Ötödik rész

Mondo

Kyosaku: A felébredés botja 2.

– De hogyan lehet fenntartani a megfelelő koncentrációs állapotot? Kimerítő ez a megfeszített állapot, és nem lehet ökrökké mozdulatlanul állni!

Taisen Deshimaru: – Tudatodnak nem szabad kétségbeesnie, vagy mérlegelnie az eseményeket – tökéletesen alkalmazkodnia kell a helyzethez. Összpontosíts mindig a levegővételre, a kilégzésre. Hosszan, lassan fújd ki a levegőt, a hasad legaljáig, a hara-ig. Mindig nézz ellenfeled szemébe, így követni tudod a benne lejátszódó folyamatokat. A Yuno mester és tanítványa közti kardviadalban láthattuk, hogy a fiatalember néhány perc elteltével zihált, kimerült saját feszültsége miatt. Yuno mester csak állt ott, összpontosítva, nyugodtan, ahogy ti mondanátok: halált megvető nyugalommal. Tökéletesen éberen. Kardjának hegye épp a megfelelő pillanatban ért tanítványának nyakához, és letaszította őt a szőnyegről. Mihelyt megtalálta ellenfele védekezésének gyenge pontját, egyetlen mozdulat elég volt számára. Tehát nagyon fontos, hogy a kilégzésedre koncentrálj. Olyan hosszan és nyugodtan fújd ki a levegőt, amennyire csak lehetséges; ez meg fog óvni attól, hogy elfáradj, vagy lobbanékony legyél.

– A szamurájok az éjszakai küzdelemben ellenfelük árnyékára összpontosítottak…

T.D.: – Persze, hisz a testi és tudati mozdulatok pontosan tükröződnek az árnyékban. De a szamuráj ennek ellenére sem hagyta abba az erőteljes, mély, harából való légzést. Gyakorlás közben és a valódi versenyeken meg lehet és meg is kell tanulni ezt az alapvető koncentrációt. Nem szükséges külön ezt gyakorolni hisz csak az összpontosítás ereje számít. A tudat éberségének és intuíciójának csatornáján keresztül kell a testi feszességnek és a technikai tudásnak megmutatkoznia. A tudat üres lesz, ku, repedés nélküli. Ez a zen és a budo valódi útja.
Akár az élettel, akár a halállal nézel farkasszemet, tudatosságodnak nyugodtnak kell maradnia. Egyszer re kell döntened életed és halálod felől; és elfogadnod, nem csak elviselned döntéseidet. Még ha meg Is hal a test, a tudatnak akkor Is tisztának kell lennie: ez a zen és a budo gyakorlása.

Egy napon a nagy Miyamoto Musashi mester úgy döntött, hogy abbahagyja a harcot, hogy választ találjon a kérdésre: hogyan kell meghalni. Nem tett mást, mint leült zazenbe.

– Európában, Amerikában és Japánban sokan foglalkoznak a harcművészettel anélkül, hogy ténylegesen gyakorolnák a budo-t vagy a zent. Általában úgy gondolják, hogy a zen alapelveinek S filozófiájának nincsen köze a harcművészetekhez, mint sporthoz.

T.D.: – Akik nem akarják követni a zen tanítását, amely a bushido alapja, azok ne kövessék. De akik nem követik, azok csupán játékszernek használják a harcművészeteket. Számukra csak egy sport a sok közül. Azonban akik magasabb dimenziójú életet akarnak élni, azoknak meg kell érteniük a zent. Senkit nem lehet kényszeríteni vagy kritizálni. Az első csoportba tartozók olyanok, mint a játékautóval játszó gyerekek, míg a többiek valódi autót vezetnek. Nincs kifogásom a sportok ellen, edzik a testet és fejlesztik az állóképességet. De nem helyes a versenyszellem és a hatalomvágy eluralkodása. Eltorzult életfelfogást tükröz. A harcművészetek gyökerét máshol kell keresni. Részben az edzők a felelősek ezért. Csak a testet edzik és technikát tanítanak, de a tudatossággal nem foglalkoznak. Ennek eredményeképpen a növendékek a győzelemért küzdenek, mint a háborúsdit ját szó gyerekek. Hiányzik a bölcsesség ebből a megközelítésből, és nem nyújt segítséget életünk irányításához. A mozgástechnikának mi haszna van a hétköznapi életben? A sportok csupán élvezetet nyújtanak, és végül a testet teljesen felőrli a versenyszellem. Ezért kell a harcművészeteknek arra törekedniük, hogy eredeti szellemüket megvalósítsák. A zenben és budo-ban a mindennapi élet válik küzdelemmé: a reggeli felkelés, munka, evés, lefekvés. Itt kell meg valósítani az én uralmát.

