Feszültségek kirobbanása: Az évtizedekig elfojtott társadalmi sérelmek és történelmi traumák – mint a gulágok emlékezete vagy az etnikai elnyomás – hirtelen felszínre törtek, megingatva a rendszer stabilitását.
Tömeges kiábrándulás: Világossá vált, mennyire mély volt a rendszer hitelvesztése. A hatalom fokozatosan elveszítette legitimitását, a lakosság korábbi passzivitása pedig aktív elutasításba fordult át.

Összegzés: milyen volt a kapcsolat?

Időszak Viszony jellege Kulcsszavak

1920–30-as évek Félelemmel kevert forradalmi hit Erőszak, kollektivizálás, terror
1930–50-es évek Rettenet, de háborús hazafiság Személyi kultusz, besúgóhálózat
1953–1985 Apátia és látszatlojalitás Kettős beszéd, megalkuvás
1985–1991 Kiábrándulás és bomlás Reformok, összeomlás

Hogyan működött a megfigyelés és a megfélemlítés rendszere?

Intézményi háttér
A szovjet állambiztonsági szervek – CSEKA, GPU, OGPU, NKVD, MGB, majd KGB – névváltozásokon mentek keresztül, de céljuk változatlan maradt: a rendszer vélt vagy valós belső ellenségeinek kiiktatása, illetve a társadalom teljes körű ellenőrzése.
Totális kontroll
A hatalom mindenre kiterjedő felügyeletet valósított meg: levélcenzúra, telefonlehallgatás, a szomszédok és kollégák megfigyelése, sőt, gyakran már iskolás gyerekeket is informátori szerepre neveltek.
Elrettentés mechanizmusa
A letartóztatások gyakran éjszaka történtek, az áldozatokat teherautóval vagy vonattal bírói eljárás nélkül szállították a Gulágra. A félelem eszköze maga a bizonytalanság volt: az emberek gyakran nem tudták, miért és hová tűnt el valaki a környezetükből.
A terror pszichológiája
A rendszer legfőbb ereje abban rejlett, hogy senki sem érezhette magát biztonságban. Elég volt egy ártatlannak tűnő vicc, pletyka, múltbéli kapcsolat vagy „rossz származás”, hogy valaki célkeresztbe kerüljön. A megfélemlítés célja nem csupán a megtorlás volt, hanem az öncenzúra és az általános bizalmatlanság légkörének elmélyítése. A társadalmat úgy alakították, hogy mindenki gyanús lehessen – még a saját családtag is

A besúgóhálózat működése

Kik lettek beszervezve?

A Szovjet rendszer besúgóhálózata minden társadalmi réteget átfogott: tanárok, portások, újságírók, diákok és munkások egyaránt a hatalom szolgálatába állhattak.
A beszervezés módszerei különbözőek voltak:

• Zsarolással: korábbi bűnök, eltitkolt családi háttér miatt.
• Anyagi előnyökért: lakás, munkahelyi előléptetés vagy egyéb juttatás fejében.
• Meggyőződésből: akadtak, akik valóban hittek a rendszer eszméiben.

A jelentések jellege

A besúgók jelentései gyakran apró, banális dolgokat rögzítettek: ki milyen könyvet olvasott, milyen zenét hallgatott, mit mondott a munkahelyen vagy egy társaságban. A rendszer nemcsak az aktív ellenállókat üldözte, hanem gyakran véletlenszerű embereket is, pusztán egy rosszkor elhangzott mondat alapján. Sok esetben személyes bosszú motiválta a jelentéseket: egy rossz viszonyban lévő szomszéd vagy főnök „rendszerellenessé” válhatott egyetlen tollvonással.

Társadalmi hatások

A besúgóhálózat működése mély bizalmatlanságot szült a társadalomban. Senki sem tudhatta, hogy barátja, kollégája, sőt saját házastársa vagy gyermeke nem-e a rendszer informátora. Az őszinte beszélgetések kiszorultak a közéletből, és átkerültek a „konyhapolitika” színterére – vagyis csak a legszűkebb, megbízható körben, halkan, a konyhában merték kimondani az igazságot.

Milyen volt a mindennapi életérzés a szovjetrendszerben?

Vidéki és városi élet

A mindennapokat mély ellentmondás jellemezte a hivatalos propaganda és a valós tapasztalatok között.

