Szablya és használata II. (folytatás)
A szablyával való ívelt mozgás és a karddal való egyenesebb vágásokra építő, darabosabb mozgású vívás különbözőségét két -már említett- játékfilmen is jól megfigyelhetjük. Az egyik a Koppányi aga testamentuma (1967) záró párviadala, ahol a főszereplő ifjú Babocsay László (Benkő Péter) a minden hájjal megkent zsoldosvezérrel, Kales Rudolffal (Mádi Szabó Gábor) csap össze gyalog párviadalban. Szépséghibája ennek a vívásnak, hogy bár szépen indul, de a végére kissé paródiaszerű “bunyóvá” alakul a harc. A másik párviadal a lengyel Özönvíz (Potop; 1974) második része, ahol a lengyel sereget támadó svédekkel történő ütközet során lóról ütközik meg egy szablyás lengyel (Daniel Olbrychski) és egy kardforgató svéd tiszt (Leszek Teleszyński).
A 19-20. századi vívókönyvekben sokszor lehet látni, hogy a vívó hüvelykujjal megtámasztja a fegyver markolatát annak megfogásakor. Nagyon fontos megjegyezni, hogy ez már a könnyített, vékonyabb pengéjű párbajfegyvereknél vált gyakorlattá. Történelmi időkben, nehezebb harci fegyverek markolatát muszáj volt marokra fogniuk a harcosoknak, ha a vívó komoly sebzést akart vele okozni (különösen, ha az ellenfél páncélt is viselt) és nem akarta, hogy harc közben kiüssék a kezéből azt. Sebetič Raimund a 19. Század során megjelent könnyített fegyverek kapcsán írja: „a m. kir. gyalog és lovas honv. csapatok tiszti kardjai [értsd szablyái] vigyakorlásra alkalmatlanok, mivel kezdő vívók ezzel könnyen veszélyes, sőt halált okozó sebeket ejthetnek egymáson”. Tulajdonképpen Sebetič meg is fogalmazta a harci szablyák lényegét. A komoly, vagy halálos sebek okozásához viszont erőt kellett vinni a vágásba, ez a markolaton fekvő hüvelykujjal pedig nem ment. Arról pedig nincsenek források, hogy szúráskor hogy fogták a pengét. Éles szablyákkal való gyalogos vívás során leggyakoribbak a későbbi vívómesterek közül több által un. „prím”-és „terc” alapállásoknak nevezett fegyvertartások voltak. Az előbbinél a harcos a szablyát (domború) éllel felfelé, a hegyet kb. orrmagasságban tartotta. A másik variációnál a markolatkupak a köldök magasságában helyezkedik el, a penge hegye rézsút (nagyjából itt is orrmagasságig) felfelé néz.
Általában alapállásban a két küzdő fél harci távolsága egymástól jóval messzebb volt annál, hogy a pengék érintkezzenek. A pengeérintkezéses alapállás inkább a gyakorló vívás és a “boldog békeidők” könnyített fegyverrel történő párbajainak sajátossága. A penge érintkezések, pengecsattogtatások -ahogy a cikk elején írtam- inkább a kosztümös játékfilmek és a történelmi hadijátékok „látványeleme”, semmint a valóságban lezajlott párviadalok része. Bár valamilyen szinten valószínűleg védték szablyával is a másik támadását, illetve gyakorlat volt az ellenfél pengéjének “megkötése”. A török korban általában nem csattogtatták a pengét, hiszen az összecsapástól az csorbulhatott, romolhatott. Bár a 18-19. századból olvashatunk követelményeket olyan pengék készítéséről, melyeknek pl. 100 falba vert szöget kellet egymás után átvágniuk csorbulás nélkül. Chappon és Murz könyvében is legtöbbször fegyverrel védik a támadásokat. Ennek ellenére valószínű védés gyanánt legtöbbször elléptek, vagy lovas viadal esetén a ló lépett el. Fontos tudni, hogy elhajolni penge elől nem lehet (képzett vívó egy laza csuklómozdulattal le tudja követni a mozgást) Az ellépéseket gyakran visszatámadás (ahogy később hívták: riposzt) követhette. Virtusnak számított a közbetámadás, ami a másik támadását megelőző feltartó vágás, vagy szúrás is lehetett.
A gyalogos vívás során alkalmazott alapállásokról és lépésekről nincs forrás, de valószínű nem a mai sportvívás stílusának megfelelő oldalas felállásból haladtak vonalban. A török korban biztos, de a 18-19. században is valószínű, hogy a kerülgették egymást, körbe-körbe ha kellett. A “páston” történő, vonalban felállt vívás egyáltalán nem praktikus egy túlélésért folytatott küzdelemben. Talán a szablyavívó alapálláshoz a legjobb támpontot az ökölvívóknál alkalmazott féloldalas alapállás jelentheti, azzal a különbséggel, hogy a fegyvert tartó kéz oldali (általában a jobb) láb van elől. A lépések is az ökölvívókéhoz lehettek hasonlók, hiszen az újkori boksz tulajdonképpen a vívásból fejlődött ki, eleinte annak fegyvertelen változatát jelentette a kor -főként angol- vívómesteri számára.