A „győzelem-kór” elmebetegség?

T.D: – Természetesen. És milyen korlátolt élet- szemlélet! Nem azt mondom, hogy soha ne legyünk bajnokok; miért ne? Hiszen mint bármi más, az is egy élettapasztalat. De nem szabad a megszállottjává válnunk. A mushotoku-t kell megvalósítani a harc művészetekben, a cél vagy haszonvágy nélküli állapotot.

– Honnan származnak a harcművészetek?

T.D.: – A kardforgatás, íjazás, lándzsaforgatás művészete, vagy az ökölharc művészete majdnem egyidős az emberrel, mert támadásokat mindig ki kel lett védenie, és vadásznia is kellett, hogy fenntartsa saját magát és törzsét. Először a fegyvert fedezték föl – dárda, csúzli, lándzsa, kőbalta -‚ aztán próbálkozások és hibák sorozata után fokozatosan kifejlesztették a lehető legjobb technikákat. Az ellenfelekkel vívott harcokból megtanulták, mely ütések halálosak, melyek okoznak sérülést, hogyan lehet védekezni ellenük, és ellentámadást indítani. A fegyvereket tökéletesítették, a technikákat rendszerezték, és ezek hozzátartoztak a hadviseléshez és a vadászathoz, amelyekhez még más alapvető ismeretekre is szükség volt: az időjárás ismeretére, a természeti jelek értelmezési képességére (hangok, nyomok, szagok, és így tovább), a környezet és az ellenfél (vagy vadászatban a vad) lélektanának megértésére, és a helyes mozdulat ösztönös alkalmazására. A jó harcos bele kell tudnia olvadni a tájba, részévé kell válnia, bensőségesen ismernie és tisztelnie kell azt.
De visszatérve a keleti harcművészetekhez ott a fegyver nélküli küzdelem akkor vált először fontossá, amikor katonák és útonállók vándorszerzetes támadtak meg és raboltak ki, mert a szerzetesi eskü megtiltotta a fegyverek használatát. Kínában Bodhidharma idejében alakult ki a fegyver nélküli harc egy formája, és ez később karate-ra, judo-ra, tai-chira vált szét. Így a szerzetesek bármikor meg tudták védeni magukat. Ez volt a pontos és hatásos karatemozdulatok, az ellenfél erejét felhasználó lágy judo-fogások és a tai-chi lassú, ruganyos, macskaszerű védekezéseinek forrása. Lehetősége nyílt a szerzeteseknek a védekezés természetes eszközeit használni, és ezeket minden esetben saját erőnlétüknek megfelelően alkalmazni. Abban az időben a „lágy” harcművészetek még egységesek voltak, mozdulatok, ütések, cselek és fogások összességéből álltak, melyek ismeretét vándorlás közben adták át az emberek egymásnak, úgy, ahogy orvosságaikat és a gyógynövények receptjeit, masszázs módszereiket és meditációs technikáikat kicserélték. (Hiszen tudjuk, hogy mi előtt Buddha megkezdte zazen meditációját a bódhifa alatt, ő is utasításokat kapott a jógiktól, akikkel út közben találkozott.) Megosztották egymással azokat az élményeket is, melyek életükre vonatkozó erkölcsi vagy gyakorlati tanítást jelentettek. A vándorszerzetesek Kínából Japánba vitték bölcsességüket, és ott Okinawa-ról, nagy népszerűségnek örvendve, elterjedt. A karate és a judo hamar népszerűvé vált, a tai-chi megmaradt kifejezetten kínainak.