• Városokban: A lakáshiány következtében sokan éltek kommunálkákban – egy lakásban több család osztozott. Jellemzőek voltak a hosszú sorok az alapvető élelmiszerekért, a folyamatos hiánygazdaság, és a rendszerhez való formális alkalmazkodás, egyfajta „mimikri”.
• Vidék: A mezőgazdaságot kolhozok (szövetkezetek) uralták. Az életszínvonal alacsonyabb volt, az információhoz való hozzáférés korlátozott. A vallásgyakorlást sok helyen titokban tartották, hiszen hivatalosan ateista volt az állam.

A propaganda sikerekről, fejlődésről, boldog társadalomról beszélt, miközben a hétköznapi valóságot nélkülözés és elégedetlenség jellemezte.

Kettős élet

A szovjet ember gyakran kettős életet élt:

• A „hivatalos én” alkalmazkodott: járt pártgyűlésekre, ismételte a jelszavakat, kívülről lojálisnak mutatkozott.
• A „valódi én” otthon, szűk körben gondolkodott szabadon, gyakran szarkazmussal és humorral védekezve a rendszer abszurditása ellen.

Az ún. „konyhai filozófia” és az underground irodalom, valamint a politikai viccek sok esetben mélyebben tükrözték a társadalom lelkiállapotát, mint bármely hivatalos dokumentum.

Remény és félelem váltakozása

A hangulat állandóan ingadozott a remény (pl. Hruscsov „olvadása”, Gorbacsov reformjai) és a félelem között. A rettegés nem mindig nyílt erőszakkal jelentkezett – sokkal gyakrabban a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, az öncenzúra és az esetleges megtorlások lehetősége formájában volt jelen.

A Sambo és a Szovjet hatalom kapcsolata

A Sambo (Самбо – „Самооборона без оружия”, azaz „önvédelem fegyver nélkül”) nem egyszerűen sportként, hanem egy állami katonai és belbiztonsági célokat szolgáló harcművészetként született meg a Szovjetunióban, az 1920–30-as években.

Kettős cél: katonai alkalmazás és sport

• A Sambo nemcsak a versenysportra koncentrált, hanem praktikusközelharcitechnikákrendszere volt, melyet a Vörös Hadsereg, az NKVD, a belügyminisztérium és később a KGB katonái, ügynökei számára fejlesztettek ki.
• A sport színpadi bemutatása és a versenyek azonban hozzájárultak a Sambo népszerűsítéséhez és a szovjet katonai kultúra megismertetéséhez is.
• Korábbi beszélgetéseink alapján az alapítók és a különböző harcművészeti források szerepéről már tudjuk, hogy a Sambo egy tudatosan összeválogatott technikák rendszere, amely a hatalom céljait szolgálta.

Különbség: harci (katonai) Sambo vs. sport Sambo

A Sambo két fő formája között jelentős különbségek vannak, amelyek nemcsak a célközönségben, hanem a technikákban és a felhasználás módjában is megmutatkoznak.

A harci Sambo-t elsősorban a katonaság, a titkosszolgálatok és az elit egységek, például a Spetsnaz tagjai számára fejlesztették ki. Ennek célja a gyors és hatékony semlegesítés, az ellenfél kikapcsolása akár halálos erővel is. Emiatt a harci Sambo-ban megtalálhatók olyan technikák, amelyek torkos támadásokra, csonttörésre, ízületi sérülések okozására, valamint fegyverek lefegyverzésére irányulnak.
Ezzel szemben a sport Sambo a polgári lakosság és a versenysportolók számára készült, és alapvetően a versenyzésről, az önfegyelemről és a testnevelésről szól. A technikák itt dobásokra, földharcra és feszítésekre épülnek, de ezeket „lágyított”, biztonságos formában tanítják, hogy alkalmasak legyenek versenyhelyzetekre és edzésre.

A tudás korlátozása

A harci Sambo technikái titkosak voltak, és nem tanították őket civil edzőtermekben. Az állam szigorúan ellenőrizte ezt a tudást, monopóliumként kezelve, így a Sambo katonai aspektusa elsősorban a rendszer számára fenntartott eszköz maradt. Az átlagember számára a Sambo inkább egy „hazafias sport” volt, nem pedig az állam ellen irányuló erő. A civil életben túl nagy tudásra szert tevőket gyakran megfigyelték, vagy akár bevonták a hatalmi struktúrába, hogy ellenőrizzék őket.