A védekezéshez hozzájárult a sisak; vért, illetve láncing és a másik kézben pajzs, vagy mellékfegyver használata. A huszárokat a 16. században sisak és vért mellett a fél oldalukat befedő tárcsapajzs is védte. Az aktívan is használható pajzsot a 17. században felváltották a fegyvertelen (bal) kart és oldalt fedő állatbőrök, melyek mibenléte a katona rangját is jelölte. Eszerint a közkatonák általában farkasbőrt, a hadnagyok és annál magasabb rangú tisztek párducbőrt, az uralkodók, főkapitányi rangban lévők tigrisbőrt is átvetettek magukon. Ezek kellőképen védtek az éles pengék ellen, ahogy a 18. században megjelent, vállon átvetett kacagány is. A 18. században megjelenő, “klasszikus” huszárruha zsinórzata fémsodronyokkal volt megerősítve, mely szintén komoly védelmet jelentett a vágásokkal szemben. Azonban azt el kell mondani, hogy az itt felsorolt védőfegyverek és védőruhadarabok közül egyik sem jelentett védelmet tűzfegyverek ellen. A védelemben fontos szerepet játszhattak a mellékfegyverek is. A 16-17. századi kortárs ábrázolásokon sok a szablya mellett egykezes mellékfegyvert hordó katona. Ezek a fegyverek legtöbbször buzogányok, vagy balták/bárdok voltak. Emellett ne feledkezzünk meg a pajzs használatáról sem, amit nem feltétlenül tekinthetünk passzív védőeszköznek, mint a sisakot a pácélt/vértet. A pajzs hatékony használatát meg kellett tanulni.
A régi fotókon látható alapállás, melynél a vívók fegyvertelen kezüket hátra teszik, majd csak a 18-19. századi teremvívásban jelenik meg. Párbajkódexek korábban nem léteztek. Voltak ugyan íratlan szabályok (pl. egyenlő fegyver és fegyvernem, védőfelszerelés, öltözet), de ez a világ messze volt a párbajkódexek vezérelte víváskultúrától. A párbajkódexek -például a legismertebb, 29 kiadást megért Clair Vilmos nevéhez fűződő Párbajkódex- által tiltott párbaj közbeni kézváltás teljesen természetes volt. Ezt legfeljebb csak egy pajzs, vagy mellékfegyver használata korlátozta. Beugrások, markolat-, vagy pengefogások, markolattal fejbeütések, rúgások és hasonló “aljas trükkök” nem azért nem történtek, mert tiltottak voltak (különösen éles harcban), hanem mert egy jó vívó ellen esély sem volt ezekre. A „szabályos” vívás fogalma a történelem során nem létezett. Mindenki úgy vívott, ahogy tudott. A „szabályos vívók” kontra „naturalisták” elv Arlow Gusztáv vívókönyvében jelenik meg például. A „szabályos” szó a „megfelelő” technikai kivitelezésre utal nála. Arlow Gusztáv ugyanis igazi (19. századi) „gyakorlati” vívóhoz illően bemutatja a potenciális ellenfelek harcmódjait, úgymint „szabályosan vívok”, „szabálytalanul vívók”; vagy ahogy nevezi őket: „naturalisták” azon belül is „vadul- és óvatosan verekedők”. Ezeket persze mélységesen elítéli, mert szerinte ehhez a vívásmódhoz nincs szükség tanulásra és gyakorlásra. Viszont kérdés, hogy mit szólt volna például a már említett Gyulaffy László és Thury György közötti párviadalhoz, az ott látott vívóstílushoz? És hogy mennyire nem élt az “egyenlő fegyverekkel harcolunk” elv korábban, arra Bezerédy Imre és Orsich Antal báró lovas párviadala (1707. 03.01.) az egyik legjobb példa. A harc során Bezerédy szablyája kettétörik, ami miatt Orsichnak esze ágában sincs abbahagyni a harcot. Ez könnyen Bezerédy halálához vezethetett volna, de ehelyett a nyeregkápán lévő fokosával leüti Orsichot.
De milyen lehetett az, amikor két mesteri szinten vívó harcos egy “életre-halálra menő” párviadal során összecsapott egymással? Válaszként -a már említett magas szintű vívótudással (is) rendelkező- Jókai Mór Kárpáthy Zoltán című regényének egy megtörtént párbaj alapján megírt jelenetét említeném. https://mek.oszk.hu/00800/00828/html/jokai21.htm
Ebben némi eltéréssel, de tulajdonképpen a Clair Vilmos által is megörökített Wesselényi Miklós báró és az osztrák tiszt, Wurmbrandt Ottó gróf párbaját írja le, melyben Wurmbrandt Ottó személyét egy lecsúszott, nincstelenné vált arisztokratával, a krakéler szerepet játszó Dabroni báróval helyettesíti. Az eredeti párbaj tökéletes példája annak, miért nem lehet találatokat hitelesen rekonstruálni egy esetleges szablyavívó versenyrendszerben, hiszen Wesselényi egy más számra valószínűleg halálos nyakvágást túlélt, később az ellenfél markolatkosarát áttörve(!) levágta a támadását bravúrosan védő Wurmbrandt négy ujját. De ugyanez a probléma, mármint a hiteles találat rendszer megalkotásának problémája fennáll Baksa Márk végvári vitéz esetében is, kinek az 1598-ban lezajlott győri csatában egy kopjával átszúrták a fejét, vagy a “legkeményebb fejű magyar huszár” titulust viselő Mecsery Dánielnél, aki a Napoleoni háborúk során több halálos fejsebet élt túl.
Folytatjuk….
Hamvai-Kovács Gábor