– Kína utcáin, gyáraiban ma is minden nap gyakorolják. Láttam egy filmet, melyben nagy tömegek egyszerre mozogtak, és úgy tűnt, mintha elbűvölő, lassú mozdulatokból álló balettet adtak volna elő.

T.D.: – A tai-chit valaha csak a nők, gyerekek, idősek és betegek gyakorolták. Ez egy nagyon érdekes módszer, mert egyszerre tanítja a helyes légzést (mint a zazen), a test hajlékonyságát és a tudati összpontosítást. „Álló zen”-nek nevezik, de mindent összevetve ez csak tánc, egyfajta testgyakorlás, a zen valódi szellemisége nélkül.

– Melyik a harcművészetek legnemesebbike?

T.D.: – A legnagyobb tisztelettel mindig a kendónak, a kardforgatás művészetének adóztak, a legnemesebbnek, a zen szelleméhez legközelebb állónak tartották. Miért? Mert a japán szamurájok és mesterek tudták, hogy mielőtt valaki méltó lesz arra, hogy egy másik embert megöljön, képesnek kell lennie saját magát megölni. Nemcsak azt tanulták meg, hogy ellenségüket hogyan vágják ketté kardjukkal, hanem azt is, hogy tudatosságukat miképp hasítsák kétfelé. Ha ez utóbbit nem tudták megtenni, a küzdelemből sem kerülhettek ki győztesen. Hogyan haljunk meg, hogyan éljünk? Újra és újra ezt a kérdést teszi fel a kendo: és ebben az értelemben van közel az úthoz, a zen szelleméhez. A kyudo, az íjászat szintén erős szellemi háttérrel rendelkezik. Herrigel nagyszerűen írt erről könyvében. Ki lövi ki az íjat? Melyik a kilövés pillanata? Amikor a test és a tudatosság egy, és teljesen elfogulatlan, akkor a nyílvessző szabadon száll célja felé. Fontos a kilövőhelyzet; szépnek, harmonikusak kell lennie a testen belül és kívül egyaránt. Japánban a nagy kyudo mestereket és a roshikat, a nagy zen mestereket egyforma tisztelet övezte.
A háború előtt eljártam a harcművészetek évente megrendezett találkozójára, ahol a legkiválóbb mesterek és tanítványaik gyűltek össze. Közöttük mesterem, Kodo Sawaki szerzetes nagy tekintélynek örvendett, ő segített megértenem, hogy valójában mit jelent a küzdelem. Semmi köze nincs a versenyzéshez, ez az élet és a halál művészetének magasztos filozófiája. És a testtartás mindig tökéletes. Ha a testtartás (shi sei, forma és erő) tökéletes, akkor az abból kiinduló mozdulat is tökéletes. Ezt az íjászatban, mely a helyes viselkedésre és létezésre tanít, különösen egyszerű megfigyelni a harmonikus testtartás, a benső magányosság, a tudat szabadsága. Az energia (ki) egyensúlyi állapota a kozmosz, a létezés és a testi erőnlét között, a hara-ba összpontosított helyes lélegzés, és éber, tiszta tudatosság megvalósítása szükséges. Feszítsd meg az íjat, koncentrálj a légzésre, pontosan célozz, és ereszd el.

– Mikor engedhető el?

T.D.: – Herrigel hat évet gyakorolt, míg megér tette, míg ráébredt a nyílvessző helyes eleresztésében rejlő szépségre, mely hishiryo tudatossággal végre hajtott abszolút cselekvés.

A fenyőfa árnyéka sötét, Miként a holdfény ragyogó.

Kodo Sawaki szavait idéztem: ezek a zanshin tudatra vonatkoznak, amely anélkül, hogy bármihez ragaszkodna, mozdulatlan és éber marad, a jelen pillanatra, majd a következőre figyel. Az intuíció irányítja a mozdulatokat.

Akik zazent gyakorolnak, azoknak ez könnyen el érhető. És akik a harcművészeteket és a zazent is gyakorolják, azok számára nagy bölcsesség és hatóerő származik a kettő egyesítéséből.

Folytatása hamarosan…

Az előző rész ide kattintva olvasható: KATT