A test feletti uralom, mint állami ideológia része

A szovjet ideológiában a test fegyelmezése, megedzése a rendszer iránti lojalitás kifejeződése volt. A Sambo katonai rendfegyelmet és szovjet identitást közvetített – az „ideális állampolgár” harcképes, engedelmes, higgadt és államilag képzett.

Miért lett népszerű a sport-Sambo a Szovjetunióban?

1. „Saját, szovjet harcművészet” – identitásépítés
   A szovjet vezetés nem akarta népszerűsíteni a „nyugati” vagy „burzsoá” sportágakat. A Sambo megalkotásakor több harci rendszer – például japán judo, mongol birkózás, valamint a cári hadsereg harcmodora – összeolvadt, így egy „saját fejlesztésű” sportág született. Ez politikailag vállalható és ideológiailag támogatott volt, hiszen a szovjet test és szellem diadalát képviselte.
2. Társadalmi mobilitás, kitörési pont a szegényeknek
   Az iparosítás és kollektivizálás időszakában sok fiatal számára a sport, különösen az erő- és küzdősportok, egy kevés kitörési lehetőség közül az egyik volt. Egy falusi vagy munkásfiú, aki tehetséges volt Sambóban, megkaphatta a lehetőséget a karrierépítésre, utazásra, versenyzésre, majd akár katonai vagy rendőri pályára is léphetett. Egyesek így kerültek be a Dinamo (KGB), CSKA (katonaság) vagy Lokomotív (vasutas szakszervezet) sportklubokhoz, amelyek állami pozíciót és biztonságot is jelentettek.
3. Álcázott katonai toborzás és előkészítés
   A Sambo egyben hatékony szűrőrendszer is volt a belügyi és katonai szervek számára. A sport-Sambo versenyzők közül sokakat később kiválasztottak katonai vagy titkosszolgálati kiképzésre. Így civil ruhában nevelték ki a jövő fegyveres embereit, anélkül, hogy nyílt militarista propaganda lett volna szükséges. A legtehetségesebbek továbbképzést kaptak harci Sambo irányba.
4. 4. Ellenőrzött agresszió – szelep a társadalmi feszültségre
   A Sambo lehetőséget adott a fiatal férfiaknak, hogy „levezessék” az agressziót, miközben felépíthettek egy kemény, fegyelmezett énképet, és közben nem fordultak a rendszer ellen.
   Az állam kijelölte a küzdőtér kereteit, és az energiákat mederben tartotta. Ez volt a „harcolj, de az engedélyezett módon” modell.
5. 5. Ideológiai szimbólum a nemzetközi sportéletben
   A hidegháború idején a sport is része volt a propagandaháborúnak. A Sambo – bár nem olimpiai sportág – a szovjet dominanciát erősítette. Nemzetközi versenyeken a szovjet harcos győzelmét a rendszer győzelmeként mutatták be.

Összefoglalva:

A sport-Sambo a Szovjetunióban több volt, mint puszta sport:

Katonai előképzés, társadalmi mobilitási eszköz, politikailag irányított identitásépítés, feszültséglevezetés és rejtett ellenőrzés eszköze is volt.
A Sambo sportváltozatának népszerűsége a Szovjetunióban túlmutatott a sportra. A háttérben politikai, társadalmi és pszichológiai tényezők keveredtek, különösen az 1930-as évektől kezdve.

Előző írásomban megjegyeztem, hogy a Szovjetunió felbomlásáig a stílus nem indulhatott világhódító útjára, most már kifejtettem, hogy miért.
Arra a még fel nem tett kérdésre is tudjuk a választ, hogy ha 1956-tól nagyszámú szovjet katona állomásozott hazánkban, miért nem terjedt el nálunk korábban (hiszen egy tanító tiszt hazaárulást követett volna el).
Arra is választ kaptunk, hogy civilek miért nem tanulhatták a katonai változatot, hiszen a politika nem akarta, hogy az átlagember olyan képességekre tegyen szert, mint a karhatalom.

Folytatás hamarosan

Előrejelzés:
A következő részekben a fontosabb személyiségekkel, majd kifejezetten a katonai Sambo-val és a nemzetközi térhódítással fogunk foglalkozni.

Papp Imre,
a Magyar Sambo Szakszövetség elnöke,